Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-18 / 220. szám, hétfő

Á téli nagy vadászat idején történt. Alboin néhány hívével és a szász herceggel messze elka­landozott a hav&s hegyek közt. Harmadnap, nagy zsákmánnyal megrakodva, vidáman fordultak vissza a csikorgó fagyban. A szőlőkhöz értek éppen, amikor az úton lovas bukkant fel. Peredeo volt. A testőr vág­tatva közeledett. — Százfelé kutatnak utánad, felséges uram! — kiáltotta már messziről a testőr. — Mi baj. Peredeo? — ál­lította meg lovát Alboin. — Rossz hírrel jövök, nagy­úr... A reggeli sétán megcsú­szott a királyasszony egy fa­gyos göröngyön. Hölgyei föl­emelték, de már elfogta a va­júdás. — Ideje előtt! Nehéz sóhaj tört ki Alboin melléből. Miért bünteti őt így a sors! Elvesztette Klotszvindát, és testőre rémületén látja, hogy az új baj szörnyűséges. Olyan ölő tekintettel mérte végig emberét, hogy az hirte­len hamuszínű lett, és egész testében megremegett. — Beszélj! — Sietve vitték az ágyasház­ba. Tudós embered kéznél volt. Jöttek a vénasszonyok is, hogy jnegsegítsék ... Fiút szült... — Fiút? — Fiút... De halottat! Alboin őrjöngve a lóra csa­pott. Sebes vágtában érték el p palotát. Máxentiusz az ágyas- ház előtt elállta útját. — Nem engedhetlek így hoz­zá. felséges uram! Alboin összecsuklott. Sírt hangtalanul. A gyengeségtől majd el áléit. — Aldassék az ég, hogy meg­óvta a felséges asszony életét! Alboin puszta markával szét­törölte szivárgó könnyeit, és sarkon fordult. Nem volt itt ma­radása. Pokol ez a palota a be­teg asszonnyal és a halott gyer­mekkel! Menni, menni, futni in­nen! — Lováért kiáltott, és nyereg­be szállt. Maga sem tudta, mer­re vágtat, hová az éjszakába a porlő havon, remegő, fagyos csillagok alatt. Crumerum előtt Helmekisz beérte Peredeóval. Hagyta, hogy körülvegyék, leemeljék lováról, és bevezessék egy házba. Mint­ha minden csepp ereje kifolyt volna csontjaiból, olyan esendő, gyenge volt. A ház ura mély hajlongással köszöntötte. Alig látta, alakta­lan köd volt az egész világ, és fájdalom minden szó, minden hang. A melegben leolvadt róla a ráfagyott hó, vásznakkal törül- gették, és forralt borral itatták. Lassan magára eszmélt: vala­mikor járhatott ebben a ház­ban; ismerős volt a gazdája. Emlékeiben kutatott. — Te vagy Pemmo apja? — kérdezte botlakozó nyelvvel. — Én vagyok, felséges uram — szólt az öreg, hálával eltel­ve, hogy Alboin felismerte. Igen, ez Pemmóék háza ... A vidám Pemmó itt töltötte Oravský Podzámok — Vár (Igor Grossmann felvétele) gyermekkorát, itt serdült fel ifjúkorának régen elvesztett, nevető szemű, tréfás társa. Az élet kegyetlen sorra elpusztít­ja, aki közel jut szívéhez. — Szeretem a fiadat, Pem- mót... — mondotta, és újra erőt vett rajta a fájdalom. Ha mint sebzett vad felüvöltene, tán előbb eltisztulna leikéről a gyötrelem. EGRI VIKTOR: Égő föld* (Részlet) — Királyságot akartam ne­ki... az én fiamnak ... Itáliát, a világot! — dadogta könnyek közt. — Meg kell nyugodnod, fel­séges testvéruram — próbálta Helmekisz vigasztalni, és Albo­in véreres, nedves szemmel bá­mult maga elé. Ĺe kell ráznia magáról ezt a gyengeséget, méltatlan, hogy így elomlik a tehetetlen fájdalomtól. Ott maradtak éjszakára a vendégszerető házban. Alboin hamar mély álomba zuhant. Reggel kábultan, nehéz fejjel ébredt, és a fűszeres forró bor, amivel kedveskedve kínálták, nem tudta leoldani róla a bá­nat ólomnehéz