Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-30 / 204. szám, szerda

r. —_— -— - — - ——— — - - ' Be lpolitikai kommentár ______________________ t_____________________________ NE M VOLTUNK HŐSÖK... A fronton ismerkedtek meg, amikor 1943 őszén a katonai transzport az első csehszlovák önálló dandárral Kijev felé ha­ladt. Az egyházi esküvőt Krosz- nóban tartották, a polgárit, — a légelhárító osztag parancsno­ka helyettesítette a mai hnb el­nököt, — 1944. november 19-én Vyšný Komárníkban, a felsza­badított haza első négyzetkilo­méternyi szakaszán. Itt azonban a dolgok elé vág­tam. Fedort és Annát Teplicén, az Antifasiszta Harcosok Szö­vetsége tagjainak iskoláztatásán ismertem meg. „Csak ne írjon rólunk ügy, mint hősökről“-kérték. ,,A fron­ton egészen egyszerű emberek voltunk, akik hozzá akartak járulni a köztársaság felszaba­dításához, és akik életben is akartak maradni“. A hősiesség azonban mégis szóba kerül, hiszen a „Buzuluk- tól Prágáig“ című könyvben a Bélája Cerkevről szóló fejezet­ien maga Ludvík Svoboda had- seregtábornok, köztársasági el­nök is megírta: „A mentőszolgálatosok a hegy­oldalban a hóban kúszva kere­sik a sebesülteket. Anna Tyuko- vá őrvezető, az egészségügyi őr­járat parancsnoka az első cso­portban dolgozik, azonnal bekö­tözi a sebesülteket, csehszlo­vák és szovjet katonákat egy­aránt. összesen 42-nek mentet­te meg az életét,..“ Dzsombulból Buzulukba Tegyünk eleget azonban a Havran házaspár kérésének, be­széljünk polgári életükről. An­na, tartalékos főhadnagy 46-ig a hadseregben maradt, majd* szakácstanfolyamot végzett, ma pedig a „Sax“ szállodában ru­határos. Fedor a „Radnice“ szál­lodának és szaktanintézetének vezetője. A 120 éves épületről s a szálloda végnapjairól beszélt, ahol még annak idején Ferenc József császár is megszállt, to­vábbá a pincérek és a szakács- tanoncok vizsgáiról. Hozott egy nagyszerűen lehűtött 12-es sört, és meghívott ebédre; ám a rnag- deburgi Interhotelben tanult szakácsok készítette nagyszerű sült hal mellett is a buzuluki kiképzésre, a nagykaliberű lég­elhárító golyószóróknál teljesí­tett szolgálatra és arra terelő­dött a szó, hogy a Duklánál, az élelmezési szolgálatnál miként menekültek Vologya gépkocsi - vezetővel, Dolejší és Ka.spar szakácsokkal az ellenséges ak­navetők tüze elől. Anna fiáról beszélt, aki mu­zsikus, idősebb leánya a peda­gógiai fakultáson tanul, Maruš­ka pedig első osztályos gimna­zista. A gyerekek büszkék le­hetnek anyjukra. Már azért is, mert nem akart a magyar fa­siszta rendszer rabigájában» él­ni és 39-ben a Szovjetunióba szökött A közép-ázsiai Dzsam- bul tejipari szovhozának egyik legjobb dolgozója lett; amikor Buzulukban jelentkezett a cseh­szlovák egységhez, nein akarták öt az első transzporttal elen­gedni. „Akkor nagyon boldogtalan voltam“ — vallotta be Teplicén. „Elhatároztam magamban: hábo­rú van, a fasiszták a Szovjet­unióban és Csehszlovákiában pusztítanak, én harcolni aka­rok ...“ Abban o pokolban sebesülteket ápoltam Eljött a várva várt idő. Az első kiképzés Buzulukban, majd Novohoperszkban beosztották őt egy légelhárító üteghez és fél évi kiképzés Után egészségügyi szolgálatos lett a légelbárítók- nál. Tehát Kijevnél is emelget­te a géppuska-álványokat és őrt állt. „Emlékszem, amikor Kijevnél légitámadás ért bennünket. Én még eléggé tapasztalatlan vol­tam, és néztem, hogy a bombák úgy potyognak, mint, az üve­gek. Es akkor egy fehér ló há­tán megjelent Ludvík Svoboda. Rámkiáltott: „Lányom, rejtőzz el, nem látod, hogy bombák po­tyognak?!