Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

Inden ablak le volt

eresztvfc, de a becsapódó levegő is meleget hozott. Az emberek hasig kigombolt Ingben ültek, szétterpesztett combokkal, minduntalan törülgették az arcukat. Az asszony is meglebegtette olykor a szoknyáját. Az ablaknál kártyáztak, unottan, megszokásból. Az aktatáskára dobott lap meg-megcsú- szott, az egyik utána kapott ilyenkor, középre tolta, és folytatták a játékot. Nemigen törődött velük senki, megszokták már. Csak a szélén ülő, nagy- orrú sipkás férfi figyelte a kártyajárást Izzadt ő is, de mintha észre sem vette volna, úgy tolta fel időnkint a sapkát, megtörülte a homlokát és újra visszahúzta. Mereven nézte a kár- tyázókat, az egyik lapjába bele is látott

— Az újság szerint hétfőn megjön az enyhülés.

— De csak az újság szerint.

— Itt a vonaton még hagy ján, legalább mozog a levegő.

— Piros, száz, ulti.

— Kontra.

— Hogy ezek meg nem unják ezt a kártyázást?!

— Unják, csak rájuk kell nézni.

Körülbelül egyforma nagyságú csomagok vannak feldobva a hálóba. Egy heti fehérnemű, papírba csomagolt,

— Kontrázni kellett volna.

— Meglehet.

—! Biztos.

Az, akinek kontrázni kellett volna lassan Összekotorja a lapokat.

— Dehogyis kellett volna. így is alig lett meg a parti.

A szokatlan közbeszólásra a kártyások megrökönyödve néztek fel. De még a sapkás is elcsodálkozott. Az álldogáló idegen a legtermészetesebb hangon magyarázta.

— Ha kontráznak, nem húzza le az adút, és a maguk piánk tízese is beleesik.

— Lehet — bólintott rá az egyik kelletlenül.

Az idegen nem válaszolt, felhúztu a X szemöldökét, mintha azt mondaná, nem rám tartozik, de továbbra is ott maradt a hátuk mögött. Egyik kezében a csomagját tartotta, másikkal a csomagtartó hálójába kapaszkodott. Senki sem vette észre, mikor szállt fel a vonatra, senki sem emlékezett rá, mikor állt meg a kártyások mögött. Nem keresett ülőhelyet, nem mozdult el mögülük, kitartóan figyelt. A kártyázók érezték a tekintetét és a bemondások előtt felpillantottak rá, a többiek hangosabban beszéltek, hogy ő is hallja. Az Idegen nem szólalt meg, még csak a szemével sem hunyorított, egyetlen arcizmán sem látszott, hogy törődne a többiekkel. Csak talán a negyedik osztás után, mikor a másik kettő már lepasszolt, szólalt meg újra.

— Mondja be felesbe a durchmar- sot — és megérintette a harmadik játékos vállát.

— Micsoda? — pislantott az fel.

Helyet szorítottak és az osztó kimaradt a játékból.

Az idegen hangosan és bátran játszott. A lapok csattogtak a keze alatt. Mikor a parti végéhez értek, felemelte csomagját.

— Ezen talán jobb lesz.

Nagyobb volt az aktatáskánál, és

olyan sima, mintha kártyázáshoz készítették volna. Nem lehetett visszautasítani Az idegen osztott, messzire dobta a lapokat, de mindegyik oda esett, és ott állt meg, ahol kellett. Az asszony elmosolyodott, annyira tetszett neki. Míg a többiek játszottak, az idegen cigarettát vett elő, és vastag füstön keresztül alaposan szemügyre vette a többieket. A sapkás férfira többször is odanézett.

— Megemelhetnénk az alapot — mondta, mikor a talont az osztó elé tolta.

— Mi már így szoktuk meg — dünnyögte az az orra alatt.

— Pezsgőbb lenne a játék — próbálkozott az idegen.

— Nem az alapon múlik.

— Csak úgy megemlítettem — mondta engedékenyen és szétnyitotta az első öt lapot. A többit meg sem nézte, kicsit gondolkozott és csak aztán szólalt meg.

— ötből betli.

— Betli?

— ötből betli, azt mondtam.

Meg sem rezdüit, mikor a második öt lapot is felvette. Várta, hogy túllicitálják. De mindenki hallgatott. Az utasok is figyelni kezdték a játékot, a sapkás feállt, hogy jobban lásson. Az idegen vesztett.

Albert Gófoor:

vasárnapról maradt sütemény, szalonna vagy kolbász vacsorára, meg egy kis paradicsom, paprika. Öcska aktatáskák, szíjjal átkötött, apró, elnyűtt bőröndök. Nincs sok beszélnivalójuk. Szombat-vasárnap nemigen történik semmi. Különösen Ilyen melegben. Nem érdemes kimozdulni, hisz vidéken még sört se lehet kapni. A kezek lustán nyúlnak a lap után, az aprópénz éppenhogy megcsördül, mikor a tenyérbe számolják. Az asszony megigazítja lába alatt a füles kosarát, a sapkás megtörli a homlokát, de közben le nem veszi szemét a kártyázók- ról. Szeretne játszani, de egyiket sem ismeri, és ultihoz elegen vannak hárman.

