Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-24 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

A z idén már tizenhatodszor kerül meg rendezésre szeptember 29-től októ­ber 15-ig a Német Demokratikus Köztársaság fővárosában a BERLIN ÜN­NEPNAPJAI kulturális fesztivál. Ennek ke­retében a cseh filharmonikus zenekar is vendégszerepei Václav Neumann vezetésével. Rajtuk kívül számos külföldi együttes is fellép. A moszkvai Nagy Szín­ház balettegyüttese, lengyelek, magyarok, holland vendégkarmester, a zágrábi szín­ház, a szófiai bábszínház, a tuniszi városi színház, a bukaresti, és á Hideo Kanze ne vű japán no-színház. Az Oj Berlini Gálé riában Lucas Granach grafikai alkotásait mutatják be, a városi könyvtárbon pedig az év művészi fotóiból rendeznek kiállítást. Mindenki eljön, aki ezt a várost szereti, tiszteli, és aki szívesen sétál ennek a kü­lönös, furcsa sorsot élt világvárosnak ut­cáin, terein, múzeumaiban vagy kiállítóter­meiben. OSTBAHNHOF. A vasúti sínek és vágá­nyok fölé olyan lágyan borult a csarnok tető, mint valami csillagokkal hímzett le­pel. Megszólal a hangszóró: Uvaga! Uva- gal... Lengyelül is bemondja a Lengyelor- ország felé menő vonatok indulási helyét, Idejét. Mi az aluljáróban elhelyezett auto­maták előtt bámészkodunk. Az automata­szolgálat itt nem divat, nem hivalkodás, hanem egy világraszólóan nagy közgazda- sági folyamat szimptómája, kísérő jelen­sége. És ehhez tessék hozzáadni a németek alaposságát! Húsz fajta cigarettát vásárol­hatok az automatából. Újságot, teát, kávét kaphatok egy gombnyomásra. A kávé per­sze cikóriás, a németek ízlése szerint va­ló, de kekszet, csokoládét, cukorkát, ké­peslapot, tűt, gombot, cérnát, játékokat, mindent, mindent automaták árusítanak. Amíg végigpróbáljuk az automatákat, leg­alább 10 márka aprópénzt elköltünk. Arra persze ügyelünk, hogy maradjon aprópén zünk jegyet váltani az S-Bahn-ra, a házak fölött haladó gyorsvasúti utazásra. ALEXANDERPLATZ. Szédítő magasság ban ezüstösen csillogó hatalmas gömb áll. majdnem a televíziós torony tetején. — Áll? Dehogy áll — magyarázza Hans Kraemer. — A torony alsó részén, 207,5 méter magasságban, abban a csillogó, rozsdamentes, nemesacél fazettából összo szerkesztett gömbben kávéház található. Negyven asztal és 200 szék van benne el­helyezve, s az egész helyiség egy óra alatt megfordul a saját tengelye körül. Egyéb­ként a torony 361,5 méter magas. A Német Demokratikus Köztársaság megalakulásá­nak évfordulóján, 1969. október 7-én adták át rendeltetésének. Gyorslift röpít fel bennünket. Feketézés közben, ülve, beszélgetve, 60 perc alatt kör- beforgunk, körbenézzük a várost. Mintha valamilyen űrállomás ablakából néznénk a villogó fényeket, s olyan furcsa a torony tövében álló piros cseréptetős templom. Innen nézve igazán a múlt emlékének lát­szik. UNTER DEN LINDEN. Álmos felhők bo- ronganak az égen. Épp az előbb állt meg az eső. Modern házak, üzletóriások. Nem is tudjuk, hogy mit nézzünk. Autószalon? Kirakat? Színházak? Beleszédül az ember a világvárosi forgatagba. Nem a zajtól, hisz még a földalatti villamos is elkerüli