Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó
hegy, Testvér hegy népének szüksége volt a városra, a mélyben füstölgő téglagyárakban dolgoztak, a selyemgyárban, de nemcsak itt, Óbudán, dolgoztak mesz- szebb is. Budán, odaát Pesten. De közben, persze, az élet nem sokat változott. Hazajöttek a munkából, művelték kertjeiket, tavasszal palántákat dugdostak, nyáron, ősszel leszedték a termést. Az életük volt itt, a város odalent csak a szükséges megalkuvás. Az öregember mind többször jelent meg szamarával az utakon, kocogott lefelé Óbudára, és senki sem tudta, hová megy, és miért megy. c,gy- re többen látták, és csak nagyon kevesen tudták: hol is élhet, hol az a ház, az a telek, ahol az életét tengeti, és vele Jónás, a szamár. Sokan arra gyanakodtak: remete, egy odúban búvik meg, szöcskén él, ha húst kíván, erdei • gyökereken, füvön, ha vitaminra van szüksége. Jött, ment, és eltűnt az erdőben. Az erdő ott végződött a műútnál, aki figyelmesebben néz ki az autóbuszból, láthatta volna, hogy már alig két-három sornyi fa ez az erdő. mögötte az öregember telkének kerítése, mert a hajdani tisztás mindjobban nőtt, terjeszkedett, a telek már a műúttól felért egészen a hegyoldalig. És nem sok időnek kellett eltelnie, amikor ezek a kőrisek, hársak is eltűntek, a telek kerítése párhuzamos lett az országúttal. Ekkor aztán végképp kilépett a nyilvánosság elé a maga rejtélyes, felfedhetetlen titkából belékerült a köztudatba. És most bárki láthatta a gyümölcsfákat, ágyásokat, virágokat, futórózsáival, a kerekes kutat, és láthatta a mandulás mögött az öregember házikóját, sőt néha magát az öregembert is, de mindig a szamarát. Az autóbuszmegálló ott volt a telek sarkában. Egyszer egy fiatalember sokáig várt a járatra. Benézett a kerítésen, a telekre. — Én fiatal vagyok — közölte önmagával —, az meg öreg. Én itt nőttem föl a hegyen, vadonban, gazban. Ahogy én nőttem, serdültem, úgy épült ki körülöttem a hegy, és úgy romlott, pusztult sl alattam a város. Óbuda — mondták a szüleim áhítattal. És olvashattam is róla éppen elégszer. Romantika, kiskocsmák, szűk udvarokon leánderbokrok faládában és vizeletszag. Ebből én már csak a romokat láttam, dömpereket, toronydarukat, az építkezést, egy sereg nyurga, tízemeletes óriást. Apám sóvárogva emlegette némelyik kiskocsma fröccsét, a kocsmárosné magafőzte borsostokányát. Ha enni, táncolni akarok, lemegyek valamelyik vendéglátóipari egységbe, ahol nem sramli szól már, hanem dzsessz, és bárhová megyek, az étel íze és a fröccsé ugyanaz. Engem ez nem zavar, de... — A busz közeledett. A fiatalember készülődött, de még egy futó pillantást vetett a műútig nőtt telekre, az öregemberre háncskalapjában és Jónásra, a szamárra. — De mi erről a véleménye az öregembernek? És valóban, mit gondolhatott erről a változásról az öregember? Csak találgatni lehet. Ki tudja kitalálni annak a gondolatát, akit nem ismer? Még azét sem igen lehet, akit ismerünk. Lehetséges, hogy a következőket gondolta — de gondolhatott mást is —, ott ülve, kezes szamara nyakát vakargatva, a ház küszöbén, szemben a várossal, körülötte a hegyekkel: íme, Itt vagyok. Kiszakítottam magamnak a természetből, vagyis az életből egy darabot. Kicsit, az Igaz, de semmi sem a méretektől függ, kicsi ez a telek, ha ötszörösére nőtt is a sosem számolt évek folyamán. Hogy élek? Hogy vagyok? Ez természetes, bár okát és értelmét mindmáig nem találtam ki. A létezésem a fontos, és ez a telek. Emlékszem, fű volt itt csak, gaz és bokrok. Ezt kiirtani, erre ráment