— Mielőtt kinyitod a szád, tudom már mit mondasz.

— Mit?

— Tök negyven-száz.

— Nem.

— Különleges világnap.

— Nyögd már kll

— Tök húsz-száz!

— Na, mit mondtam?

r- Kontra húsz-száz.

— Durchmars, betli sose lesz már?

— Kifizetem, nem érdemes lejátszani.

De azért játszanak tovább. Az ablak előtt fáradtan szalad el az ismert táj, a villanydrótok összekavarodnak, aztán az egészet. hirtelen felrántja és rendbe fésüli a villanyoszlop, a fehér porcelánok. Lassan mozdul mindenki, takarékoskodnak az izzadsággal, bóbiskolnak, meg-megbillen a fejük, az ébrenlevők is félig csukva tartják a szemüket, még gondolni sem gondolnak semmire, csak hallgatják a kerekek altató, egyenletes kattogását. A sapkás izzadt homlokát törülgeti, az asszony vigyázva meglebegteti a szoknyáját, a kártyázók nyirkos tenyerüket a nadrághoz sikálják.

— Ha így megy tovább, minden kiég.

— A szálláson délutánonként alig van víz.

— A szőlőnek viszont jó.

— A dinnyének is.

— Láttam előre.

— Mit láttál?

— Csináljuk meg felesben a durch- marsot — mondta az idegen.

— Erre a lapra?

— Ha veszít, az egészet állom.

Szó nélkül kivette kezéből a lapot,

már nyúlt is a két leborított kártyáért. A másik sután tartotta maga előtt üresen maradt kezét, hirtelenében nem tudott mit kezdeni vele. Az Idegen összeigazította a lapokat, majd szétnyitotta legyezőre. Ledobta a két fölösleges kártyát és várta, hogy lepasszoljanak. Azok még vacilláltak, számolgatták, hogy a szokatlan lépésért érdemes-e megsértődni. De az alkalmas pillanat már elmúlt, a kártya nélkül maradt játékos a kezét csendben a térdére fektette, mintha csak az izzadtságot akarta volna letörölni. Ez a mozdulat a megadást jelentette. Sorra lepasszoltak és az idegen már ki is dobta az első kártyát. Keményen csattant a lap, erősen odaütötte az aktatáskához. Mindenkinek oda kellett figyelni. Kényelmetlenül, két fejen keresztül, a vállak fölött hajolt át, és hogy jobban odaférjen, azok kicsit összébbhúzódtak. A sapkás bosszús irigyen nézte. Elfogta előle a kilátást, ide tolakodott, pedig később jött. Már túl jutottak az első négy ütésen, de az idegen győzelme még egyáltalán nem látszott biztosnak. Most kellett döntenie, hogy melyik színre tart. Két pirosat fektetett, s ha egyetlen piros is esik, biztosan nyer. Kicsit lassult a játék, meredt, hunyorított szemmel rakták a lapokat. Mindenki a másik arcából akart olvasni. A következő körben kihullott a piros.

— Elfoghatatlan — dobta be az idegen a kártyáját.

— Az elosztáson múlott.

— Rámenősség kell hozzá.

Az idegen mosolyogva tette zsebre az aprópénzt.

— Nincs kedve beszállni negyediknek? — nézett fel kelletlen udvariassággal az egyik.

— Nem akarok zavarni.

— A negyedik majd sír-nevet.

— Ha gondolják — és várakozóan a másik kettőre nézett.

— Majd kicsit összébb húzódunk.

— Kockáztatni kell, csak így megy.

A következő partiban megint vesztett.

— Emeljük meg az alapot — javasolta az idegen újra. — Idegesítő ez a sok aprópénz.

— Mi már így szoktuk — mondta az egyik. — Nem pénzért játszunk.

— Ügy mindjárt érdekesebb.

Nem válaszolt rá senki, s az idegen nem erőszakoskodott tovább. Vakmerőén játszott, ötből mondta be a húszszázat, de most bejött hozzá a lap. Kelletlenül rakta zsebre a csörgő aprópénzt. A sapkás közvetlenül mellette állt, a többiek is feléjük fordulva figyelték a játékot, néhányan felálltak, a szomszédos pádból átkönyököltek. Az idegen elgondolkozva rakosgatta a lapokat, meg sem szólalt, és megint vesztett. Mikor rá került az osztás, összecsúsztatta a lapokat, és hirtelen a fölé hajló sapkáshoz fordult.

— Nem lenne kedve játszani?

— Már így is négyen vannak — mondta kicsit megzavarodva a váratlan kérdéstől, és megtörölte a homlokát.

— Nem lenne kedve játszani? — kérdezte meg újra.

— Hát... — és felhúzta a vállát.

Az idegen benyúlt a zsebébe, és egy

vadonatúj kártyát húzott elő. Feltépte és az összegyűrt papírt a pad alá hajította.

— Szeretem a szűz kártyákat.

Még fel sem ocsúdtak a többiek, már kirakott a táska közepére egy száz forintost. Komótosan kiegyengette.

— Adom a bankot.

A három kártyás szóhoz sem tudott jutni. Az idegen csattogtatta a fényes lapokat, rájuk sem nézett, csak beszélt, és mindenki elé odapöndörített egy-egy kártyát.

— Itt aztán igazán nem az emberen múlik, és mindenkinek olyan alacsony az alap, ahogy éppen akarja. Nézzük meg, ki sír, ki nevet. A hölgy nem próbálja ki a szerencséjét.

Az asszony nevetve húzta el a kezét, de látszott, hogy tetszik neki. Ez

a pillanatnyi közjáték elég volt, hogy, megtörje az ellenállást. Először a sapkás vette fel a lapot, aztán a kártyások is sorjában. Az idegen kihúzta magát, a paklit könnyedén hintáztat- ta a bal tenyerében, és fölényes derűvel várta a bemondásokat.

— öt forint.

— Szintén öt.

— Tízes.

Adott még egy lapot, csak a sapkás vacillált még.

— Talán az egész maradékot meg akarja ütni, fiatalember?

Erre a megszólításra visszahőkölt kicsit a sapkás, de a többiek nagyon eredetinek találták. Az asszony, mintha valami jő tréfát hallott volna, felnevetett, a kiszuperált kártya tulajdonosa cinkos pillantásokat küldött az idegen felé és közben észrevétlenül zsebrecsúsztatta az elkoszlott paklit.

— Na, mi lesz, fiatalember — biztatta ő is.

— Húsz — bökte ki végül a sapkás.

— Többre nincs mersze, fiatalember? — és odadobott neki egy lapok

Mind a négyen elmerültek a gusz- tálásban. Tenyerükkel eltakarták az egymásra rakott lapot, jó közel tartották az arcukhoz, nehogy más is belelásson.

— Elég.

— Még egyet. Tíz forint.

— Maradok tíznél.

Csak a „fiatalember“ gusztálta még mindig, nem szólalt meg, pedig már ■láthatta a lapot. Mindenki az arcát leste.

— Na, fiatalember — szólalt meg az asszony és összenevetett az idegennel.

— Ötven — mondta és nyúlt az új lapért.

Az egyik elfuccsolta, hárman megálltak. A bankot adó idegen gyors egymásutánban húzott két lapot. Csak a sarkukat nézte meg, és már dobta is ki.

— Húsz nyer.

A „fiatalembernek“ tizenkilencese volt.

A pad szélén ülők felálltak, a sapkást előrébb tolták, az asszony is ösz- szébb szorult, izzadtak, de most senki sem panaszkodott a melegre. Rövid szavak, számok röpködlek.

— Óneász.

— Nem szoktam óneásszal játszani, de legyen.

— Fuccs.

— Ütöm a bankot.

— Na, na, Fiatalember. Hallották?

— Ütöm a bankot.

— Tessék egy gyönyörűséges lap.

— Fuccs.

A sapkás szó nélkül duplázta meg a bankot. Már négyszáz forintnál is több volt az idegen előtt.

— Kár volt úgy ugrálni.

— Aki nem tud, minek vesz kártyát a kezébe.

— Előbb kellett volna megállni —* okoskodtak a kibicek.

De mikor a bankos huszonegyére a sapkás is huszonegyet mutatott fel, a kibicek is mást susogtak.

— Minek játszik, akinek pechje van.

— Fut a pénze után.

Akkor már hatan is álltak, a szomszéd pádon térdeltek, úgy nézték a játékot. Az idegen egyre kevesebbet beszélt, apróbb tételeket vesztett, de ha nagyobb összeget ütöttek, mindig bejött a lap. Az asszonynak tetszett a magabiztossága.

— Még hogy ez a fiatalember kezd ki magával.

Az idegen ránézett, és az asszony ezt biztatásnak vette.

— Hát nincs igazam? Mit akar egy ilyen zöldfülű.

A „zöldfülű“ kétszázat tartott és újra vesztett.

— Nem megmondtam! — hangoskodott az asszony. — Szóljon már rá, minek ilyennel játszani.

Az idegen nem akarta észrevenni, de az asszony kedélyesen megbökte a karját.

— Hagyjon már békén, mit szórakozik velem! — robbant ki belőle az idegesség.

Az asszony durcásan fordult el, a sapkás a homlokát törülgette. Már mindenki állt körülöttük, a szomszédos padoknál is abbahagyták a beszélgetést, egy fényes szemű, fiús fri- zurájú barna lány izgalmában nyitva felejtette a száját. Csak a játékosok ültek, és a sértődötten félreforduló asszony. De ő sem bírta sokáig. Igazított valamit a kosarán és visszafordult. Éppen a sapkás arcába látott. Csak neki volt kártya a kezében.

— Kétszáz forint — mondta a második lap után.

— Tegye ki a pénzt. Talán nincs is

1972. VIII. 6.

S'

1

Jól