“ Azután eljött a 43. év tele, a Bélája Cerkovért vívott elszánt küzdelem. Anna, aki abban az időben «rvezető volt, a követke­zőket mondja: „Borzalmas emlék. A legször­nyűbb volt, amikor láttam, hogy a sebesült meghal és nem tudok rajta segíteni. Az emberek min­denhonnan kiáltoztak: „Szani­téc, szanitéc!“ A legjobban azok a katonák kiabáltak, akik ideg­sokkot kaptak. Holttestek mögé büjva kúsztam előre. Kurinová- val és Magyarovával együtt go­lyózáporban kötöztük a katoná­kat, és velük együtt kúsztunk vissza a sebesültek fészkeibe. Én magam 42 csehszlovák és szov­jet sebesültet kötöztem be és vonszoltam el, a szovjetek töb­ben voltak.“ Fedor még megtoldja: „Tel­jesen bedagadt a karja, amikor sorra felvágta a vértől átázott szűrcsizmákat.“ „Igen“ mondja Anna — a se­besültek lába bedagadt és a szűrcsizmákat kézzel kellett le­fejteniük. Minden szanitécnek rengeteg dolga volt. Az osztro- zsani hídnál is. A németek ak­navetőkkel lőttek ránk és 4—5 órás tűzben kellett a sebesülte­ket ápolni...“ Mondja Anna, és ez nem volt hősiesség? Talán maga, Kurino- vá, Magyarová, Tácsková, Tó­biásévá és más szanitécek nem voltak példaképei a mai hadse­reg egészségügyi dolgozóinak, a Polgári Honvédelem és a Vörös- kereszt dolgozóinak? Az évek elszálltak. Immár harminc esztendeje az első ön­álló csehszlovák tábori zászló­alj a szovjet kormánytól meg­kapta a legkorszerűbb fegyvere­ket és 43 januárjában Buzuluk- ból a frontra indult. A Havran házaspárnak ma egészen mások a mindennapi gondjai, Sax szál­loda ruhatárával és a Radnica személyzetével foglalkoznak. Ezek a béke idejében levő gon­dok. Ám a világon nincs béke addig, míg Teplicétől és Prá­gától távol bombák pusztítanak. Anna és Fedor ezt tudatosítja. A következőket mondották: „Nem lehetünk közömbösek az iránt, hogy az amerikai ka­tonaság Vietnamban pusztítja az országot, a népet, azokat az értékeket, amelyeket az embe­rek eddig felépítettek. Ezt el­ítéljük, mivel nagyon jól tud­juk, mi a háború“. KAREL KROÜPA Az Esempla 72 név:m in g.'önde- zett müncheni nemzetközi iparmű­vészeti kiállításon magára von­ta a látogatók Figyelmét a gaszt­ronómiai részlegen elhelyezett po- hárkészlet, amelyet a Lednické Rovné-i Üveggyár állított ki. A bírálóbizottság nagyra értékelte nem csupán Karol Holuška és Ja­roslav Tarab képzőművészek esz­tétikus tervrajzát, hanem Vojtech Filipovic színvonalas kivitelezését is, és így a készlet elnyerte az ezüstérmet. Hološka műve New Yorkban elnyerte a Corning mú­zeum nagydíját is. (Felvétel: M. Vojtech — CSTK) Nem engedhetjük meg Az egészséges életkörnye. zet és a biztonságos munka­feltételek több fontosabb ér­tekezleten szóba kerülitek. A szakszervezetek VIII. orszá­gos kongresszusán úgymond bunckés alá vették őket. Nem ok nélkül. A biztonsá­gos munkafeltételek, a mun­kabiztonsági előírások be néni (artása következtében a dolgozók százai lesznek munkaképtelenek, sok eset­ben rokkantak. A Szövetségi Statisztikai Hivatal jelentése szerint na­ponta átlagban 17 (100 em­ber hiányzik munkahelyéről. Szlovákiában a múlt évben B2 302 muifka- és 158 1101) más jellegű balesetet jegyeztek fel, a legtöbbet a közép­szlovákiai kerületben. Két­ségtelen, hogy ezek elgon- doigoztató számok, annál is inkább, mert növekvő irány­zatot mutatnak. A munka- balesetek, a nem megfelelő munkafeltételek óriási káro­kat okoznak a dolgozóknak és népgazdaságunknak egy­aránt. Ugyanis az utóbbi tíz év alatt munka közben 2329 ember vesztette életét, töb­ben részben vagy teljesen rokkantak llettek — számuk 140 000 körül van —, akik­nek évenle államunk millió­kat fizet ki, arról nem is beszélve, mit jelent társa­dalmunknak az, bogy több­ségük nem vesz részt a ter­melésben, jóllehet üzemeink­ben szükség van minden munkáskézre. Ezekhez a szomorú és meghökkentő adatokhoz tartozik az is, hogy Szlovákiában minden tizedik dolgozó nem megfe­lelő, egészségre ártalmas munkakörnyezetben dolgo­zik. Tehát üzemeinkben az em­lítettek terén nem valami rózsás a helyzet. Kevés he­lyen tudatosították még, hogy az üzemi nyaralók fel­építésével — habár erre is szükség van — a kérdés nem oldódik meg. Naponta beszélünk a munka raciona­lizálásáról, az egy főre eső munkatermelékenység foko­zásáról, de ugyanakkor nein vesszük figyelembe, hogy a rossz, illetve a nem megfe­lelő munkafeltétel és mun­kakörnyezet 10—40 százalék­kal! csökkenti a dolgozók munkateljesítményét. Ennek alapján az illeté­kesek olyan döntést hoztak, hogy az üzemekben s vál­lalatokban a munkabiztonság és a munkafeltételek terén komplex felmérést, ellenőr­zést végeznek. A Liptovský Mikuláš-i Május 1. Üzemben megállapították, hogy a mun. kabiztonsági intézkedések betartásával hadilábon áll­nak. Ezt igazolja az is, hogy tavaly 44 munkabaleset for­dult elő, amelyek következ­tében 858 munkanapot nem dolgoztak le. Míg 1987-ben a munkaba! isetek miatt le nem dolgozott munkanapok a bruttótermelésben 162 832 korona veszteséget okoztak, addig tavaly már 413 139 ko­ronát. A ružomberoki V. I. Lenin gyapotfeldolgozó üzemek­ben is a komplex felmérés­nél több fogyatékosságot ál­lapítottak meg. Míg 1969-ben 148 munkabalesetet jegyez­tek fel és e címen a munká­ból való kiesés 3277 napot tett ki, addig tavaly 237 munkabaleset miatt 5538 na­pot nem dolgoztak le. A munkabelesetek címén a bruttótermelés 1131 000 ko­rona kárt szenvedett. Sorolhatnánk tovább azo­kat az üzemeket és vállala­tokat, ahol a fogyatékossá­gok egész sorát állapították meg, amelyekért természete­sen az üzem gazdasági ve­zetőit terheli a felelősség. Igazságtalanok volnánk azonban, ha nem említenénk meg, hogy vannak olyan üzemek is, ahol a munka­balesetek a körültekintő mnnka következtében évről évre csökkennek. Ezek közé tartozik a Bánovce nad Beb ravou-i Zornica, a holiči Lenfeldolgozó Üzem, a lu­čeneci Poľana stb. A felsorolt kimutatások, fogyatékosságok azonban részben arra is figyelmeztet­nek, hogy a kisebb munka- baleseteket igyekeznek több üzemben a „niás jellegű“ balesetek közé sorolni, hogy a szocialista versenyben és a premizálásban ennek ne lássák kárát. Bárhogy is okoskodnak, spekulálnak, a munka- és egyéb balesetek évente óriási károkat okoz­nak népgazdaságunknak. Ezt a „fényűzést“ pedig nem en­gedhetjük meg magunknak. —nj — KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE Az az asszony tudja, hogy Ring hová rejtette a dokumentumokat, gondolta Kloss. De tudta azt is, hogy most a to­vábbi kérdéseknek nem lett volna ér­telme. A vár — hatalmas épületkomple­xus, kert, park, megálló a folyó part­ján, biztosan vannak pincék és föld­alatti átjárók. Hány