az életem egyik fele. Másnak ez nem sok, de nekem igen. Ugye, akárcsak a telek, az életem is az enyém. És ki-ki úgy gazdálkodik az életével, ahogy tud vagy ahogy lehetősége akad rá. Én így. A vadonból kitéptem egy falatkát, megműveltem. Aztán nem tűrtem a vadon többi felét sem, fát irtottam, gyomot csupáltam, és ésszerűvé tettem egy újabb falatkát. Nőtt ez a telek, a gyom helyén virágok, zöldségek, a szép, de meddő erdei fák helyett termő gyümölcsfák. Volt harcom elég. Ti odalent, akik kutatjátok, ki is lehetek, azt hiszitek, nyugalmas élet ez?! Dehogyis. Mit harcoltam én a gazzall Mit küszködtem az újra kiszemtelenkedő bokrokkal! Egy elburjánzó pöszmétebokor Is ellenség, de lebírható. Türelemmel, kitartással ribizli, málna ültethető a helyébe. Csak a harcot nem szabad feladni. Én Itt — nem a magam hasznára, ez biztos, hisz lassan rámegy az egész életem — megmutattam, hogyan terem értelem az értelmetlenségben, hogyan lesz a gizgazos semmiből célszerű valami. Nézzétek az eperágyásomat! A kardvirágjaimat! Nézzétek ezt a kutat, magam fúrtam, fúrtam a belegebedésig, de tiszta a vize. Nekem kellett? Ha eltűnődöm, dehogyis nekem! Ha víz kell, veheted vizet a közértben, az is oltja a szomjat. És még időben magam mellé vettem ezt a szamarat. Ugye, Jónás, jó ez nekünk! Én kérdezlek, te felelsz... Az iá. amit mondasz, minden lehet, de főleg mindig az. ami nekem kell. Hol kapnám ezt meg másutt? És alattam egy megváltozott világ! Ha lemegyek eladni gyümölcseimet, zöldségeimet, minden nap más, minden nap új valamiképpen. De a fontos, hogy egymásba olvadnak körülöttem most is a hegyek, ha nyugat meg észak felé fordulok, ezt látom, és ha így ülök, a küszöbömön, mint most, látom a várost, egy másikat, mint amelyikből ide egyszer feljöttem ... Ezt gondolta vajon az öregember? Lehetséges. De könnyen elképzelhető, hogy mást. éppen az ellenkezőjét. Egyszer aztán rátört a hegyre a negyvennapos hőség. Vadul, szikkasztóan sütött a nap, forróságát átadta még a holdnak, éjszakának is. Perzselt, sárgított, megsemmisített. A vízvezeték felmondta a szolgálatot, a kutak — már amelyik kertben még nem temették be — kiapadtak. És természetesen elfogyott az ásványvíz. De csodák csodája — egyetlen kút mégis adott vizet, kimeríthetetlenül Csoda volt, mégsem csoda, a titka csak annyi, hogy jó helyen fúrta az öregember. És amikor látta a szárazságot, a szomjasan lihegő kerteket, embereket, megnyitotta telkét, kiírta kapujára, hogy nála víz kapható, ingyen és minden mennyiségben. S míg tartott a hőség, járt a telekre a hegyvidék, vitték kancsókban, hordókban a vizet. De csak a szamarat látták, öregembert soha. Nagy sokára villámok hasították az irgalmatlan eget, dörögtek a hegyek, megeredt az eső, és esett tíz napig, és halottaiból támasztotta fel a kerteket. Ekkor újra megjelent az utakon, szamarával az öregember, de előbb gondosan elzárta a telkét. Most már köszöntek neki, hálásak voltak, hiszen, hogy maradt az esőig valamicske élet, azt neki köszönhették. És egyszer valaki odamerészkedett, hogy megkérdezze: — Boldog? Az öregember tanácstalanul pislogott rá a háncskalapja alól: — Mi az? Az a valaki maga sem tudta, miért éppen ezt kérdezte? De most már tovább faggatta: — Boldogtalan? — Mi az? — nézett rá ugyanúgy az öregember. Majd szelíden megpaskolta szamara derekát, és mentek lefelé a lejtőn. (1969) DARVAS SZILARD: Dicsérik az írót Az író valami jót írt. Mindenki, akivel találkozik, dicséri érte. Itt közöljük az egyes dicséreteket, a hozzávaló magyarázatokkal együtt. 