Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-17 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
Balogh Edgár új könyvéről Nemrégiben jelent meg a bukaresti Kriterion kiadásában Balogh Edgár új kötete, az Intelmek. Könyvét — bizonyos értelemben — az 1965-ben megjelent Hét próba folytatásának tekinthetjük; amennyiben azzal számos ponton találkozik élete korábbi évtizedeinek felelevenítése, s — ez a lényegesebb — gondolati folytatása amannak. Amiért egykor küzdött — sarlósként — Balogh Edgár, annak újszerű, szocialista társadalmi vetüle- teit rögzíti az Intelmekben. Még nincs egy évtizede, hogy Fábry Zoltán „a magyar jakobinust“ köszönthette — hatvanadik születésnapján — Balogh Edgár személyében, aki a kolozsvári (Cluj) Bebes-Bólyai egyetem professzora volt akkor, és a Korunk című folyóirat szellemi vezére. „Nem volt lelkendező ifjú fantaszta vagy naív utópista — állapította meg Fábry Zoltán a Stószi dálelőttükben — mindig az adottság talaján állt: kilátástalanságok útvesztőjében kikereste, kikutatta és kipróbálta a lehetőségek csapását... Balogh Edgár vitapartnernél több volt: ő lett a dialógus állandó kívánalma, készenléte és tudata. Intellektuális nyugtalansága keresett és találhatott célt és értelmet a túlsó parton: társat, kézfogást, egyszínűséget... “ Mindezt egyik magyarországi napilapban — az Intelmek ürügyén — fantasztikus realizmusnak aposztrofálták; s ez így igaz is. Fábry Zoltán sorai értékelést jelentenek; ám ez az értékelés akkor válik konkréttá, ha a szembesítés sem marad el. Balogh Edgár édesapja „a régi császári és királyi egyenruhát hordta, édesanyja a Felsőbb Leányiskolában tanított“ (Hét próba). Balogh Edgárnak ki kellett szakítania magát a polgári világ előítéleteiből, a kötöttségekből, azért, hogy eljusson a néphez, s „a falusi és városi dolgozók egyenes beszéde pártos emberré“ nevelte (Egyenes beszéd). A Hét próbá-ban pedig élesen hangzik mindennek tömör összefoglalása. „A munka csendje áldott, de a belenyugvásé rothadás...“ Nos, az Intelmekben, a legújabb műben: ezt az erjesztő gondolatot adja tovább, tanulságaival, buktatóival, csalódásaival és újrakezdő reményeivel együtt. Mivel Balogh Edgár — közíró, s politikus írói alkat, kézenfekvő, hogy az Intelmekben, ebben a sajátos műfajú kötetben Szent Ágoston és I. István intelmeit távolinak érzi-tudja magától. („A divatos frank királytükrök ugyancsak furcsa képet sugároztak vissza: a Szent Ágoston 1 boldogságeszmény vágyálmát.“) Sokkal közelebb áll hozzá, s reálisabb hagyományt nyújt Kölcsey Parainesi- se. S ha a Hét próbára gondolunk, amelyet az Intelmekben csupán tömören érint (,,nost csak annyit, hogy az eljutás jobbról balra, a prágai Szent György Körtől a Sarló radikális népi mozgalmáig, melynek tagjaiként végül a kommunisták frontjára sorakoztunk fel“), e vonzalmat nem is találjuk meglepőnek. Egy agilis embernek a társadalmi haladását, a szocializmust igenlő gondolatai bomlanak ki az Intelmekből. Két főkérdés: a nemzetiségi probléma s a modern társadalom struktúrája, az államhatalom — Keleten és Nyugaton — áll gondolatai középpontjában. Ezért csak feltételesen fogadhatjuk el, amivel az Intelmeket kezdi Balogh Edgár: „öregedéskor begyűjt az ember, s utódaihoz fordul. Szép lassan emlékirataimon dolgozgatok, de túl sok múltamban a még ki nem bontható politikum“. Balogh Edgár annyira frissen, s kellő érzékenységgel reagál napjaink