bilincseit. A bú­csúnál köszönő szó helyett csak átölelte a könnyező öreget. Hallgatagon ügettek vissza Brigetióba. Rozamunda sápad­tan várta, dagadó párnák és prémek közt. Elgyötört volt a mosolya, mint a kínpa-dra vont emberé, aki túl van minden fájdalmon, nem érzi már a tes­tét szaggató kínokat. — Alboin, milyen szerencsét­len vagyok! A férfi kezébe vette a heverő- ről bágyadtan lecsüngő fehér karját. így állt egyszer Klotsz- vinda halálos ágya előtt, így vette kezébe erőtlen, rebbent kis kezét, apró tenyerét. És Ro­zamunda szeme is ugyanolyan tág volt, a rémület bontogatta benne fekete árnyait. Tekintete kérdően ráfordult az ágy lábánál álló Maxentiusz- ra. Az orvos puha, halk mozdu­lattal közelebb lépett. — Nyugodj meg, felséges uram, asszonyod túl van minden veszélyen. — Jólesett a vigasz, és Alboin mosolyogni próbált. Szavakat keresett, hogy becézze, vigasz­talja Rozamundát. de sohasem értett az ilyen gyengéd, simo­gató beszédhez, és most sem jött a nyelvére halk becéző szó, csak a nézésében volt egy kis lágyság, szomorú együttér­zés . — Ne hagyj el engem, Albo­in! — sírt fel az asszony. Alboin hallgatott. Különös, hogy asszonyát e nehéz órák után félelem gyötri, hogy el­hagyjál De hiszen eskü köti hozzá, egész életre szóló eskü! Talán azért ébredt benne a gyöt- relmes gondolat, mert halottat szült! Önmagát vádolja halott magzatjáért? Benne is harag és nehéz bánat volt, fullasztó keserűség, s a ielkét halálos fáradtság marta, önvád tépte. — Nincs a világon bűntelen ember! S minden bűnért meg­torlás jár! Rozamunda beteg testéért és a halott gyermekért talán neki is felelnie kell... A bosszú, a halál mérge volt benne, amikor rettentő szomjá- ban először tépte magához. Ha­lottat csókolt belé akkor érzé­kei halálosan beteg mámorá­ban. Abból az ölelésből nem foganhatott örömre termett élet! így bűnhődik, veri kegyetlen sorsa, pedig a szíve, ha feltár­hatná, és tenyerén elevenen megmutathatná, hogy látva lás­sák, teli van szerelemmel. Az­óta is, és mindig, akkor is, ami­kor felgerjedő éhségében más nőt tépett magához és ölelt, hogy teste szomjúságát nyug­tassa és eloltsa. Küzdött előtörő könnyeivel és fájdalmával. Máxentiusz, mintha megérezte volna lelke háborgását, karon fogta, és el­vezette a beteg ágya mellől. — A felséges asszonynak aludnia kell, és te is pihenj le, nagyúr! — mondta a görög. — Neked is készítek nyugtató italt, hogy reggel friss légy és erős. A palota csarnokában Grimu- ald püspök várta Alboint. Alboin szótlanul hallgatta a püspök jámbor példázgatását és vigaszát. — Legszebb férfierődben vagy, felséges uram, és asszo­nyod fiatal. Meglásd maholnap újból áldott lesz a méhe, és örököst szül. Jöttek a hívei, hogy felvidít­sák, de mintha kéreg rakódott volna rá, alig őrt a leikéhez a beszédük. Hildibrand herceg búcsúzott tőle. — Szomorú most a házam, nem tudlak tartóztatni... Men­nék, futnék magam is, de mer­re? A bánat mindenütt e>lér! — szólt csüggedten. Finom nyestprémes bundával ajándékozta meg a herceget, és mikor Hildibrand szánba ült, maga nézett utána, hogy lábát prémzsákba bújtassák. Ügy dé­delgette, mintha gyermeke len­ne, és a búcsúnál melegen meg­ölelte. Csendes lett a palota tája. Ro­zamunda csak lassan kapott erőre. Alboin újból maga fo­gadta a hercegek futárait, akik a tél fagyában is hetente hoz­ták a jelentéseket a készülődés gyors előrehaladásáról. Kevés idő volt hátra, a