Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

I Az idei színházi évad küszöbén a szovjet sajtó hasábjain számos érdekes — nálunk is figyelmet érdemlő — írás jelent meg a színházi kritikáról. Az alábbiakban ezeket ismertetjük röviden. BOLGÁR KÖLTŐK VERSEI A SZÍNHÁZI MŰHELY ÉS A KRITIKUS Egyre ritkábban foglalkoznak a 'kritikusok a színművek irodalmi elemzésével — állapítja meg a Lenlngradszkaja Pravdában Danyll Al, aki egyébként az írószövetség leningrádi központjában a drámai szekció vezetője. A színházak előadásairól szóló beszámolók úgyszólván teljes mértékben megfeledkeznek magáról a darabról, s teljes figyelmüket a színház munkájára összpontosítják. Egy-egy előadást többnyire érdekes színpadi figurákért, jó színészi alakításokért, jó színpadi megoldásokért dicsérnek, s ritkán olvashatunk a kritikákban az előadott dráma szerkezetéről, atmoszférájáról, mondanivalójáról. Az írói munka mintegy szétforgácsolódik a kritikusi szemléletben, a legritkábban találkozni olyan méltatásokkal, melyek a művet a maga teljességében vizsgálják. Minthogy pedig még a legsikeresebb művek is csak elvétve látnak nyomtatásban napvilágot, a darabok szinte csak egyik vagy másik színház interpretálásában léteznek, s a köztudatban a drámairodalom hovatovább az „alkalmazott irodalom", szintjére süllyed. Ellenkező véleményen van N. Rumjancev, aki a Szovjetszkaja Kultúra hasábjain vitába száll Danyil Állal. Szerinte a szovjet színi'kritikának túlságosan is irodalomtörténeti jellege van. A kritikának valóban az a feladata, hogy a művet a maga teljességében vizsgálja, de vajon a színház esetében helyettesítheti-e akár a legaprólékosabb irodalmi elemzés is a színpadi előadás analízisét? kérdi Rumjancev, s mindjárt leszögezi: a dráma értékei és fogyatékosságai végső soron csak a színpadon derülnek ki, tehát a színpadi mű végül is csak színpadi aspektusában vizsgálható. A kritikus nem abszolút bírája az előadásnak, hanem beszélgetőtársa, s elsősorban barát. Ebből 'kell kiindulni a kritikus szerepének megítélésekor — hangoztatja N. Lejkin, a Tyeatralnaja Zsiznyben, s példaként több olyan moszkvai előadást is említ, mellyel a kritika túlságosan udvariasan bánt — a közönség pedig sokkal hűvösebben fogadta. Színházi ember-e a kritikus? Honnan veszi a bátorságot, hogy a színházi alkotó nagy gonddal, hosszas előkészületek után bemutatott művéről néhány lapon ítéletet mondjon? Egyetlen válasz van erre: a kritikus a közvélemény képviselője. A kritikus nem tévesztheti szem elől azt a küldetését, melyet az SZKP KB-nak az irodalmi és művészeti kritikáról hozott legutóbbi határozata is megerősített. Színházi ember-e a kritikus? Ugyanezt a kérdést teszi fel Alekszander Szvobodin is a Komszomolszkaja Pravdában. Ügy látja, a színházi alkotók, a színészek, rendezők, de nemegyszer az írók is egyre kevésbé várnak értő elemzést a 'kritikustól. Sokszor előfordul, hogy egy-egy kritikust meghívnak a próbákra beengedik a „kulisszák mögé", a „műhelybe", mégssm hasznosítható kritikai elemzést várnak tőle, hanem tőmondatos választ: igen vagy „nem"? A kritika abszolutizálásáért magu'k a színházi alkotók is felelősek, amikor úgy tartják, a kritikusi „igen" már sikert jelent. Szvobodin szerkesztői tapasztalatára hivatkozva, egyebek közt ebben látja annak magyarázatát is, hogy sok fiatal 'kritikusban nincs is igény az igazi elmélyülésre. Ehhez kapcsolódik a neves teatrológus, ]. Golovasenko is a Szovjetszkaja Kultúrában. Puskin szavait idézi: „A kritika tudomány". Azt várjuk a kritikusoktól — írja —, hogy magas képzettségű színházi szakemberek legyenek, s mint ilyenek, tágabb értelemben a színházi alkotó műhely, az alkotói folyamat részesei, segítői, társalkotói. Sajnos, a színpadi műfajok szakirodaima — s ez nemcsak az úgynevezett prózai színjátszásra, hanem a balettművészetre ls vonatkozik, ami pedig a szovjet színház nagy büszkesége — jelentősen .szegényebb a „hagyományos" műfajokkal foglalkozó, az irodalmi, a zenei, a képzőművészeti stb. szakirodalomnál. Alkotó szellemű vitákra szükség van — vallja Golovasenko, aki szívesen látná, ba a sajtóbeli eszmecsere folytatódna és tovább mélyülne a színházi alkotóművészek szakmai találkozóin. IVAN RADOEV: FALVAK A SÍKON Falvak a síkon. Jól ismerem őket. Még pirkadó időmből ismerem. Darvak járták a mennyei mezőket, mesékbe csalták szívem. Falvak a síkon. Mezítláb menj örvénylő nyári hőbe, fejeddel lángba, ha a kalász sárgul, s madár esik az égből szívhasítón, s megperzselt szárnya, torko porba ájul. Figyelj a hangra, emberek szavára, nehézkesen tüzes torsodra lépnek, együtt jött mind s úgy tér meg éjszakára, nincs rajtuk aratása hamis fecsegésnek. Falvak a síkon. Szöllők sorához menj pihenni este, zöld boltív-rendszerébe lugasoknak, malomkő-asztalnál, hogy derülj kedvre, eléd öreg törkölypálinkát hoznak. A férfi hallgatag, - tenyere kérges, erős és áldott, mint a föld, szemében repes parányi tűz, azt jelzi éppen, hogy lelke bent rejtelmes kinccsel ékes. Iszik, dohányzik, lélekzik együtt érez a földdel, fülel olykor, lassan beszél - a fürtök a lugasban felizzanak, mint nehéz gondolatsor. Falvak a síkon. Bármikor, ha üldözőbe vesznek, vagy sebesre tépne valaki, hozzátok visszatérek. Megkeresem ama hatalmas embert. Látom erős tenyerét, amint madorat táplál. Szájában szalmaszál. Légzése béke és egészség. Szememet lezárom. Az éj az égboltot ereszti ablakomba. Álmodom szépen, nyugodtan. Nagy László fordítása m SZTEFAN CANEV: SZOZOPOU EMLÉK Szozopol oz Üdvösség városa Sötét tetők fölött mint vakító madárszárny cikázik át a fárosz figyelmeztetése. Elindulok feléje, megállok a parton, s magamhoz ölelek egy leányt. - Tira, szeretsz-e engem? Tira fekete, akár az éj, s éjjel jön láthatatlan. Teste láthatatlan simul hozzám. GEORGI DZSAGAROV: VALLATÁS Két lépés oldalt és Blőre. A padló jégben áll. Nyújtod karod - falba ütődve. Mennyezetbe a váll. Pedig valahol tágranyílt mezőkbe folyók méiyülnek, visszhang dala száll az ég alatt, s madárszárny csattogás utak fölött, hol végtelenbe visz Csapás. Hordoz végtelen tereket e hon, vannak bajtársaid és álmaid, s hogy megvédhesd őket van hely is: kétlábnyi hely e padlaton. Csanády János fordítása SZTANKA PENCSEVA: AZ UJJAIM HEGYÉVEL Elnézegetlek, ahogy a vak néz, az ujjaim hegyével. A hajad gyermeki puha, de itt ni - sűrűjébe bújnak! látom szemhéjamon keresztül is az első fehér szálakat. .. A könnyű ujjak néznek és becéznek: keményen domborodik a makacs homlok . . . Gyors szikrákként milyen gondolatok sziporkáznak titkon mögötte? A szemöldökök kötekedő ívét / és a gonosz ráncot közöttük / s lehunyt szemeidet, mint a gyöngéd falevelek, úgy takarják el ujjaim, hangtalan beszélgetnek a szemekkel: legyetek nekem mindig ilyenek, ilyen tiszták s jóságosak; te mindig higgy nekem, te arc az ujjaim alatt; mert én fedeztelek fel: egész világ vagy és gyönyörű. Majtényi Zoltán fordítása Ajka láthatatlan csókol engem. Hangja láthatatlan suttogja fülembe: - A tengerre hollgassl Örökké csókolja a földet, de soha semmit nem ígér Nyelvét tanuld meg, s hagyjál, ne faggass, hogy szeretlek-e téged. A szerelem nem ígéret. Az ígéret bizonytalanság, és hazugságot szül. Ne faggass, ne igergess. Sötét tetők fölött cikázik át a fárosz szárnyvillanása. Mellettem láthatatlan kedvesem szíve lüktet, alattam meg a tenger csókolja a földet, neki. s nem ígér neki soha semmit. . Megtanulom tengered őszinteségét, Szozopol, Üdvösség városa. Majtényi Zoltán fordítása ÖSZI HANGULAT (Tóthpál Gyula felvétele)]