Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-25 / 226. szám, hétfő
Török Elemér: „Csak tiszta forrásból“ Megsokszorozni az állandóság áradatával szívünk megrendült belső nyugalmát e vége-nincs ős-bizonytalanságban önmagunk homályából fölfényleni mint ködből a nap mikor az elhagyatottság súlya nehezül ragyogó tudatunkra s megtelepül bennünk a félelem úszó riadalma „Csak tiszta forrásból “ egyszer és mindenkorra hogy tudjunk jövőnkkel vigasztalódni s megtartani önmagunkat mint fényüket a mindenségbe zárt csillagok Gábor Andor: Ellopom a kabátomat K ésőre járt már, amikor hazajöttem a mezőről. Átnéztem a traktopt, hogy átadhassam társamnak, aki felváltott a munkában. Apám a ház előtt éppen befogta a Sárgát, anyám meg a szobában csoma- volt valamit. — Hogyhogy ilyen későn jössz? Csak nem történt valami bajod? — kérdezte aggódva anyám. — Á, dehogy! Csak kifáradtam. De mi ez, kinek készítik ezeket az ejándékokat? — Hogy? Talán elfelejtetted? Asim, az unokabátyád nősül. Azt mondják, olyan ügyes, dolgos menyasszonya van . .. Nem olyan, mint az a te gyönyörű virágszálad . . Nem szóltam egy szót sem, lementem a vizesárokhoz mosdani. — Apa! — kiabált anyáin az ablakból. — Hazajött Érmen, hívd be a menyecskét! Gulszanim ásott a kertben, nem vette észre, hogy hazajöt tem. Óvatosan odalopakodtam a háta mögé, és a tenyeremben hozott hideg vízzel lefröcsköl tem. Az én kis feleségem a meglepetéstől még az ásót is elejtette. — Hát ez meg ki volt?! Szóval te így!? Na várj! — és oda futott a vizesárokhoz, apró tenyerébe vizet mert, de lefröcs kölni nem tudott, mert szorosan átöleltem. — Bűnös vagyok, bűnös, drágám, többé nem teszem. Ha te akarod, öntsél le, ne sajnálj! — Sajnálni? Én? Téged? Kitépte magát karjaimból, újra vizet mert, és futott utánam. De most Gulszamin a szájában tarolta a vizet, és olyan mulatságosan csücsörödött ki a piros ajka, mintha csókra tartotta volna. — Allah, segítsh! — hallatszott a tornácról. Anyám állt ott. — Az ura éhes, fáradt, mint az öszvér, ő meg csókolózni akar. Futkos utána, mint egv eszeveszett lány ... De máris rohanj neki vacsorát melegíteni! Gulszanim abban a pillanatban megállt, összehúzódott, és megigazítva fejkötőjét, besurrant az anyósa mellett a házba. Útközben még felemelte a fejszét és egy nyaláb szúrós vesszőt. — Te meg, fiam — förmedt most már énrám anyám —. tán először látsz asszonyt? Ahelyett, hogy rövidre fognád, csak dédelgeted, babusgatod. Akart még valamit mondani, de addigra már odaért apám a bricskával. — Elég legyen már, te vén- asszony! Fogd a batyudot, aztán gyere, mert elkésünk! Még az eső is elkaphat, nézd! — mutatott nyugat felé a fák mögül felbukkanó sötétszürke felhőre. A nyámmal együtt bementünk a házba. Gulszanim tördelte a vesszőt és dobálta a duruzsoló tűzhelybe. A lángok fényében észrevettem, hogy kis feleségem arcán könnyek csillognak. összeszorult a szívem. Napról napra ugyanaz! Fogtam magam, kivettem kezéből a vesszőt, s magam raktam tovább a tűzre. Anyám már indulóban volt, de az ajtóból visz- szanézett, megcsóválta fejét, és természetesen, nem állta meg szó nélkül: — jó, hogy már nem kezded el a te gyönyörűséges virágszálad helyett még a fazekakat is mosogatni. Hát ki itt a menyecske? Te, vagy ő? Gondolkozz csak, mikor avatkozott apád az asszony! munkába?! — Abbahagyod már végre a morgást? 