Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
1972. VIII. 6. annyi magánál — szólt rá nyersen az idegen. — Nem szerelem az utólagos magyarázgatást. A sapkás belepirult, előkotorta a tárcáját, és kitett egy százast, a másikat tízesekben számolta le. A többiek feszülten figyeltek, csak a kerekek kattogását lehetett hallani. A sapkás idegesítő lassúsággal gusztálta a lapját, de most senki sem siettette- Összehúzott szemmel egészen közelről nézte, aztán leengedte a kezét, várt, mintha gondolkozna valamin, és ugyanolyan lassan az idegen elé tolta a kikészített pénzt. Aztán megtörölte homlokát. Hirtelenében meg sem lehetett számolni a táskán heverő pénzt. Lehetett nyolcszáz, de talán ezer is. — Milyen állomás volt — kérdezte az idegen, mikor már megindult a vonat. — Rákoskeresztúr. Oda sem bólintott, szétdobta a négy lapot, és várt. — A bankos mivel léphet ki? Kőbánya felsőn le kell szállnom. — Királlyal — mondta az egyik. — Próbáljuk meg. Alsót csapott fel, folytatták a játékot. Az idegen nem látszott nyugtalannak, pedig a sapkás mindenáron siettetni akarta a játékot, kapkodva szedte fel a lapokat, idegesen dobta be, és tolta a vesztett pénzt a többi közé. Dőlt róla a verejték, de már ezzel sem törődött, hagyta végigcsurogni az arcán. Az idegen meg sem várta, hogy elfogyjon a pakli, újra kevert, de megint nem sikerült királyt felcsapnia. Háromszor Ismétlődött, a sapkás feszülten figyelte a kezét és mindannyiszor fellélegzett. A vonat lassított, az idegen kényelmesen kevert, tüntetően kétszer is elemeltette, majd felvágta a piros királyt. — Köszönöm a játékot — mondta, a paklit a zsebébe csúsztatta, a pénzt számolatlanul gyűrte a másikba. — Viszontlátásra — fordult meg az njlóban, de senki sem köszönt vissza, mozdulatlanul néztek utána. A kártyázók meredten ültek, mintha még mindig térdükön tartanák a táskát. Az ablakból látták még, ahogyan könnyedén lóbálva a csomagját, a kijárat felé sietett. Kerülték egymás tekintetét, valaki halkan a torkát köszörülte, s mikor megindult a vonat, elkáromkodta magát. Először a szomszéd padban ülők fordultak vissza, aztán az álldogálók is megkeresték a helyüket, de senki sem beszélt. Az olajos padlóra dobott szemetet bámulták, vagy sodorgatták a cigarettájukat. A sapkás már nem volt a kupéban, de ezt csak az asz- szony vette észre. A vonat újra lassított, a kerekek alatt élesen kattogtak a váltók. Szótlanul emelték le csomagjaikat, nem néztek egymásra, de mintha összetartoznának, együtt maradtak. Csak amikor beértek a pályaudvar csarnokába, akkor szólalt meg az asszony. — Szerencsétlen ember. Hallgattak pár lépést. — Utolsó fillérig kifosztotta. Nem játszott az becsületesen. Egyszerre a többinek is megjött a szava. — Kikészített kártyája lehetett. Még hogy emeljük az alapot. — Jól kezdődik a hét első napja. — Mesélte a sógorom, hogy tele van ilyenekkel a vonat. Csak kerüljön még egyszer a szemem elé. — Láttam én már az első pillanatban, hogy mire megy a játék. Mindenki beszélt, mindenki tudott hasonló történetekről. — Ha jól emlékszem — erősködött az egyik kártyás — két éve egyszer már találkoztam is vele. Mindjárt ismerős volt a fizimiskája. Akkor is szűz kártya, huszonegy, és mindig ugyanezeket a trükköket dobta be: nyert. A kijárat közelében újra megszólalt az asszony. — Utolsó fillérig kifosztotta azt az embert. De akkor egyikőjük sem szólt volna. Hagyták. Megrökönyödve néztek rá. Bosszúsan, hogy megzavarta a beszélgetésüket. Az egyik felrántotta a vállát. — Maga talán szólt? Az asszony nem tudott mit válaszolni. Már kinn jártak a pályaudvar előtt. El sem búcsúztak egymástól. Sodródtak a tömeggel. Leonyid Lenes: YÁRAIiAN Nyikolaj Petrovics Piinuskin, a technikai tudományok kandidátusa, a tizedik sorban ült, és nézte az egyik fővárosi színház mai modern témájú előadását. A szó szoros értelmében nézte. Ezt azért hangsúlyozom ilyen nyomatékban, mert a kandidátus füle a darab szövegének felfogásában nem játszhatott szerepet. Erről ugyanis a rendező megfeledkezett. A darab eseményeit annyira a színfalak közé szorította, hogy a színészek a mondőkáju- kat vagy elhadarva, vagy félig suttogva mondták el, s közben gondosan ügyeltek arra, hogy a nézőtérnek hátat fordítsanak. Bárhogy is volt, az elhangzottak össze-visszaságából csak itt-ott értett valamit, de Pimuskin úgy tett, mintha őt teljes mértékben szórakoztatná ez az értelmetlen gyors susogás. Bizonyára így kell ezt csinálni, ma a művészetben ez a divat. őszintén szólva Pimuskin a színházba nénikéje — Jeliza- veta Oszipovna — tanácsára és invitálására ment, aki azért csalta el, mert ő maga Is színésznő volt. amíg nem nyugdíjazták. Fővárosi unokaöccséhez látogatóba jött egy Volga- menti kisvárosból, és megkérte őt, vigye el színházba, hogy minden újat és szépet kiélvezzen, ha már egyszer Itt van. Ott ült öccse mellett a tizedik sorban, vagy inkább forgolódott, mint valami sajtkukac, és percenként odahajolt a kedves rokonhoz: — mit is mondtak? — várva és lesve minden elhangzott szót, mert mint egykori színésznő, véleményt is akart alkotni a darabról. — Kolja, nem értem. Mit mondott neki? A rokon odasúgta: — Én is csak annyit hallottam, Liza néni, hogy „gáláns“. De hogy ki gáláns, miért gáláns, mikor gáláns, azt már nem értettem. A kilencedik sorból egy sápadt arcú szőkeség, akinek az orra egy beteg liba csőrére emlékeztetett, hátra szólt. — Nem azt mondta, hogy gáláns, hanem azt, hogy galamb. Értik? A mögöttük ülők csitították: — Csitt! Halkabban, emberek! Ne zavarják az előadást! Valaki hozzáfűzte: — Ez isteni! A színpadon suttognak, a nézőtéren suttognak. Kitűnő társasjáték: ki kit suttog túl. Egy kis időre a nézőtér elcsendesedett. Közben a színpadon az egyik fiatal hős lefeküdt egy padra. Hosszú párbeszédbe kezdett a neki hátatfordító hősnővel. A nézőtéren ismét halk, tavaszi eső előtti szellőt idéző susogás hullámzott át. — Mit mondott? — Mit válaszolt a lány? Jelízaveta Oszipovna odahajolt a rokonhoz: — Most kibékültek, vagy összevesztek? — Nem tudom, Liza néni. Véleményem szerint veszekszenek, de nagyon halkan. A sápadt szőkeség, mint akinek megcsiklandozták a csőrét, ismét hátra szólt: — Most szerelmet vallott a lánynak. Értik? — És miért fekszik? — Rendezői utasítás. Emocionális tusa. Ez bizonyára magas az önök esztétikai műveltségéhez. Értik?! A technikai tudományok kandidátusa most elszégyellte magát és odavágta: — Maga ugyanolyan műveletlen és tudatlan, mint mi! Hátulról ismét csitították őket: — Csendesebben! Nem halljuk! Folyton zavarják az előadást! — Kolja! — szólt halkan Jelízaveta Oszipovna — sokat kell még várni a szünetig? Úgy érzem felment a vérnyomásom. Végre leeresztették a függönyt. Jelízaveta Oszipovna felkelt és határozottan bejelentette, nem hajlandó tovább maradni. Pimuskin megpróbálta békíteni a nénit: — Végignézhetnénk, Liza néni. Az előadás nem a legjobb, de kitűnő tea és sütemény van a büfében. Megpihenünk, új erőt gyűjtünk. — Nem, nem! Nem erőltethetem meg magamat annyira. Te jegyezted meg, hogy ezeknek a színészeknek a susogá- son kívül nincs más beszédstílusuk. Ez nem szöveg, amit mondanak. Ügy beszélnek, mintha forró krumpli lenne a szájukban., Istenem, ha ezt hallaná Konsztantyin Szergeje- vics, vagy Vlagyimir Ivanovics!... Úgy döntöttek, a metróig gyalog mennek. Felfrissülnek, kiszellőzködnek. Jelízaveta Oszipovna, belekarolva Pimus- kinba, futólépésben haladt mellette és arról mesélt, hogy a múlt nyáron eljött városukba egy táncdalénekesnő és előadás közben, amikor az erősítők felmondták a szolgálatot, kiderült, hogy már a harmadik sorban sem hallják, amit énekel. — Magyarázd meg nekem, Kolja, lehet, hogy én lemaradtam, begyöpösödtem — mondta felháborodottan Jeliza- veta Oszipovna — de miért van az, hogy ebben a zajos életben a színpadon csak suttognak? — Ez valóban komoly kérdés, Liza néni — válaszolt Pimuskin. — Üljünk be ebbe a sarki kávéházba és ott nyugodtan, kellemes csendes környezetben, mindent megbeszélünk. Megálltak a kávéház üvegfala előtt, és örömmel vették tudomásul, hogy sok üres asztal van. Bementek, helyet foglaltak. Nem telt el három perc sem, amikor Pimuskin rájött, hogy nem valami nyugodt környezetbe kerültek. Kevés vendég volt, azok is mind csendben, békésen beszélgettek, de a vékony spanyolfal mögött, amely elválasztotta a kávéházat a konyhától, hangosan veszekedtek a pincérnők és ez zavarta a tervezett nyugodt beszélgetést. Az egész kávéház visszhangzott a hangos rágalmaktól: — Te, te buta libái Te felfuvalkodott hülyéi! — Nézd meg magadat, te, te!!! Pimuskin nagyon kellemetlenül kezdte magát érezni. Elviszi a kedves nénikéjét a színházba, ott suttogva beszélnek, bemennek egy csendes kávéházba, ott viszont kiabálnak, veszekszenek. Elhatározta: azonnal elmennek. De amint rápillantott Jelizaveta Oszipovnára, meghökkent. Az idős drámai színésznő arca ragyogott az örömtől és lelkesedéstől. — Micsoda élvezet! Hallod, Kolja?! Ezek nem színészek, és mégis, minden szót pontosan érteni. A spanyolfal mögött ismét felhangzott egy csengő szoprán: — Fütyülök én Varja a te aljas rágalmaidra és fenyegetéseidre! — Micsoda stílus! — örvendezett Jelizaveta Oszipovna és szinte ugrott egyet a kényelmes karosszékben. — Ilyen beszcdstíiussai nyugodtan játszhatná Shakespeare-t is. Végre a spanyolfal mögül előjött az egyik pincérnő. Felfuvalkodott arcából kivillogtak kék szemei, gömbölyű, térdén sötétvörös harisnya feszült. Odalépett Pimuskinék asztalához; és szó nélkül odadobta az étlapot. Jelizaveta Oszipovna félénken megkérdezte: — Kisasszony kedves, az imént... arra a varkára. .. maga ... — Én! No és?! — Semmi, semmi. Csak azt akarom ... hogy ... szóval... maguknak aztán van stílusuk ... A pincérnő rámeresztette szikrázó kék szemét az idős hölgyre, és foghegyről odabökte: • — Nézze meg az étlapon! Ha a főpincér nem húzta ki, akkor van. Fordította: BELLUS IMRE ÉG ÉS FOLD KÖZÖTT (Molnár János felvétele)
