Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó
T h u r z ó Gábor: A mit itt elmondok, nem kitalált történet. Nem a képzelet agyalta ki verítékes munkával egy háborítatlan percben, amikor éppen semmi más nem foglalkoztatta. Minek is törte volna magát manapság, mikor úgyis annyi a mondanivaló, amikor mindennap újabb meg újabb égető kérdés szakad ránk, melyekkel még álmunkban is tusakodunk, amikor végre lecsukódtak szempilláink, Azt sem tudom ilyenkor, mire gondoljak előbb: saját bajaimra-e vagy a másokéira. Azon töprengjek, miképpen szerezzem meg a legszükségesebbeket, hogy etetni tudjam a családot — egy asz- szonyt meg három gyereket, négy éhes szájat, mely mindent tőlem vár —, vagy hogyan birkózzam meg ezzel az elviselhetetlen élettel ezekben a sötét időkben, amikor mindig nehezebb lesz munkát találni. A pénz egyre szűkebben csurran, és a tűző napon kell ott ácsorogni a rakparton, a teherhajóknál, csak hogy megkeresse az ember az egy napi bért, uszályról uszályra ugrani, és lekuporodva egy kis könyvecskébe jegyezni, hogy a daruk hány zsák rizst vagy kávét emeltek át a hajóról az uszályok tátongó, telhetetlen gyomrába. Vagy tálán azon a temérdek igazságtalanságon rágódjam, mely mindenfelé szemünkbe ötlik, azokon a rémségeken, melyeket unos-untalan hallunk. Tegnap a déli órákban, munka közben, eljöttek Petrulisz Ki- riangonaszért és elvitték. Csak úgy, se szó, se beszéd, elvitték. Az emberek megdöbbentek, se,_- ki sem értette, mit jelent ez. A nap már a hegy gerince fölött állt, amikor hallottuk, hogy a rakparton a nevét kiáltják. Párák lengedeztek a tenger tükrén. A nap oly forrón tűzött le ránk, hogy elállt a lélegzetünk. Petrulisz Kiriangonasz a zsákokat rakta, és patakokban szakadt róla a veríték. Karjával átfogta a zsákokat, melyeket a munkások a hajó orrában leitornyoztak, és úgy rakta őket, hogy súlyuk jól el legyen osztva a hajón. Mikor meghallotta a nevét, pillantása kutatva járt fel-alá a parton, szemmel láthatólag nem értette a dolgot. Jánisz Lukisznak kellett beugrania az uszályba, felmásznia hozzá és megszólítania: — Petrulisz, téged hívnak! Hangja mintha kicsit remegett volna. A szavak, melyeket ajka formált, tompán csengtek, hamar elhaltak. — Mit mondtál, hé, Jánisz? — fordult hozzá Petrulisz kérdő pillantással, mint aki nem hisz a fülének. — Hívnak odakint — válaszolta Jánisz Lukisz, akinek szemlátomást nehezére esett a beszéd, és a part felé bökött uj- jával. Egy gyanús árnyék álldogált ott, amilyenhez hasonlót errefelé nemigen láttak még. Megtermett férfi volt, sötét ruhában, nyírott bajuszú, kövérkés, előre domborodó hassal. Szürke kalapot viselt és napszemüveget, amely elrejtette szemét. 1972. IX. " %$•■■■ p iái íTf Jü * k ^ * : m § teg S § I i V?**'- " c, Éty *;■ JKMi . § '%. Hí >» •‘i;-y Y-a ' •••• .* .«ipák** • ■*,, 'VraiMŕi * 'ti Jv.-'j *r 1 . T jT H .^ri& ' 4 í I ž ill -1 ? £ í 5 M--*;. «ľ^i^- ... I p r I I ■ í§ « ! • ťo..|- -:yv i ^ - mm í: > I * I ■! ! > ■ ■- J^Y- A " J -Y ■■ J I i f f ■ f ••, 1 ■ •'! JafcM llH \ m ■: I ■ 1 pp ,t*s , •; f I « |ä i I 1 ]j- j ki I :JYYW okán úgy tudják, a telek valamikor nagyon kicsi volt. Épp hogy egy tisztás a domboldalon — fölötte is, alatta is, körülöfte is erdő. De az öregember még ezt a tenyérnyi telket is bekerítette egy szál tüskés dróttal. A telket sokáig észre sem vették. Aki vállalkozott rá, hogy ne autóbusszal, hanem gyalogosan közelítse meg a Remetehegyet, a Testvér-hegyet és onnan a Hármashatár-hegyet, annak ki kellett kerülnie, eléggé messze vitt tőle felfelé vízmosáson, viharvert, félig halott fák közt a turistaút. Pedig a kerülő megérte volna a fáradságot. A tisztás, vagyis az öregember telke, olyan szerencsésen hasal a domboldalra, hogy messziről-közelről odacsillogtak a hegyek, látszott a mélyben a város s még a Dunából is valami, igaz, hogy csak akkora, mint a nagy zöld vízen fickándozó halacska. Hogy ki volt az öregember, senki sem tudta. Végeredményben sokáig még azt sem tudták, hogy van, azt sem. hogy a telek létezik. Kitől vette meg és mikor azt a darabka gazosbokros földet, volt-e egyáltalában valakié, azt sem tudták. Amikor először tűnt fe! szamarával a farkastorki lejtőn, már öreg volt. Senki sem látta fiatalnak, ahogy a telket se látta soha senki tisztásnak. Amikor egy fiú meg egy lány eltévedt — a turistaút piros jelzése lekopott a fákról —, és a tisztáshoz értek, a telek már legalább kétszer-háromszor nagyobb volt. Az öregember nyilván kiirtotta az erdőt, megvásárolta vagy elfoglalta ezt a darabot is. Ekkor már gyümölcsfák álltak elszórtan, gömbölyű, nyesett koronákkal, és mivel nyár volt, és idejében érkezett el annyi napfény, amennyi szükséges, roskadoztak a barackfák, aranypirosuktól alig látszott a lomb, kékesszürkén álltak a mandulák, terméssel teli azok is. A szépen elrendezett ágyásokban krumpli volt az egyik sor, karalábé a másik, bab a harmadik, katonás rendben egy-egy sor mindabból a zöldségféléből, ami az élet vagy legalábbis egy nem nagy igényű konyha ellátásához szükséges. És éppen így. csak a telek másik felén virágok, dáliák, százszorszépek, korai krizanténok és meglepő, túlságos bőségben az igénytelen szappanvirág. Rózsa csak a kerekes kútra kúszott, csattogó vörösen. A fiú meg a lány átkiáltottak a kerítésen: — Merre van a turistaút? És mivel senkit se láttak, de feltételezték, ennyi lakályos rendben mégiscsak kell élnie valakinek, még hozzákiáltották: — Halló, van itt valaki? Ekkor látták meg az öregembert. Mintha száraz fatörzs mozdult volna meg, barna, göcsörtös. És az arca, a foszlott háncskalap alatt, mintha azt is a természet formálta volna ki egy öreg fa viharverte sebhelyeiből. Nem közeledett, csak felállt. És mellette, akárcsak a kutyája lenne, egy vedlő szamár. Az, akivel a testvér-hegyiek már látták. — Meg tetszene mondani, merre van a turistaút? — Majd megmutatom __ A kerítésen átömlött egy sűrű ág, a lány nyúlt egy barackért. — Jaj, de sok, szép sárgabarack! — mondta. — Hozzá ne nyúljon! — figyelmeztette szelíden az öregember. Az öregember olyan kurtán és fellebezhetetlenül beszélt, hogy a fiú meg a lány megrettent, holott gyáva egyikük sem volt. De az öregember rendetlen megjelenése ebben a rendezett paradicsomban némileg megfélemlítette őket. Mint a hajdani izraelistá- kat, ha sürgés-forgásuk közben egy angyal jelent meg, vakító pallossal. Vagy ha az Úr szólt hozzájuk egy bokorból. Ezt később, amikor a sört itták már a hármashatárhegyi teraszon, közölték is egymással. Aztán megkönnyebbülve elmentek táncolni. Mentek előre, az immár sűrű drótú kerítés mentén, a nyaktörő csapáson felfelé. Amikor a telek végéhez, tehát az erdőhöz értek, várt már rájuk az öregember, mellette a szamara. Nem szólt semmit. Aki ránézett, hiába találgatta: gondol-e most valamire, van-e véleménye valamiről? Indult előre, mögötte foltosán vedlő szamara, előre, az erdőbe. Itt elveszett minden. Ezek a sűrű, párás lombok, a nyárban is még a tavalyi avar, barlangmélyi homály, az ágakon épp hogy átszitáló naplény. Mentek az öregember után, s azt érezték, mennek valahová, és nincsenek sehol, s az öregember egyszer csak eltűnik szamarastul, és innen soha ki nem keverednek. Mentek, kapaszkodtak felfelé, ágakba botlottak, köveken csúsztak, mentek az öregember meg a szamara után, és megbánták már, hogy útmutatást kértek, és nem bízták magukat az orrukra. Fogták egymás kezét, így mentek, és rettegtek: hova és mibe vezeti őket az öregember? Máskülönben tisztában voltak azzal, hogy a Testvérhegyen vannak, egyáltalában nem útvesztő az erdő, ott van a térképen, ha kifújják a kapaszkodásban magukat, hallják odalentről Öbudát, ha nagyon fülelnek, ha semmi sem zavarja a csendet, hallják elkattogni a helyiérdekűt, elfújtatni a vonatot, sőt egy futballmeccs szurkolóinak biztatását is hallják, s valahonnan a rádió zenéjét, karattyolását, mert ezekből áll össze a lenti zsongás. Hirtelen — mintha aranyat ejtettek volna le — sárga folt ragyogott fel a sötét semmiben. — Az ott — fordult hátra az öregember, és vele fordult a szamara — a jelzéses út. Menjenek rajta egyenest, felérnek a vendéglőig. És köszönetét sem várva, indult lefelé, eltűnt szamarával a rengetegben. Még egy kis kapaszkodó, és már ott voltak a sárga homokú, napfényes turísta- úton. És hallották az öregembert: — Hó, Jónás! Erre rövidítünk. Ebből megtudták, hogy a szamarat Jónásnak hívják. De soha meg nem tudták, kicsoda az öregember, mi is a neve. Ezt különben senki sem tudta nug. De lassacskán tudomásul kellett venni, hogy létezik. A hegy megbolydult, Itt Is építkeztek, ott is. Ahol meg rét volt nem Is olyan régen, parcellákat hasítottak, cövekel- tek körül. Családi házak épültek, saját erőből vagy az OTP segítségével. Szép és csúf kertek keletkeztek, s hasonlók voltak hozzájuk a házak is. A villanyvezeték mind magasabbra kúszott, s ugyanígy a vízvezetékhálózat is. Elérkezett az ideje, hogy megépítsék a műutat, elindítsák a rendszeres autóbusz- közlekedést, mert a Remete-hegy, Tábor-hegy, ViharS PORTRÉ * (Tóthpál Gyula felvétele)