változásaira, hogy az Intelmeket gyakran kevéssé tudjuk emlékiratainak felfogni. Nem Is az. A múlt tanulságait rögzítő, azokat továbbadó együttélés a korral: erről győz meg legújabb kötete. Inkább a kötet didaktikus célkitűzését, s bizonyos szociográfiai igényt emelnek ki könyve fő jellemzőjéül. Mindezeket azonban valami csodálatos dialektikával — az élet, a gazdag élet és élettapasztalat tud ilyet produkálni — kapcsolja fűzi harmonikus egésszé: a szocialista társadalom igazságává. Úgy, amint Fučík alakja köréből kilépve a múltból — vizsgálja a jelent. Nem elégedetlenkedve, nem háborogva az őt ért igazságtalanságok miatt. Balogh Edgár bölcsen figyeli és leltározza az életet (akárcsak Magyar- országon tette Veres Péter), s ez kiváltképp feljogosítja arra, hogy Intelmeket adjon-hagyjon a ma élő fiatalságnak. Nem frázis az, ha arról szól, és így összegez: „tapasztalatszerző életutamon“. Inkább arra hívja fel a figyelmet — akarva-akarat- lan — hogy a ma élő fiatal és fiatalabb nemzedéknek alaposabban meg kell ismernie az ő generációjának ifjúkorát, amikor a kapitalizmus útvesztőiben keresték az igazságot, a jobb életet. S ha ezt vesszük figyelembe, igaznak találjuk — nem pózos. szónoki kérdésnek — a meditációt: „Mi kell az embernek, mi az egyéni feltétele annak, hogy elégedett legyen és örvendhessen? Mire kell törekednie saját magának, s mire az iránta való elkötelezettségben az egésznek is, mire kell a társadalomnak is felkészülnie? Aki ezt leírta: nem any- nyira a múltba tekint csak, hanem sokkal nagyobb igénnyel és .intenzitással a jövőbe. Egy intelmét feltétlenül meg kell fogadni: „milyen könnyű átsiklani a törekvésből a vágyképbe, a mai reális emberségigényből... a modern utópizmus önfeladó káprázataiba ... “ Mily célbatalálóak a szavak, jelképiek és konkrétak is egyben a gondolatok! Kétségtelen: az Intelmek legizgalmasabb fejezetei, bekezdései azok, amelyek a nemzetiséggel és az állammal foglalkoznak. Napjaink égető problémái ezek, amelyeket gyakorlatilag, s nem csupán teoretikusan kell megoldani korunknak. Kiváltképpen Közép-Európában. Ezek a gondolatok át-meg átszövik, visszatérő motívumként Balogh Edgár könyvét (felidézve Győri Dezső „kisebbségi géniuszát“, vagy Fábry Zoltán un. „embermagyarságát“, avagy Kacsó Sándor „kisebbségi humánumát“, mint erjesztő indító egykori példákat). A változó társadalmi struktúrákban — amelyeknek egy teljes fejezetet szentel Balogh Edgár — sem likvidálható a nemzetiség és internacionalizmus kapcsolata, az állam és az egyes nemzetiségek viszonya. Minduntalan azt sugalmazza a szerző: korunknak ezt meg kell oldania; nem lehet elhárítani, nem lehet áthárítani, átruházni, a „majd“-ra bízni. A szocialista fejlődés ezt kiváltképpen megköveteli, mivel — mint írja — annak „szerkezetátalakulása“ s „kristályosodási törvényei határozottabbak, mint más rendszerekben“, ennélfogva előnyei is nagyobbak, de a lemaradás és elmaradás is nagyobb károknál és veszteségekkel jár. Félrevonulni nem lehet: ez a nagy tanulság; sőt a feladat az: a teljes nemzetiségnek kell bekapcsolódnia a hatalomba, hogy így váljon éltető erővé. E problémakörben a közíró Balogh Edgár — aki valóban messze kanyarodott életútján a régi vágású intelmek vágyképeitől, s a valóságból „höpintett“ nagy kor‘yokat az elmúlt évtizedekben, nos, ő — így fogalmazza meg, sommázza mondanivalójának lényegét. Ez intelem is, igény is, tanulság is, a kötetnek — mintegy szépen szerkesztett egésznek — csúcspontja is: „Nemzetiséget megvallani és államiságot alkotó azonosodással vállalni olyan gerjesztés, mellyel önmagát is felemelheti, az államgépezetet is tökéletesítheti, s ráadásul általánosabb szomszédsági, európai és világméretű kölcsönösséget is kedvezően táplálhat a közügyi magatartás. — És mondanom sem kell, hogy a kettős egység erkölcsi próbája nemcsak az együttélő nemzetiség, hanem a többséget alkotó nemzet fiai számára is előbbre lendítő erő, hiszen a nemzzeti kérdés megoldásához való belső viszonyulás, az egyenlőség elismerése és vállalása felerősíti a szocialista humánumot egyetemes értelmében is ... “ Legszívesebben ideírnánk azt, amit Fábry Zoltán posztumusz kötetének utószavában, zárócikkében (Nincs elveszett poszt) e problémáról megfogalmazott. Annál inkább szívesen megtennénk ezt, mivel a közíró Balogh Edgár — akárcsak a publicista Fábry Zoltán is — sajátos vallomást is tesz: műfaji tekintetben. Abban ti., hogy ő „mint közíró mindig is az irodalom hármasságában élt, vagyis az „irodalom“ kifejezést sohasem használtam csakis szépírói teljesítménynek, egy költői síkra való átdobás, az esztétikum ön- törvényűsége értelmében, hanem kiállottam a publicisztika elismerése s a tudományos irodalom ... legalábbis egyenlősítése mellett...“ Nagyon gazdag könyv, telve bölcs élettapasztalattal, telítve a jelen s a jövő iránti jogos szorongással — a megoldást illetően — az Intelmek. Egy újabb indíték arra, hogy a kutatásnak, a tudománynak és a publicisztikának igen fontos feladata párhuzamosan vizsgálni írói, közírói és költői utakat. Kiváltképpen itt, Közép-Európában, s különösen figyelve a megtett utakat és tapasztalatokat az 1930-as évektől — napjainkig. Balogh Edgár erre figyelmeztet, erre int. Bonyolult és átalakulóban levő és élő korunkat különben nem ismerhetjük meg. KOVÁCS GYŐZŐ Dénes György MÉLYSÉG FÖLÖTT Versek Madách 1972 K ét esztendővel ezelőtt jelent meg Az idő börtönében címmel Dénes György válogatott verseinek gyűjteménye, amelyért tavaly Madách-díjjal tüntették ki. A válogatás két évtizednyi munkásságáról átfogó, teljességet éreztető képet adott, kellően megvilágította pályadíjnyertes Magra vár a föld című bemutatkozó kötete óta a gyűjtemény megjelenéséig bejárt költői útját. Lapunkban — és a Tiszta források című kötetemben is megjelent ismertetésemben — jelezhettem, hogy Dénes pályája kezdetétől azok közé tartozott, akinek líráját közéletinek mondja a kritika. Fábry akkoriban jogosan kifogásolhatta, hogy költészetének nincs elég élményrealitása, mélységtartalma. Alighanem költészete közéleti funkciójának elmarasztalása, és félelme, hogy a kritika olcsónak és üresnek találja strófáinak hangzatát, okozhatta, hogy az igen termékeny költő évekig nem jelentkezett új gyűjteménnyel. De pozitívummal is járt a krjtika: közéleti tematikájú költészete elvesztette a sematizmus jellegeit, szólamszerű zengését, és elmélyült a személyéhez erősebb szálakkal kötődő lírája, oldottabban tárulkozott ki a korhoz és társadalomhoz fűződő gondolatvilága. Új kötete, a Mélység fölött megnyerően mutatja be mind az ember és a világ sorsát aggódva figyelő költőt, a humánum elkötelezettjét, mind az egyedüllét gyötrelmeit elviselni kényszerült magányos embert. Dénes már indulása idején pedzette, hogy szocialista viszonyaink közt az a költészet előbbre való, amely a társadalom építő szándékait, békeakaratát, előre vivő demokratikus erőit szolgálja. Megtanulta, hogy az írás társadalmi feladat: feloldója az ember közönyének, magányérzésének és pesszimizmusának. A költőnek ez a tudatossága azonban nem csapódhat le lelkendező szólamokban; fel kellett ismernie, hogy az út, amely ehhez a tudatossághoz vezet, a félelmek és borzongások kiégett ege alatt is vonul, és ezekről a borzongásokról, s megtorpanásokról vallania kell. Vallani őszintén, lelket kitáróan, mert csak ilyen őszinte kitárulkozás eszméltetheti a költőt és hasonló félelmek és rettenetek béklyójában vergődő társait. A feltakart pesszimizmus, ha valami fogódzót tud adni, ha reménybe. emberbe vetett hitbe torkoll, leoldja rólunk a magány láncait — ez is a költő feladata, s ez jelentheti lírájában az elkötelezettséget. rdemes ezt a birkózását a magány szorongató érzésével közelebbről megfigyelni. Kötete utolsó ciklusának első versében „vérben állnak a kertek“, a régi ösvény „tele van holt virággal“, és gonosz varázslat ver bogáncsot a gyepre. Bár álomból ébredően nehéz szíve benépesül hűs fákkal, madarakkal, nyomasztóan uralkodik rajta a félelem: ... üszők a föld, romok felett bolyong és sír a lélek. Vér, vér, fekete vériszap gőzölög, forr a katlan, Minden élet elég, csak a pusztulás halhatatlan. (Kiégett egek alatt) Apokaliptikus, végzetterhes képek kísértenek a ciklus más versében is, „torkig ingerlő őrületbenj tán*orog holt falak között'4 (Emberi sors), és maga* tehetetlennek véli a szeretetet. Nem az idő érik, csak az ember döbben oktalanságára, homlokát lesunyfa, képzelt Igazában bénán fuldokolva felfedi sebhelyes, meztelen ágyékát. Feledtetni kéne, de ki feledtessen, hisz a szeretet is magatehetetlen. A fény, ami benned űzte rossz játékát, parttalan vizekre veti az árnyékát. (Búvik már a lélek) De kötete utolsó versében félelme és magánya bíztatóan és erőteljesen feloldódik: Csak egy kiáltás, távoli hullám a pokol-éjben, mégis kihajt lelked falán a megsorvadt folyondár, csak egy boldog szemvillanás a rögös áradatban, s köréd rajzik ezer világ, és nem maradsz magadban. (Csak egy kiáltás) A kötet A múltadat viszed ciklusa huszonhét négysoros verset tartalmaz. Többet jelentenek ezek a rímeikben jól megoldott kis versek a szükséges ujjgyakorlatnál. Formásán kerekedik ki bennük egy- egy gondolatfoszlány, gyermekkori emlék vagy tájkép: A földeken már késő ősz borong, fáradt tehénen sír a rézkolomp. Tündéri táj. Sejtelmes, füstös ég, eső veri a hársak üstökét. (Falu) A négysoros képbe olykor valami groteszk fintort is vegyít, ami teljesebbé, befejezettebbé teszi a kis verset, mintha húsz sorban elnyújtaná: Füstben, gőzben lilára pöffedt arcok. Ez hát a nép, a kocsonyás tömeg. Ebből fakassz derűt, ha tudsz, te álnok költő Öleld melledre gyűrött lelkűket. (Kocsma) Keresd a költőt című versében vázlatos vonalakban rajzot ad a világ útjain csavargó költőről, aki, mint mesékben a varázsló, elkeveredik a földdel, elkeveredik a lüktető napokkal, virágba, bogáncsba költözik, s a látszólag könnyű kézzel odavetett jellemrajz után, vigasztalót, biztató útravalót nyújt az olvasónak: Keresd a költőt füvekben, fákban, a gondolat gyémánt kavicsai közt, a magány sűrűjében, mindenütt keresd. Összegezően elmondhatjuk, hogy Dénes György új kötete igen rokonszenvesen mutatja, hogy káprázatai, testvér-lélek keresései vigaszt adnak önmagának és olvasóinak. EGRI VIKTOR 1972. IX. 17.
