Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
MOZI Szergej Geraszimov filmrendező B. Babocskin színész és rendező sodrangú terepnek tartják a televíziót, ahová a hulladék kerül, az, amit a színház vagy a film nem tudott felhasználni. A televíziónak azonban nagyon is nagy ereje van, és annál nagyobb felelősséggel kell viszonyulnia hozzá. Szerintem minden tévészereplésnek igazi művészi aktusnak kell lennie, vele szemben ugyanolyan magas követelményeket kell támasztani, mint egy színházi premierrel vagy egy filmszereppel szemben. • A tévében egy alkalommal bemutatta, hogyan azonosul egy szereppel. Valószínűtlenül érdekes volt látni, hogyan születik egy figura, egy szerep. Azt mondta: „Most leülök a karosszékbe, most megfogom ezt a tárgyat, most már a hangom is más..." A színházban, a moziban aligha lehet ilyet csinálni, a tévében azonban csodálatos példája lett a színészi kifejezési lehetőségek keresésének. — Nem a folyamatot, hanem az eredményt mutattam be akkor. Egy nagy kínai festőről mesélik, hogy megkérték, rajzoljon le valamit emlékezetből. Fogta a tust, az ecsetet, a papírt, és néhány másodperc alatt csodaszépen lerajzolt valamit. Hogy mit, nem is emlékszem. Amikor aztán valaki csodálkozott, hogy az egészhez egy percre sem volt szüksége, azt felelte: „Igen, csakhogy előbb már 90 éven át rajzoltam, festettem.“ Én még nem csinálom 90 éve a mesterségemet, de elég régóta vagyok már színész. Ez a hivatásom. Ogy tűnhet, hogy könnyű dolog egy szereppel azonosulni. Igen, annyira, mint például a légtornásznak dup- laszaltót csinálnia a cirkusz kupolája alatt. Könnyű, egyszerű — nos, rajta, tessék utána csinálni, hiszen valóban semmi különleges nincs ebben a számban, legfeljebb összezúzza magát. Hát így van ez a mi hivatásunkban is. • Sok szó esik manapság a korszerű színészi alakításról... BARMUK vagy VEianARSAK ? Erre a kérdésre keresett választ az APN munkatársa, ezért felkereste Szergej Geraszimov filmrendezőt, a Szovjetunió népművészét, Az ifjú gárda, Az újságíró és A tónál című filmek rendezőjét, és Borisz Babocskint, a Szovjetunió népművészét, a Vasziljev-fivérek emlékezetes Csapajev-filmjének címszereplőjét. A neves rendező a mozi és a tele vízió kapcsolatáról az alábbiakat mondotta: — A televíziónak régi törekvése, hogy bizonyítsa magáról, korszerű, önálló művészeti ág. Bonyolult kérdés ez, amelyre csak nagy körültekintéssel, árnyaltan lehet válaszolni. A mozihoz, a színházhoz, az esztrád- hoz és más művészetekhez viszonyítva, lehet-e önálló művészet a televízió, ha ugyanakkor nagymértékben fel is használja ezek eszközeit? Belátható időn belül aligha adhatunk végleges választ erre a kérdésre. Mert a televízió valóban mutatott fel bizonyos művészi sajátosságokat, sőt, a társművészetekre is hatott, többek között a filmre. A televíziónak van valamilyen mágikus ereje, amivel a filmművészet korábban nem rendelkezett. A televízió, azt mondhatjuk, visszaadta a filmművészetnek a premier plánt, ahol a színészek finom arcjátéka nagy élvezetet nyújt a nézőnek. A néző így figyelemmel kísérheti egy gondolat formálódását: szeme láttára születik meg, alakul és ölt testet valamilyen tettben. Mindez azelőtt a televízió kiváltságának tűnt — A filmművészetet korábban köztudottan az jellemezte, hogy a cselekmény a film nézőitől mintegy függetlenül, elidegenedve játszódott. Ez igen gyakran gátolja a filmművészet mai feladatainak megvalósítását: megnehezíti azt, hogy behatoljunk az ember belső világába. A legjobb televíziós alkotások ezt köny- nyebben és teljesebben oldják meg. • Filmjeit az utóbbi időben gyakran láthatjuk a televízió képernyőjén. Sokszor úgy érezzük, hogy a te levízió valami újat ad hozzájuk. — így van. Gyakran gondolok erre, amikor egy film új életre kel, azután, hogy a tévében is bemutatták. Ez mindig nagy esemény a film alkotói számára. És itt mutatkozik meg a televízió igazi ereje — minden család életébe behatolt. Természetesen minden alkotó örül annak, ha műve minél szélesebb közönséghez jut el. Hány frázist elmondtak már arról, hogy például a művész számára már maga az alkotás ténye jutalom. A művész élvezete mindenekelőtt az a fogadtatás, amelyben a néző, az olvasó, a hallgató részesíti müvét. Ha egy film vagy egy színdarab jól érzékelhetően vet fel egy társadalmi kérdést, az alkotás megtekintése nagy esemény lesz sok millió néző számára. Valamilyen, az egész társadalmat érintő probléma vizsgálatában vesznek részt ilyenkor egyszerre rendkívül sokan, s az adott kérdés körül így máris közvélemény jön létre. Ilyen szempontból a televízió kiváló harcostárs. • Mi a véleménye arról, hogy ma mind több filmművész fordul a televízióhoz és készít tévéfilmet? — Nem látok benne semmi különöset, semmi rendkívülit. Kiváló filmrendezőnk, M. Hucijev például két filmet is készített a televízió számára, azok nagy sikert arattak és úgy kerültek aztán a mozik műsorára. Ma csaknem minden nagy filmrendező dolgozik a tévének: Fellini, Bergman, Wajda Szívesen dolgoznak a televíziónak és senki nem ellenzi ezt. Én például, ha napjainkban játszódó filmet készítek, mindig gondolok rá, hogy a tévében is bemutatják majd, figyelembe veszem a forgatásnál, és nem félek attól, hogy hosszan mutassak egy-egy jelenetet, vagy premier planokat alkalmazzak. A képernyőn ma gyakran ugyanazok a jellemábrázolás eszközei, mint a moziban, talán csak az arcon, a szemen időz tovább valamivel a kamera. Szemmel látható, hogy napjainkban a film és a televízió eszközei igen közeliek. • Nem szeretne a televízió számára alkotni? — Ogy vélem, ennek semmi akadálya nincs, különösen azért, mert főleg a mai témák foglalkoztatnak. Előbb-utóbb feltétlenül készítek én is tévéfilmet. Borisz Babocskin színész azzal a kérdéssel kapcsolatban, miben különbözik a tévéfilmben szereplő színész munkája a filmszínész alakításától vagy a színpadi szerepléstől, a következőket mondotta: — Vannak, akik valamilyen má— Korszerű, vagy nem korszerű színészi alakítás, a színművészet legveszedelmesebb ellensége a naturalizmus. Ezért, ha valaki az összehangolatlan mozgást, a rendezetlen beszédet, a szervezetlen formát tartja korszerű színjátszásnak, téved, mert az nem művészet. A művészet mindig befejezett forma. Lehet visszafogott, rejtett, lehet teljesen nyílt; lehet teljes erővel érzékeltetni a temperamentumot, el is lehet rejteni, de a formáját már előre ki kell dolgozni és meg kell valósítani. Csak akkor lesz a színjátszás korszerű. Igaz, egyik esetben erős temperamentumot látunk, a másik esetben pedig mintha nem is lenne szó temperamentumról. Ez azonban meghatározott, végiggondolt forma. Ha pedig nincs forma, nincs művészet sem. Akkor sincs művészet, ha a tartalom hiányzik — ez magától értetődik. Akár a tévében akár a színpadon, mindegy, hogy hol, a szerepet jól kell játszani. Mit jelent ez? Mély tartalmat, mély gondolatokat kell kifejeznie, külsőre pedig minden szerepben meghatározott ritmusnak kell érvényesülnie, amely megjeleníti az alak belső világát. Lényegtelen, hogy premier plan-e, vagy sem, mindenképpen plasztikus kifejezést kell kapnia annak, amit érzékeltetni akar a művész. És ezt előre meg kell szerveznie. Még ha követett eszközökkel dolgozik, akkor sem alakíthat véletlenszerűen. Ha véletlenszerű, akkor az nem igazi művészet. És sem a televízióban, sem a színházban, sem a moziban nem engedhetünk meg kóklerséget. Véleményem szerint a televízió legalapvetőbb sajátossága az, hogy nincs kizárólagos sajátossága. Készülhet-e tévéelőadás a nézővel való eleven kapcsolat elve