1. Gratulálok, öregem, rég írtál ilyen jót. Magyarázat: Pedig ©lég sűrűn írsz, de beletelik egy fél év, amíg abból a kiszikkadt agyadból egy eredeti ötletet kipréselsz. 2. Én nem szeretem az' írásaidat, de ettől el voltam ragadtatva. Magyarázat: Remélem, van annyi eszed, és megérted, hogy a mondat első felén van a hangsúly. Egyszer már meg kellett mondanom, hogy viszolygok az írásaidtól. 3. Van benne tizenkét olyan sor, amire mindenki büszke lehetne. Magyarázat: Épp ezért a többi százhuszonnyolc sort fölösleges volt megírnod. Szé- gyelld magad! 4. Nekem nagyon tetszett. Esküszöm, dühöngtem, mikor hallottam, hogy a többiek miket mondanak rója. Magyarázat: Mert mondtak ám, de miket mondtak. És ha jól meggondolom, nem Is dühöngtem. 5. Gratulálok, öregem! Egy ilyen régi témát ennyire újszerűen dolgozni fel! Magyarázat: Ehhez pofa kell, ezt Karinthy óta mindenki megírja már, és sokkal jobban. Én is. 6. Az eleje kicsit unalmasan indul, de a befejezés zseniális! Érdemes az embernek átrágnia magát rajta. Magyarázat: Mert rágni kell ám, öregem, míg az ember addig a süket befejezésig valahogy elvergődik. 7. Ragyogó, öregem, kár, hogy a végét lelőtted. Magyarázat: Az ember annyi süket duma után legalább valami csattanót vár, de még az sincs. És végül: egy néma kézszorítás, amely azt jelenti, hogy „nem találok szavakat!“ Magyarázat: Fogadd részvétemet. Az író mégis örül a dicséreteknek. Tudja, hogy fog még kolléga írni olyasmit, amit majd ő dicsérhet meg, amúgy istenigazában ... tT Petrulisz Kiriangonasz fel kapta fejét, tekintete végigfutott a szokatlan jelenségen, a szürke kalapos emberen, azután Jániszra pillantott, végül leugrott a fedélzetről, meztelen, kérges lábával végiglépdelt az uszály peremén, majd a pallón, és kiugrott a partra. A munka leállt egy pillanatra, a rakodómunkások szemükkel követték társuk távolodó alakját. A váratlan látogatás felizgatpillantást, melyet Petrulisz az uszály irányába vetett — azután látták, hogy megindult a szürkekalapos után. Alig egy két szót tudott még vetni Geraszimosz bácsinak, az őrnek, aki a raktár előtt álldogált. Mire az idegen és Petrulisz eltűntek a kikötőnegyed utcácskái között, megoldódott a titok. Amiatt az eset miatt keresték Petruliszt, amely a postahajón zajlott le a minap. A vállalat fért hozzá kétség, az egész felfordulásban ő volt a ludas! Ez az ember a rend ellensége, igazi veszedelme az államnak. — Hát ez meg mi? — kérdezte az egyik munkás bamba képpel. — Hát mi lenne! — vágta rá mérgesen egy másik, alacsony termetű, füstös képű, akinek az erei kékeszölden dagadtak ki csupasz karján. — Nem hallottad, hé? Süket vagy talán, vagy félícégyelmű? 1972. K. 10. ta a kedélyeket, és az egyik munkás nyers, rekedtes hangon odakiáltotta Lukisznak: — Hé, te, mit akarnak Petruliszt ól? Lukisz válaszolt valamit, nem lehetett megérteni, mit, és csak bámult a rakpart irányába. Petrulisz ott állt a puhakalapos ember előtt. Meztelen, vörösre égett háta fénylett a napsütésben. Egy kis idő múlva elindult az öltözők felé, ahol reggelenként, gyülekezéskor, a ruháikat hagyták. Ingét, cipőjét magára öltötte, és kabátját a hóna alá csapva, hamarosan ott állt újra az ismeretlen előtt, kt azalatt lassú léptekkel sétált fel-alá a rakparton. A munkások elkapták a gyors embere visszautasította a munkások követelését, nem akarta nekik kifizetni a túlórákért táró bért, és ezért nem maradt más hátra számukra, mint övükbe akasztani a kampót, és elhagyni az uszályt, míg tisztázódik a kérdés, vajon