1 — közeledett apám. — Nézd, szemerkél az eső. Anyámat ezek a szavak még jobban felpaprikázták: — Micsoda? Én már egy szót sem szólhatok! Eszem ágában sincs hallgatni. A többi me nyecske — az menyecske. A kolhozban is dolgoznak, és otthon is megállják a helyüket. De a mienk, az csak cicomáz- kodni tud. Gulszanim nem szólt egy szót sem. Szűrön Toktoszunov: A tulipán — Anyám, hiszen mnfa tiltotta meg Gulszanimnak, hogy a kolhozban dolgozzon! — nem bírtam már én sem szó nélkül, pedig még soha nem emeltem fel a hangomat szüleimre. — Nézzék, ő már nálunk nem is él, csak szenved. Egész évben csak szenved. Valóságos rabszolganőnk lett. Hát mi különbség van közte és én közöttem? Ű is a maguk lánya lett... Most már anvám is elsírta magát. — Allah, segíts! Az egyetlen fiam is elfelejtette már, menynyit szenvedtünk érte ... Mi jót akarunk neked, fiam! Levegő után kapkodva kiugrottam a kertbe. Alig telt el öt perc, meghallottam a gödrös kövesútró] a szekér zökkenéseit. A kerekek csattogását, mely elcsendesedett a távolban, mennydörgés váltotta fel. Az ég elborult, megeredt az eső. A falu széléről egy lány éneke hallatszott: Csillagok fényénél, hold sugaránál, kivetette hálóját a sors, s vérünk, szívünk nyugtalanságát szerelem forralja most... Az árok mellett álló öreg kör. tefához támaszkodva Gulszanim- ra gondoltam. Nem szabad neki nyugtalanságot okozni, hiszen nemsokára szülni fog. Hogy lehet, hogy anyám ezt nem veszi figyelembe? Csak nem kell majd itthagyni öreg szüleinket, s beköltözni valaki idegenhez? Ez nagy szégyen lenne! — Hol vagy, Érmen? —szólt halkan Gulszanim. — Gyere vacsorázni. — Majd később — válaszoltam rejtekhelyemről. — Inkább te gyere ide hozzám ... — Megázunk. — Ilyen tető alatt? — válaszoltam, de nem néztem abba az irányba. Szemem megakadt a körtefától néhány lépésre nyíló egyetlen szál tulipánon. Nem tudtam elképzelni, hogy tud megállni olyan gyenge, vékony száron az a szép, tűzpiros virág. Fújja a szél, veri az eső, az árok vize alámossa, de a tulipán csak áll, s nem mozdul ki helyéből. G ulszanim odajött hozzám, ő is a tulipánt kezdte figyelni. Én meg most már Gul- szanimban gyönyörködtem. So. ha nem szűnök meg gyönyörködni benne. A terhesség nem változtatta meg — vagy ez csak nekem tűnik úgy? Milyen szép, értelmes a szeme! Örökké tudnám figyelni, nem tudok betelni vele. De a tisztaság és szépség mögött ott bujkál a szomorúság is. Mintha örökre belé költözött volna. És nekem nincs annyi erőm, hogy ezt a szomorúságot elűzzem! Drága kicsi Gulszanim! Ha én tudtam volna, hogy neked nem lesz jó életed a ml házunkban?! Tudom, szeretsz, s ezért szó nélkül tűröd anyám támadásait. És érj nem tehetek semmit. Nem gyávaságból, csak én nem szoktam meg, hogy veszekedjek velük. Az ő szavuk gyermekkorom óta törvény az én számomra Vajon miért, miért ilyenek hozzád? Azt hiszik, hogy a menyecskével nem lehet másképp beszélni, hogy még ma is az a dolgok rendje? De mi nem tehetünk róla Emlékszem rá, házasságunk első hónapjában történt. A mézeshetekben — ahogy mondani szokták. De nekünk méz helyett kesarűséget jelentett. Anyósod kezet emelt rád! Rád, akit életedben kisujjal sem bántott senki. Tágra nyitottad szép tiszta szemedet, gépiesen eltakartad kis kezeddel égő arcodat. s lassan elindultál az ajtó felé. Az utcán már futottál, s csak anyád háza előtt vettél lélegzetet. Rohantam utánad, de te bizonyára nem hallottad hívó szavamat. Megálltam a kerítésnél, amely mögül hallottam jó anyád könyörgő szavát: — Kislányom, menj vissza! Bizonyára valamit rosszul tettél, hibáztál. A boldogságot ki kell várni. Menj vissza, kedves, mert aztán már késő lesz. Rájössz magad, megbánod. Érmen anyja olyan robbanékony, tü relmetlen. Ha tudnád, milyen volt a gyermekkora, vagy az első ura. Negyven évvel volt nála idősebb, féltékeny volt rá, majd mindennap megverte. Azért gondoljuk mi öregek, hogy a gyerekek rosszul tesznek mindent, szófogadatlanok, meggondolatlanok. Különben is — az idős embernek már meg kell bocsátani. Hiszen olyan rövid az ólet. Értsd meg, kislányom, menj vissza! V isszajöttél. Fél évre rá eltemettük jő anyádat. És aki legkeservesebben siratta, az az én anyám, a te anyósod volt. A zápor csak nem akart elállni. A borús égen aranyszínű cikcakkok villogtak. Gulszanim elgondolkozva megjegyezte: — Ez az Idei első vihar. Aztán kiment a fa alól, becsukta mindkét szemét, kissé hátrahajtotta fejét, s hagyta, hogy az eső az arcába vágjon. A már kiszélesedett csípője, kővéres alakja, hasonlított a széltől és záportól imbolygó tulipánra. — Gulszanim, letépjük? Elnevette magát, aztán sóhaj tott egyet. — Nem, Érmen. A vadvirágnak nem kell menekülni a természet viszontagságai elől. Az mindent kibír. Odamentem Gulszanimhoz és a karjaimba emeltem. Nem is e! lenkezett, sőt a fülembe súgta: — Emelj fel még magasabbra, Érmen. Igaz, valamivel nehezebb lettem, de te olyan erős vagy ... Vegyél föl, még magasabbra, hadd látom, mi van a felhők felett. A felhők most egy pillanatra ismét láthatóvá váltak a villámlástól, s a fejünk fellett óriási csattanás hallatszott. Mintha az ég is hallotta volna Gulszanim kívánságát — megnyitotta előtte lángoló szívét. A karjaimban vittem be Gul- szanimot a szobába. Levetjük átázott ruháinkat, megvacsorázunk, aztán lefek- sziink. Addigra elvonul a vihar, a hegyek mögül feljön a hold, melyet a megáradt vizesárok partján álló árva tulipán fog elsőként üdvözölni. Lehet, hogy mindketten erről a vékony száron ringó tűzpiros virágról fogunk álmodni. H olnap aztán visszatérnek a szomszéd faluból az öregek. Anyám megint haragos lesz, mert bizonyos, hogy nem fog neki tetszeni az annyira megdicsért, ügyes és dolgos menyasszony. Én ugyanis isme. rém Asim menyasszonyát. Valóban ügyes, főiskolát végzett zoo- technikus. Csakhogy ő nem hagy belebeszélni majd a családi ügyeibe. 0 lecsillapítaná még az én anyámat is, ha netán az „lelki prédikációt“ akarna neki tartani. Aztán körülbelül két hónap múlva, ha majd fáradtan, olajosán térek haza a mezőről, anyám örömtől szikrázó szemekkel 1 üdvözöl majd: — jó hírem van a számodra, fiam! Nagy az öröm a mi házunkban! A mi menyecskénk — a kis Gulszanim, unokát szült nekünk! Fiút! De még milyet! Köszönjük meg neki, fiami S ha valóban fiú lesz, Zsoo- gazin Tulipán lesz a neve. (Fordította: BELLUS IMRE) Vidékre kellett utaznom tegnap hajnalban. Vidéken hideg van, vidéken nem lehet városi télikabátban járni. Megállapodtunk a barátommal, akivel utazni készültem, hogy reggel fél- hatkor találkozunk a Csésze-ká- véházban. Ö odahoz magával egy szép kurta bekecset, azt veszem jel és úgy megyek vidék re. Hozta is a barátom a bekecset, föl is vettem, indulni is akartunk, rrtikor fölmerült a kérdés, hogy mit csináljunk a városi télikabátommal. Haza már nem vihetjük, arra már nincs időnk, de majd betesszük a ruhatárba és este, ha megér keztem, bejövök érte a kávéházba és hazaszállítom. Azonban reggel félhalkor nincs még ruhatár a Csésze-kávéház- ban. Sebaj, odaakasztom a kasz- sza mellé a télikabátot, szólok a kasszáskisasszonynaíc, hogy néha nézzen oda, megvan-e még, majd bejövök érte. Elutaztunk vidékre, jól éreztük magunkat vidéken és este bementem a Csésze-kávéházba a kabátomért. Odamentem a kassza mellé, leakasztottam a szegről, feldobtam a vállamra és menni akartam vele. — Nana — mondta a hátam mögött egy hang. Megfordultam. Egy pincér volt. — Hova viszi azt a kabátot? — Hazaviszem. — Maga csak úgy mirnixdir- nix leakaszt egy kabátot a fogasról és el akarja vinni? Ez jó. — Hát persze, hogy el akarom vinni. Az én kabátom. — A maga kabátja? Magán van egy kabát, barátom. Tegye csak le szépen azt a kabátot és gyerünk, gyerünk. Én nem csapok lármát, én jó ember vagyok. — De tessék megérteni: reggel hagytam itt a kabátomat. — Ňe vicceljen. Most az egyszer nem sikerült. Ennyi az egész. Próbálja meg másutt. — Ejnye na! Csak elvihetem a saját kabátomatl — Hogyne, ha elkéri attól, akinek adta reggel. De fiatal a mese. A kassza felé fordulok. Ott most egy. másik nő ül. Megnézem a főpincért. Az is más. Mindenki más, mint reggel volt. — Az ég áldja meg magát. Hogy jutok én a kabátomhoz? , — Nézze. Ha igaz, am'it mondott — de leteszem rá a főes- küt, hogy nem igaz — akkor bejön holnap reggel fél hatkor és megkapja a kabátját. De most ide a kabátót, mielőtt szólok a rendőrtisztviselő úrnak. Látja, ott ül a sarokban. Jobb, ha gyorsan meglép; a rendőr- tisztviselő úr biztosan ismeri már magát. Nem az első kabátja ez magának. Ezen nincs mit gondolkodni. Visszaadtam a kabátomat és szép csendesen kimentem a Csésze-kávéházból. Beállítottam a vekkert tegnap ötre, de mikor felébresztett, alig néhány órai alvás után, úgy gondoltam:: képtelenség ötkor felkelnem a saját, jól megérdemelt kabátom miatt. Nevetséges. Csak hozzá tudok jutni más- képp is. Hiszen az én kabátom? Aludtam tovább. Délután lementem a kávéház elé. Benéztem a nagy tükör ablakon át. Megint a másik személyzet. Ott lóg a kabátom a kassza mellett. De ott forog az a pincér is, aki tegnap „elcsípett“. Ahogy reggel lehetetlennek éreztem, hogy meg ne kapjam a saját kabátomat, úgy éreztem most annak a lehetetlenségét, hogy megkapjam. A kávéház előtt kuncsorgott egy kopottas fiatalember. Csak úgy zakóban játszotta a novembert. Szóltam neki: — Akar egy forintot keresni? — Akár kettőt is. — Látja azt a télikabátot tí kassza mellett? (Es mutattam.) — Látom. Jó kabát. — Kap egy pengőt, ha kihoz-- za. — Tip-topra itt leszek. Az ifjú bement, kicsit lézengett a kávéházban, aztán, miikor senki sem nézett oda, felakasztotta a kalapját a kabátom fölé> aztán megint lézengett egy kicsit, majd intett az egyik pincérnek, a fogas felé mutatott és láttam a szája mozdulatán, hogp mondja: — A kalapomat, meg a kabátomat. A pincér hozta, ráadta, az ifjú öt krajcárt nyomott a markába. És jött kifelé. — Köszönöm — mondtam neki. — Odább, odább! — felelte az ifjú: — Csak nem gondoltad, hogy egy pengőért csórok ne ked egy kabátot? És jóízűen nevetett. És ment a sarok felé. És közben beszélt: — Gyere ki a Teleki térre-, ott majd osztozunk. — De barátom ... — Ne maszlagolj. Gyere ki. Húsz pengő neked is jut belőle. Jó kabát. De ha murizol, szólok a rendőrnek. Makogtam. Nem akartam elhinni, hogy a fordulat komoly. A villamos éppen indult. Az ifjú felugrott. Én utána. Ö azonban hátrábökött a könyökével: — Nem látod, hogy teli van? Visszazökkentem a kövezetre. A villamos elment. Konflison mentem ki a Teleki térre. Így megelőzöm. Az igaz. De a Teleki tér nagy, sok a ruhásbolt. Egy óra múlva akadtam rá a kabátomra. Hatvan forintot kértek érte és ezt mondták: — Uraság ódnak még életében nem volt ilyen nagyszerű kabátja. Ez a szilszkin-gallér, ez maga megér rajta negyven pengőt — békében! Hát még most! Tessék elhinni, direkt ingyen kapja uraságod ezt a ragyogó darabot. És ötven forintért ideadta. Most már elhiszem, hogy jó kabát. Olyan jó, hoqy ezentúl vidékre is magammal viszem, Barkácsoló természet (sorozat) Nagy László felvétele '972. IX. 25. 4