ezt a tájat, a dudálás pedig tilos, holott a zebrákon áthaladva, a gyalogjáró előnyt élvez. Nem, nem a zajtól, hanem ettől, a percenként lüktető, változatokat pörgető, ismeretlen érzéseket ébresztő beton- és kő­rengetegtől. PERGAMON MÜZEUM. Már harmadik órája járjuk ennek a hatalmas múzeum­nak hatalmas termeit. Régi, időszámításunk előtti korból való épületeket, épületrésze­ket, síremlékeket, szobrokat tárolnak itt. Csodálatos. Barrakab király samlali sírem­léke itt áll előttünk. Időszámításunk előtt 730-ban építették. Fáklyát tartó szolgájá­nak dombormüvi mása olyan, mintha éppen elénk lépne. Színes, kék, zöld és barna csempékből kirakott, szemet pihentető látvány a babi­loni Ischtar Kapu. Leülünk az előtte elhe­lyezett bőrpamlagok egyikére. Fáradtak vagyunk, de még kikeressük az útmutató füzetből, hogy ezt a kaput időszámításunk előtt 580-ban építették, s idézzük az ókori siralom szavait: És ülünk Babilon kapuja előtt. A terem túlsó sarkában könyveket, ké­peslapokat árusítanak. Vegyünk egy könyvet! Oly jó volna többet tudni erről a korról. Visszaülünk a bőrpamlagra, s oly kicsinyeknek érezzük magunkat a nagy- nagy Ischtar Kapu tövében ... Amott gomb­nyomásra működő tolmácsgép mondja a szövegetl Már mennek is tovább a fran­ciák. Melyik gombot nyomjuk meg? A fel­íratok magyarázattal szolgálnak: német, orosz, angol, francia nyelvű szöveget hall­hatunk, ha megnyomjuk a megfelelő gom- bot. És fényes betűk hirdetik, hogy hol gyártották ezt a tolmácsgépet: MADE IN CZEHOSLO VAKÉI. SPREE. Amíg a Weisse Flotte sétahajó­jára várakoztunk a Pergamon Múzeum tö­vében, a hosszú nyakú fehér hattyúk, a bukdácsoló vadkacsák etetésével szórakoz­tunk. Most a hajó tatján ülünk, lógatjuk a lábunkat és figyeljük a sirályok röptét. Lecsapnak, majdnem mellettünk suhannak, mereven csüng a lábuk, azután a vízimada­rak lomha, ráérő szárnycsapásával fel­emelkednek a magasba. Idős matróz ül mellénk, Emil GSrtner. Hamar észrev«jzi, hogy bennünket, szárazföldi embereket nem nagyon érdekel a sok hajós história. Vitatkozna, de erre nem futja német szó­kincsünkből. így inkább dudorászunk. Va­lamit azért mi is tudunk a Rote Fahne (Vö rös zászló) szövegéből: „Die Millionen schreiben selbst den Text..Közben őszibaracklikőrrel kínál. Ogy mondja, hogy ez az ő specialitása. Megnézem, hány fo­kos. Csak 35. Nem is nagyon erős, s milyen finom! Mindjárt jobban megy a nótá­zás: ... „sie mascliiren unter roten Fah­nen ...“ TREPTOW. Ilyen monumentális emlék­művet még soha életemben nem láttam. Harminchektárnyi területen a mauzóleu­mok sora, oszlopos reliefek sokasága kö­zött 200 méter széles út, szegélyezve két, tízemcletnyi magas kőzászlóval és bezárva egy olyan emlékszoborral, melynek az al­jához több száz lépcső vezet. Ez a szovjet hősök emlékműve. Sétálunk, fényképezge- tünk. Közben kétszer megázunk. Kísérőnk, dr. John Friedrich szerint a tengeri levegő beáramlása okozza, hogy bizonyos évsza­kokban napjában többször is esik az eső. Az emlékmű körüli sétányokon szinte raj­zanak az emberek. Senkit sem zavar az eső. Társaságunkból egyik német sem mon­daná, hogy