telet nem tölt­hette tétlenül. Elmerült újból gondjaiban, amikor hírét vet­te hogy az országban nő a lel­kesedés, harcosai alig várják a rügyfakadást. — Türelmetlen a népem, ez szerencsés jel — hajtogatta már-már felderülve Helmekisz előtt. A kardforgatókat értette népe alatt — csak azt, aki fegyvert emel, a határokat vigyázza, az erdők és mezők vadjait irtja, hogy hússal teljenek meg a kamrák, hústól roskadozzanak az asztalok. A szántóvetőkre nem volt gon’ja dunai és ba­latoni halászait sem vette em< berszámba — az élelmet adó földnek tartozéka voltak, akár az igás, málhát vontató bar­mok. A lovakat számba vették, az embereket csak úgy nagyjában. Ha megindul a had, jönnek ők is, az ő gondjuk lesz a harco­sok ellátása, hogy az úton ne forduljanak fel éhen. Ott az új hazában az ügyesebbje rangot nyerhet, a derekabbja kardot kaphat, hiszen lesz elég új rab, új szolga és cseléd, aki he- lyükre áll és szolgálhatja őket. Ez a világ rendje, megmásít­hatatlan rend és parancs. így volt apja életében, és így lesz Itáliában, így lesz örök időkön át. Akinek nem csüng pallos az oldalán, hogy vérét hul­lassa a földre, csak arra ter­mett, hogy verejtékével öntöz­ze. Vér és verejték, ez az élet hatalmas kötőszövete; a vér nemessé tesz, a verejték szol­gává. ★ E napokban jelent meg Egri Viktor Égő föld cíinü történelmi regénye harmadik kiadásában, va­lamint Tőzsér Árpád Érintések cí­mű új verseskötetei. Az itt közölt szemelvényeket e könyvekből vá­lasztottuk ki. TÖZSÉR ÄRPÄD: Éjszaka A kiáltás száján óriás tenyér az este A tárgyak tágasabb éjszakát keresve kijönnek felületükből Egyébként csend van semmi se moccan Agyra csatolva mutatom az időt Az ütésektől lassan szétrázádom de ketyegek tovább darabokban Esik a ketyegő égből számtalan inga lóg a tóba csillogó barázdát váj a vízbe allan poe borotválja Nyüzsgő tömeg a villamos megál­lójánál. Akár a vörösréz, fénylik a sok barnapiros arc meg kar. Vasárnap. Az alkonyi napfényben is rezeg még a hő­ség az aszfalt fölött. A meleg jókor reggel tisztára söpörte a várost; most térnek haza a kirándulók. Zökken egyet és megáll a villamos, fékcsikorgás hasít át a levegőn. A kocsi belsejébe igyekszem, megállók egy nyi­tott ablaknál — talán itt lesz egy kis légáramlat. A kalauz derékig kilóg az ajtón, figyeli a pótkocsit, bal keze a csengőn. A járdaszigeten egyszer csak felbukkan egy tántorgó férfi. Evez a kocsi Jelé: — Nyugi, nyugi... várjatok! — kia­bál. Az utasok feléje fordulnak; elmoso­lyodik mindenki. Még a kalauz is mo­solyog, lenyúl, megragadja a lemaradt utast a hóna alatt, és felhúzza a lép­csőn. A férfi egy pillanatra a kalauz vállára hajtja borzas, hirtelenszőke fe­jét, mint aki nagy sokára révbe ér. — Rohanni... csak rohanni... hukk... vár otthon a mamus, mi? — azzal nyájasan vállon veregeti a kala­uzt. Az érti a tréfát. — Mért, téged talán nem?! — mond­ja. — Ideje is már. — Az ám — bólint rá a hirtelensző- ke. Mutatóujját ingatja a kalauz orra előtt. Vörösbabos inget visel, nyitva a gallérja, nyakkendőjének csomója va­lahol a mellén himbálózik. A zsebéből kikandikáló virág szomorúan bólogat minden mozdulatára. Világos nyári ka­bátján egy mikiegér spirálrugó-farka lengedez. jL ÚJ MÓDSZER — Itt kapaszkodjon! — mutat a ka­lauz egy nikkel)ogózóra. — Ugyan, api... még állok ... hukk... a lábamon — rázza fejét a hir­telenszőke, s az ajtó felé dülöngél. Átbotladozik a peronon. Az utasok ol­dalba bökik egymást, és mosolyogva helyet szorítanak. Látom, amint a férfi nagy nehezen az elülső peronajtónak támaszkodik. — Ide figyel... hukk ... ide figyel­jetek, gyerekek — harsog befele a ko­csiban. Észrevette már, hogy mindenki rábámul. — Kérem a jegyeket! — A kalauz megáll a hirtelenszőke előtt. — A ma­gáét is. A hirtelenszőke magához húzza az alacsonyabb kalauzt a táskájánál fog­va. — Még hogy a ... a ... hukk ... vi­teldíjat ... tőlem? — Igen. Kérem a viteldíjat. — Én azt hik... hittem, hogy mos­tanság ... hukk ... népközösség va­gyunk — oldalra imbolyog, megkocog­tat egy feliratot az ablaküvegen: „Ber­liniek! A Berlini Közlekedési Társaság a tiétek!" Elvégre ... minálunk most... hukk ... német szocializmus van ... Magam is, mint mindenki más a ko­csiban, eddig meglehetősen élveztem a jelenetet. De ez az utolsó mondat le­törölte arcunkról a mosolvt. Csend lett. íTélve pillantunk körül. Megállapítom: egyetlen náci uniformist sem látni a kocsiban! A hirtelenszőke most kinyújt­ja nehéz, eres kezét: — Tisztelet a kérges tenyérnek... hukk... tiszteletből talán elvisz a vil­lamos?! ... Hukk ... ezt halljuk, ezt ol­vassuk ... hukk... de a boltban sem­mit nem kapsz érte! Mi? — Na-naaaaa! — szól rá a kalauz. Idegesen nyitogatja, csukogatja a tás­káját. A helyzet egyre kínosabb, a ka­lauz a pillantások kereszttüzében áll. — Na és a kereset — folytatja zavar­talanul a hirtelenszőke, és a kalauz mellére bök. — A levonások ... hukk ... munkafront... adó ... légvédelmi alap... hukk... még elmondani is sok... eredj, kérd előbb mástól a vi- teldíjat. Zavartan, ijedten vonogatja vállát a kalauz, sarkon fordul és otthagyja a hirtelenszókét. Egyszerre mintha megsűrűsödnék a kocsiban a levegő. Akár valami óriás harang alatt, úgy forog a kerék, úgy himbálózik bent a csengő. Vészterhes csend. Csak ne legyen semmi baj! — fohászkodom. Mereven nézem a férfit. Tévednék? Nem. Imbolyogva, de villám­sebesen furakszik át a tömegen. Most lehajol az előtte ülő asszonyhoz; az ijedten hátradől, idegesen babrálja a kalapját. — Tudja, a szakik mindig mondják .., hukk ... hogy inkább a levonást fizes­sék ki és tart... hukk ... tartsák meg a bérünket... hukk ... jó is volna, mi? Az asszony komoly kifejezést eről­tet az arcára, merőn bámul ki az ab­lakon. Mereven, akár a bábuk, ülnek az utasok. Csak nem válaszolni, nem keveredni gyanúba — ezt mondja va­lamennyi arc. — ... aztán most még hét márka öt- venet is levonnak ... hukk ... a Hitler Mein Kampf-jára... még hogy... hukk ... még hogy olvassam el. Élesen kanyarodik a villamos. A hir­telenszőke áttántorog a másik oldalra, egy fiatal lány mellé. — Megbocsásson, kisasszony ... mu­száj leszállnom ... Végigegyensúlyoz a kocsin; matat a zsebében, mikor hátul újra megállítja a kalauz, aztán fizet. Utána nézek. Még vagy hatan leszállnak. Azon nyomban elszélednek, csak a hirtelen­szőke támogatja a meg álló-táblát. Hét­nyolc métert se tehettünk meg a villa­mossal, hát látom: emberünk sarkon fordul, s nyílegyenesen átvág az úttes­ten. Sokatmondóan pillant rám a ka­lauz. Mire leszállók, majdnem kiürült a kocsi. — Mik vannak... — mondom óva­tosan a kalauznak. Az nyomban érti. — Mindjárt gondoltam, hisz nem is volt alkoholszaga! - mondja, de az arca mozdulatlan. Majd hozzáteszi: — Ez aztán új módszer! £ORBÁS MÁRIA fordítása íMSL 1972. IX. 18. 4

Next

/
Thumbnails
Contents