megkapják-e járandóságukat vagy sem. Törni magukat reggeltől estig, óriási terheket cipelni a hátukon, égő napon — és még csak fizetséget sem kapni érte? Ezt az úristen sem akarhatja! Azt beszélik, hogy egy egész árkus papirost teleróttak Petrulisz Kiriangonasz „tettetnek“ bűnlistájával. Megfigyelték, hogy 6 hagyta abba elsőnek a teherhordást, és ő volt az első, akt kiugrott az uszályból. Nem — Annyi bizonyos, hogy Petrulisz Kiriangonaszt többet nem engedik itt dolgozni. Hány hasonló esetet láttunk az utóbbi időben tulajdon szemünkkel. Még az ts lehet, hogy felpakol- ják őt, és egy fehér papirossal együtt, melyen rajta van a hosz- szú lista, egyenesen a számkivetettek szigetére küldik! A munkások némán figyeltek e szavakra. Szemük elsötétült. — Hát a családja? Ml lesz a családjával? — Felesége alighanem hiába várja öt haza ma este. Ahogy múlik az tdő, és előre halad az éjszaka, mindig több és több kegyetlen éles kést érez maid a szivében. Rossz sejtelmek gyötrik, azt képzelt, hogy férjét elütötte a daru kampója, vagy a hajófenékbe zuhant, és a következő percben holtan hozzák majd haza. fánisz Lukisz, aki ezeket mondotta, szinte látta, hogyan fekteti le az asszony a gyerekeit, hogyan virraszt nyugtalanul a ház előtt, tekintetét a homályba fúrva, hogy küszködik, hogy meglássa, mit rejteget számára a sötét éjszaka, micsoda keserves sorsot. Dannulisz, a felügyelő, áthajolt a félig kirakott hajó mell védjén, és rákiáltott a munkásokra: — Miféle ördög bújt belétek, hogy abbahagytátok a munkát? Még nem harangoztak delett Gyerünk! — Semmi gyerünkf — rikkantott az egyik rakodó, azt hiszem, éppen Antoniosz Kalamatianosz, egy izmos fickó, ki még nem volt negyvenéves, és teherbírásáról volt híres a kikötőben. — Egy ujjal sem nyúlunk addig a zsákokhoz, míg Petrulisz vissza nem tér közénk. Kimondta a szót, anélkül hogy tudta volna, vajon a többiek is így vélekednek e. Mindazonáltal egyetlen szó ellenvetés sem hangzott el. — Ügy van, nem nyúlunk egyetlen zsákhoz sem! Még ha az urad el is vonja tőlünk a bérünket! A felügyelő dühös szidalmakkal árasztotta el őket: — Már megint találtatok valami kifogást, hogy azt csináljátok, amit akartok? Naplopókt Hálátlan csürhe! A fedélzet csak úgy zengett a felügyelő dühkitöréseitől. Olyan volt, mint a veszett kutya, nem bírt magával. A munkások egykedvűen tűrték. Némelyek leültek az uszály orrába, hogy kifújják magukat, mások a raktár- helyiségek felé indultak, hogy leszárítsák verítékes testüket. — Senki se nyúljon a zsákokhozf A felügyelő fuldokló dühvei rohant le a pallón, és a szemközti kávéházba szaladt, hogy felhívja telefonon a vállalkozót és jelentse neki: a munkások ismét „ünnepelnek". — Majd meglátjátok, semmirekellők, mi vár rátok! Senki sem ijedt meg. Egyikükön sem látszott, hogy meggondolta volna a dolgot. Már delet harangoztak, és a hajó darut még most is dologtalanul vesztegeltek. Kampóik üresen himbálóztak a köteleken. Délután volt, amikor hirtelen megjelent Petrulisz Kiriangonasz. Kabátja most is ott volt a hóna alá csapva. Nagy léptekkel jött, szaporán szedte a lábát. Háta mögött feltűnt a vállalat emberének kénsárga képe, és kicsit hátrább a tajtékzó fel- Ügyelőé. Petrulisz döngö lépteitől visszhangzott a rakpart. Vidám hangok köszöntötték, amerre csak elhaladt: — Üdvözöllek, Petrulisz! üdvözöllek, Petrulisz! A következő percekben megkezdték munkájukat a daruk, a horgas kampók leereszkedtek< és lebocsátották a teli zsákokat az uszályok telhetetlen gyomrába. Moravcsik Gyuláné fordítása