menjünk már tovább. Megfo­galmazódik bennem a megállapítás: végte­lenül tisztelik itt a szovjet embereket. Meg is mondom. Barátom helyesel, majd hozzá­teszi: Ne félj, mi felismerjük idejében a rövidkabátosokat! Ez valahogy úgy érten­dő, hogy valamikor a junkerek rövid ka­bátot viseltek, s ha ma titkolják is mivol­tukat, takarják „kabátjukat“, ők felisme­rik. KAFFEE STAUBE. Nem is tudom ponto­san, hogy hogyan jutottunk ide, az Alexan­derplatz melletti, kis kávéházféle szobába. Földalattin jöttünk. U-Bahn, láttam a fel­írást mindenhol. Jó, jó, de a villamosok há­rom emeletnyi mélységben három szinten futnak. Először lementünk a harmadik emeletre, néhány megállót elhagytunk, ki­szálltunk, várakoztunk egy nagy földalatti váróteremben, majd az elsőemeleti villamo­son jöttünk. Valahogy így ... Most itt ülünk, Herrmann barátunkra várakozunk, és nézzük, nézegetjük a ven­dégeket. öt fiatalember jön be. Leülnek. Főiskolások lehetnek, mert egyikőjük va­lami vizsgáról beszél, és indexet mutogat. Jön a kiszolgálónő. Bezzeg lesz itt most áldomás, konyakozás, meg miegyéb — a vizsga örömére. Kávét és négy szelet tor­tát rendeltek. Vígan majszolgatták, mesél­ték vizsgaélményeiket. Szemben velünk magányos férfi foglal helyet. Külföldi. Látszik rajta, de ha nem látszana, akkor is tudnánk, mert a kávé mellé konyakot kér, gyorsan megissza, s nyújtja az üres poharat a kiszolgálónő fe­lé: Noch einmal! ... BRANDERBURGI KAPU. Óriási, antik oszlopfőkön álló diadalív. A tetején négy hatalmas bronzló vágtat egy római stílusú harckocsival, melynek tetején bronzból ön­tött sas terpeszkedik, győzelmi koszorúval ékesítve. Mellette néhány katona áll. A bronzlónak még a hasáig sem érnek fel. ALBRECHTSHOF. Sietős volt utolsó sé­tánk. Inkább utunk, járásunk kifejezése il­lene rá, mert csak éppen megpihentünk a Kari Marx Allé elején levő szökőkutak mellett, bepillantottunk a STADT BERLIN nemzetközi szálló csarnokába, a városi könyvtár termeibe, megnéztük az őrségvál­tást a fasizmus áldozatainak emlékére épí­tett pantheon előtt, feladtuk képeslapos üdvözleteinket a Rathaus melletti postán, és már szálláshelyünkre tértünk. Ismerős hely. A csendes utca is. Még- inkább a szálló. Hogyne, hisz Klofes ka­pitány kalandozása során járt már itt, s vele sok-sok néző ... Megpróbáljuk felidéz­ni azt a kort. Behunyom a szemem, s el­mondom, hogy mit érzek, mit látok. Csönd. A túlsó oldalon léptek... Az ut­ca vége felől autó zaját hallom ... Az au­tón... Nel Nem! Nem akarom! És kinyi­tom a szemem. Inkább a mai Berlint né­zem. Ezt a kedves, csendes utcát, s a töb­bit A színházakat, a múzeumokat, a kiálll- tótermeket. Az életet ünneplő várost. Meg­nézem. Jövőre is, azután is. Bármikor. AUF WIEDERSEHNI VISZONTLÁTÁSRA! HAJDÚ ANDRÁS 1972. IX. 24. Stadt Berlin, a főváros legmagasabb épületéi; 12 i méter magas „óriás-szálló". (A CSlk lc .lvrlr.lri) Tr eptow — a szovjet hősi em léknuí egyik szobra. •> 1972. szeptember 17. A Nemet Derookratikus jK^l^örscistig fővtimsa- bon egyre másra épülnek a torszeríí lakónegyedek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents