Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
Két új könyvről Kőszegi Ábel krónikája RADNÓTI MIKLÓS utolsó hónapjairól A Kortárs idei első három száma folytatásokban közölte Tolnai Gábor «... Szerbia ormán ..című naplójegyezeteit. Tolnai végigjárta Radnóti Miklós utolsó öt és fél hónapjának jugoszláviai útvonalát és helyi dokumentumokat gyűjtve, kiegészítette a költőnek ez időszakáról már korábban nyilvánosságra hozott ismereteit. Naplója azért érdemel különböztetett figyelmet, mert rengeteg adata mellett kitűnő verselemzéseket is tartalmaz, melyek megvilágítják, hogyan kerül minduntalan előtérbe az otthoni táj a teremtő emlékező képzelet folytán. „Radnóti Miklós számára — írja Tolnai —. ott a Heidenau-lagerban, a lágerből Bor felé menetelve a hegyek között és a bori központi táborban — mi lehetett volna más, igazán lényeges, ha nem az, amit a teremtő emlékezés megőrzött, amit az emlékezés fontosnak tartott: a haza, az otthon, az otthoni táj, a »régi hús veranda«, a hegyen a »sziklalekvár« illata, »a lomb között« ringó gyümölcsök, a »régi szelíd esték«, »amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok«, és mindez átszőve a távoli kedves alakjával, hangjával, csókjának emlékével.“ K őszegi Ábel aligha ismerte Tolnai Gábor naplóját, amikor kutatómunkájának eredményeit Töredék című, mindössze 76 oldalas krónikájába foglalta. Azért hangsúlyozom ezt itt elöljáróban, mert Kőszegi hasonló indítékkal és csaknem hasonló módszerrel világítja meg a költő életének utolsó szakaszát, amelyre Tolnai naplója már nem terjed ki. Remeknek mondható krónikája Utószavában Kőszegi elmondja, hogy Dienes Andrást — aki évekig kutatta Petőfi halálának körülményeit —. egy másik tisztázatlan költőhalál is izgatta: Radnóti Miklósé. Csaknem két év munkájának anyagát vitte magával Balatonalmádiba 1962 augusztusában. „A vonatban eltűnt az irattáskája, vele a jegyzetek és a kézirat — írja Kőszegi. — Elveszett? Ottfelejtette? Ellopták? Telefonált, kutatott, apróhirdetéseket adott fel, de az anyag nem került elő. Néhány nap múlva meghalt: szívbeteg volt.“ Kőszegi megkísérelte felkutatni a kéziratot, majd amikor a keresés sikertelen maradt, elhatározta, hogy rekonstruálja Dienes kutatómunkájának eredményét. Beszélt Radnóti Miklós feleségével, barátaival és ismerőseivel. Felkereste egykori munkaszolgálatos társait, a Lager Heidenau volt parancsnokát, egy ott szolgáló honvédet a szegedi utász* zászlóaljból, más lágerek tisztjeit és a bori tábor ŐSBEMUTATÓ Karinthy Ferenc kisregénye A z idő könnyen rácáfolhat a kritikusra, ha valamit kategorikusan selejtnek ítél vagy az ellenkező végletbe esve magasztalóan a csúcsra emel. Korántsem állítom ezzel, hogy legyen ítéleteiben óvatos, mérlegelje minden szavát, de őrizkedjék a hangzatos jelzőktől, a magasztaló túlzásoktól, a visszavonhatatlan jellegű megállapításoktól. Karinthy Ferenc új könyvéről, az Ősbemutatóról azonban nem riadok vissza kijelenteni, hogy ez a százoldalas kisregény az új szépmíves próza remeke, és bizonyára nem tévedek, amikor a felszabadulás utáni magyar próza legsikerültebb alkotásai közé sorolom. Témája dióhéjban ennyi: Tábori Titusz, neves fővárosi költő egy őszi délutánon a várakozás leplezetlen izgalmától eltelve megérkezik egy meg nem nevezett vidéki városba, hogy ott jelen legyen Vak Béla című történelmi színjátéka ősbemutatóján. A fogadtatás a színház igazgatójának szobájában minden várakozását felülmúlja: melegen és lelkesen köszöntik. Ünnepi hangulata az előadás alatt fokozódik, bár kissé idegesen konstatálja, hogy a rendezés egyet-mást változtatott darabján. A közönség ünneplése és vastapsa azonban elringatja és elhiteti vele, hogy első darabja remekmű. Az igazság csak apránként derül ki a hajnalig tartó bankett és ivászat folyamán. A felköszöntőkkel, dicshimnuszokkal tarkázott ünnepi vacsorán kezdenek megoldódni a nyelvek, és a nagy rutinnal kendőzött arcokról lassan lehullanak az álarcok. Kis vallomásokat, halkan elsuttogott sza. vakat hangos, durva sértések követik; a kezdődő és mindjobban elhatalmasodó mámor színpadiasan foszforeszkáló fényében megelevenedik egy különös, bizarr világ, amelyet a kisregény írója bennfentesként töviről hegyire ismer, s ezért sehol sem üt meg hamis, disszonáns hangot. Mi fogja össze ezt az intrikákba bele nem fáradó, egymás ellen acsarkodó, kis klikkekbe tömörülő közösséget? (Ha ugyan közösségnek nevezhető ez az egymás szerelmi és színpadi sikereire féltékeny, és egymást taposó, de minden fenekedése és acsarkodása ellenére sem ellenszenves színházi világ?) A művészet szolgálata, a színház ellenállhatatlan varázsa? A felelet kibogozását Karinthy az olvasóra bízza. Áz éjszaka folyamán a szerző sok mindenből 1972 egykori keretlegényeit. Végigjárta Mohácstól Abdáig Radnóti Miklós útjának minden állomását, hogy Abdára érkezve megcáfolhatatlan tényként leszögezhesse: Radnótit és huszonegy társát néhány magyar katona gyilkolta meg. „A beteg és végképp kimerült munkaszolgálatosokat Győrött két kórházban is le akarták adni. A kocsisokat, akik a betegeket vitték, csak rövid fuvarra rendelték ki: haza akartak menni. A katonáknak meg estére Magyaróváron kellett jelentkezni alakulatuknál, ha nem akarták, hogy szőke• vényeknek tartsák őket. Hát gyilkolta k.“ Ám a gyilkolás tényének magyarázata nem ilyen egyszerű: nem egy ember gyilkol, hanem az esztelen nyilas-fasiszta rendszer maga, melynek lakájlelkű, ostoba vezetői a közömbös, passzív emberekből „keretlegényeket“, fosztogató bestiákat, könyörtelen gyilkosokat nevelt. A mikor megjött a menetkészültséget elrendelő parancs, a bori rézbánya hatezer mun. kaszolgálatasaiból sokan elrejtőztek, a környező hegyek erdeiben kerestek menedéket. A fasisztákat kergető szerb partizánok ezeket a kiürítési pa* rancsnak ellenszegülőket felszabadították. Radnótit kínzó honvágya, hazaszeretete sorakoztatta a magyar föld felé menetelők közé, mit sem sejtve, mennyi szenvedés vár rá a csaknem két hónapig tartó „erőltetett menet“ alatt, melyen elcsigázott társai sorra elpusztultak, s végül ő is tömegsírba került. A megrendítő krónika szerzője végtelenül szerény, amikor felteszi a kérdést, vajon a lejegyzett dokumentumok és vallomások alapján sikerült-e megfejtenie az utolsó tíz Radnóti-vers minden titkát, és nemmel felel. Úgy hiszem, hogy a megfejtésnél többet adott: a légkör, a környezet, az események képe, amelyet a Töredék felidéz, elmélyíti ismereteinket, emberi közelségbe hozza az Abdán mártírhalált elszenvedett költőt, akinek alakja ma szinte már legendássá vált. Erről a keletkező legendáról krónikája „Sárral kevert vér száradt fülemen“ című fejezete utolsó soraiban így számol be: „Az egykori parasztasszony ma már úgy emlékszik vissza, hogy amikor a gátőrháznak tartott, azon a novemberi napon, látott egy középkorú férfit a munkaszolgálatosok között, aki a szekérkeréknek támaszkodva ült, és írt egy nagy, fekete füzetbe. Amikor visszafelé jött a gátőrrel, akkor már a férfi nem írt, csak feküdt a gát oldalában, arccal a bécsi országút felé, és az eget nézte.“ kénytelen kiábrándulni. Igényes, költői mondanivalóját a jelek szerint senki sem értette meg. eredeti történelem-szemléletét a színház dramaturgja megtépázza; írói rangjára való tekintettel eljátsz- szák ugyan színdarabját még néhányszor, aztán lesöpri a színről a Cirkuszhercegnő diadalmas sorozata. Vesszőfutása reggel tetőpontra ér. Futó éjszakai szerelmi kalandját fejfájós ébredés követi; bevetődik a város gőzfürdőjébe, s ott kezébe kerül a helyi újság aznapi gyűrött száma az első ledorongoló kritikával. Tábori Titusznak el kell fogadnia ezt a könyörtelenül elcsattanó pofont, mely végül is — és ez a kisregény remek telitalálata — kiragadja másnapos, keserű hangulatából és felébreszti benne az írót, akinek mindennapi kenyere és eleme az alkotás, s akit a tragikomikus csalódás megtermékenyít, tovább kerget pályáján, eltölt egy újabb drámai mű igézetével. Az a mesterségbeli biztonság, amely Karinthy Ferenc eddigi prózáit és színműveit jellemezte, ebben az alig huszonnégy óra történetét átfogó kisregényben tovább emelkedik. Más lett írásainak szórakoztató jellege is: színesebb és elmélyültebb. Karinthy mindig arról ír, amit kitűnően ismer; ezúttal a színház világába kavar bele, de mintha csak kardlappal vágna, hogy vérre menő sebeket ne ejtsen: talmi a színházi világa, ugyanakkor igaz is, álmosolyok és álkönnyek között igazi mosoly és igaz könny is csillan. A kötet a szerző 1943-ban megjelent első regényét, a Don fuan éjszakáját is tartalmazza. Anélkül, hogy bővebb elemzéssel párhuzamot vonnék a két mű között, a kiadó ötletét jónak találom: az első mű gyengéiből és értékeiből Karinthy Ferenc sokoldalúan kibontakozó tehetségére következtethetünk. Csapongó, kamaszos képzelet szülöttje ez a kisregény, az ismert Don Juan legendának kissé gu- nyoros, mai hangulatú változata, amelyben az archaikus múlt és a modern jelen öncélú játékossággal keverődik. A gyakran szürrealizmusba tévedő ifjú szerző, halmozza a groteszk helyzeteket, s olykor a szatíra buktató jegén is tánclépéseket próbál. Megbocsátható igyekezet, ahogy a sokszerel- mű, éjszakánként légyottra kiruccanó Giovanni problémáival eljátszogat, és nem írható a rovására, hogy megfelelő írói tapasztalat híján nem mélyed el bennük. A kisregény újbóli megjelentetését indokolja az a tény, hogy Itt-ott felvillan valami abból a széles körű tudásból és intellektuális érdeklődésből, amely a gunyoros fintorokra, fricskázásra hajlamos Karinthy Frigyes későbbi irodalmi riportjait, drámáit és prózáit jellemzi. Tavaszy Noémi: Irudalmi illusztráció E. B. Lukáč Két fa vagyunk című verséhez SZÉP SZÓ EMIL BOLESLAV LUKÄC: KÉT FA VAGYUNK Két széles fa vagyunk, korbácsolt minket a szél. Az águnk megreccsen s gyönyörtől forr a levél. Két fa, amely feszül a kékbe, messzibe fel, mi állunk dermedten, két csúcsunk égbe ível. Két fa, és föld alá merítjük gyökerünk, vipera-ágakkal egymásba tekeredünk. Két fa, mely egybe nőtt, egy törzs, mely kétfele él, egymástól elfordít, szétfodroz minket a szél. Pákozdy Ferenc fordítása WISLAWA SÍM BORSKA: AZ ÍRÁS ÖRÖME A leírt erdőn át hová iramlik a leírt őz? Netán a leírt vízből iszik, mely mint az indigó tükrözi vissza pofáját? Miért emeli föl fejét, netán hall valamit? Az igazság szerint való négy lábán megfeszülve ujjaim alól hegyezi fülét. Csend - e kifejezés is megzizzen a papíron s szétteríti a szóval idézett „erdő" gallyait. Fehér papír felett ugrásra kész szavak, rosszul helyezhető betűk, környezve leskelődő mondatok, ' előttük nem lesz irgalom. Egy tintacseppben épp elég hunyorgó vizslatás lapul, a tol! meredekén lefutva lövésre készen befogják az özet. Feledve már, hogy itt nincsen élet. Más törvények uralma ez, fehéren fekete. Egy szempillantás oly soká tart, amig akarom, kis örökkévalóságokra osztható, tele visszafogott, röppenni kész golyóval. Ha úgy kívánom, itt nem moccan többé semmi. Akaratom nélkül levél se hullik, még egy fűszál se görbül a pata-pont alatt. Van hát világ, melyen a független sorsot betöltőm? Idő, melyet jelek láncával kötök össze? Szüntelen létezés az én parancsaim szerint? írás öröme. Esély az állandósításra. Halandó kéz bosszúja. (Fodor András fordítása) Egri Viktor