alapján? Igen. És ellenkező módszerrel? Ogyszin- tén. Nem ez a meghatározó. A lényeg az, hogy a legnagyobb komolysággal, a legnagyobb felelősséggel tartsák is meg azokat a törvényeket, amelyeket a mű alkotója állít maga elé. Egy műben ilyen, más műben más törvények érvényesülnek majd, de az adott műben a törvények har monikus rendszert képeznek. Ezért minél többet, annál inkább különbözőket kell alkotni. Magam nagyon sok reményt fűzök a televízióhoz, mint színész és mint rendező is. A televízió az én legfrissebb nagy szenvedélyem. A KIRGIZ A közelmúltban nem valamelyik hollywoodi műteremben vagy a Cinecittában készült szuperprodukció váltotta ki a közönség és a kritikusok érdeklődését, hanem egy elsőfilmes kirgiz rendező, Irina Poplavszkaja: Dzsa- milla szerelme című filmje. A Franciaországban megrendezett hyeres-I fesztiválon ezzel a produkcióval elnyerte a legjobb külföldi filmért járó díjat. „Számomra ez a legszebb szerelmi történet“ —• mondta Louis Aragon. A Dzsamílla szerelme szovjet, vagy pontosabban: kirgiz Trisztán és Izolda, mert mindazok, akik részt vettek a film elkészítésében Közép-Ázsiának erről a tájáról származnak. Elsősorban Dzsingisz Ajmatov, a könyv szerzője, akinek műve alapján készítették a filmet. A Dzsamil- la szerelme mindenekelőtt szerelmi történet, telve ártatlansággal, érzelemmel és könnyed lírával. Egy falusi asszony és férfi egyszerű, de végtelen szerelmét meséli el, ami az aratás idején játszódik le. A cselekmény a második világháború forgatagában történik egy kis félreeső kirgiz faluban, ahol nagyon kevés a férfi. Dzsamilla férje a fronton harcol. Az asszonyka mellett azonban ott él a férj öccse, Szeit, akinek ártatlan, csillogó és gyengéd együttérző tekintetéből kiolvashatjuk a Dzsamilláról szóló történet eseményéit, szereplőit. A legfontosabb személyiség Da- niar, a leszerelt katona, aki megsebesült a harcokban, és most a faluban segít aratni. Dzsamilla és Daniar lassan egymásba szeretnek, szerelmük egy forró augusztusi éjjelen éri el csúcspontját. Amikor a férj visz- szatér a háborúból, a szerelmesek nyomtalanul eltűnnek. Öccse úgyszintén elhagyja a falut, és Moszkvába megy, ahol híres festő lesz belőle. Vásznain gyermekkori emlékeit eleveníti fel, amit átsző ,,az első szerelem", Dzsamilla emléke. A vadlovak futása, a falusi lóversenyek, a kristálytiszta hegyi patakok, a láthatár széléig elnyúló, méltóságteljesen hullámzó sárga búzatenger, a vörös mákmező, derűs arcok, mélyen igaz és erős érzések — mind magukkal ragadják az embert. Irina Poplavszkaja tudta, hogyan kell egy emberpár szerelmében bemutatni az egész nép lelkiile- tét. A rendező ezzel a filmjével a szovjet filmművészet nagy reményévé vált. A főszereplő Natalja Baszarova bebizonyította, hogy nem ok nélkül nyerte el Velencében az „Első tanító“ című filmben nyújtott alakításával a legjobb női szereplő címet. Végül idézzük ismét Aragont, aki kommentálva „a világ legszebb szerelmi történetét“, ezt mondta: „És íme. Villon, Hugo, Baudelaire büszke Párizsában, a királyok és forradalmak, a festők évszázados Párizsában, ahol annyi szerelmes él, ahol már mindent láttak, hallottak, és tapasztaltak, egyszerre csak nem jelent többé semmit sem a Werther, a Berenice, az Antonius és Kleopátra, a Manón Lescaut s ugyanígy a Rómeó és Júlia és a Hernani sem ... Mert találkoztam Dzsamillá- val és Daniarral. A háború harmadik nyarán, 1943 augusztusának éjjelén, valahol a Kur- kurea völgyében.“ (mj A szovjet filmművészét egyik legfiatalabb tehetsége a huszonkét éves Natalja B e - lohvosztyikova, aki A tónál című Geraszimov -filmben tűnt fel. Nemrég fejezte be a Jeszenyinről szóló film forgatását, most pedig a fiatal Krupszkája szerepét alakítja egy készülő filmben. (APN) TV SZÍNHÁZ ÉS mm