ember kellene, hogy mindent pontosan átkutassanak? . Nekünk nem kell sietni, de a néme­tek ... megsemmisíthetik az archívu­mot, amikor akarják. Még egyszer átzú­gott rajta ez a felismerés és arra gon­dolt, hogy annak a várbeli asszonynak a felkutatása mégis nagyon fontos len­ne. Inga tudja, hol keresse. Vajon meg­mondja-e? Nem, inkább nem, csak elve­szítené bizalmát, ha most ezt megkér­dezné. Megparancsolhatja Nowaknak, hogy hallgassa ki Ingát az egység pa­rancsnokságán. De ez is nagyon koc­kázatos ... Nagyon sok időt és türelmet igényel, de az eredmény ... — Mire gondol? — kérdezte Inga. — Vigyázz magadra — mondta. — és ha segítségre lenne szükség ... — köszönöm — súgta a lány. Eltűnt a sötét folyosón. Néhány másodperc múlva meghallot­ta kiáltását. Feltépte az ajtót és kita­pogatta zsebében a fegyver biztosító zárját. A szobából kiáradó fény átvágta a. folyosót. Fordította: Bába Mihály — Nem, nem történt semmi. — Berta hangja nyugodt, de kissé remegő volt. — Inga egy kissé túl ideges. A sötétben nem ismert meg. Kloss visszatért a szobába, eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot. A házban csend volt, de Kloss meg volt róla győződve, hogy legalább ketten őr­ködnek. Inga és az a valaki, akit Ring itt hagyott. Vajon nem téved-e akkor, amikor arra gondol, hogy Ring embere ebben a házban lakik? Nem, talán még­sem követ el hibát. Különben kész fogadni, hogy a várban is még van va­laki. Leült a heverőre és hallgatózott. Va­lahol nyikorgott egy ajtó, talán ablak; az utcán áthatolhatatlan sötétség ural­kodott. Kloss ekkor észre vette a ház falához lapuló árnyékot. Inga? Talán Berta? Bár ... Hiszen csak ő akarta tud­ni, hogy hol van a várból való nő. Ring embere kénytelen jóvátenni felettese hibáját. Hirtelen, amikor így az ablakfához tá­maszkodva' hallgatózott a mindenütt uralkodó csendben, megpillantotta a vá­rost körülvevő dombokon az éles, el­nyújtott fénysávokat. Aztán valahol na­gyon közel megszólaltak a páncéltörő ágyúk és jelugattak, sűrű sorozatokat köpködve, a nehéz gépfegyverek. Ez azt jelentette, hogy a front, amely né­hány órával ezelőtt még Bischofsfeld- től messze nyugatra volt, hirtelen itt termett a város alatt. Kloss megértette, hogy nagyon siet­nie kell. Kiugrott az ablakon és a fal­hoz lapult; az utca csendes és sötét volt. Csak az ég déli oldala fénylett a villogó fénytől. Az ágyúk döreje nőttön nőtt és már nem hallgatott el. Az országúitól óriás fák sora vezetett a várig. Az Edelsberg vár fekete kon­túrja a szellemektől és a boszorkányok­ról szóló mese giccses rajzára emlé­keztetett ... A falak és a bástya körvo­nalai a lángoló ég hátterében feketél- lettek. Zsebéből előhúzta a fegyvert és ki­biztosította. Az udvaron csikorgott a kavics a talpa alatt. Kloss néhány lé­pést tett az aluljáró felé, aztán a fa mögé ugrott. Feszülten figyelte a várat. Az ablakok zárva voltak és sötétek, de amikor elkerülte a kaput, úgy tűnt neki, mintha az egyikben az első emeleten megjelent volna egy kis villanó fény. Várt. Ismét felvillant a balszárnyi ab­lakban. Valaki volt a várban. Kloss megértette, hogy milyen nehéz feladatot vállalt magára. Átkutatni a várat? Értelmetlen... Ha beszédre le­hetne kényszeríteni azt, aki az archí­vumot őrzi! Ez az egyetlen lehetőség! Talán mégis magával kellett volna hoz­nia Nowakot? Beszélt a főhadnaggyal mielőtt ide jött volna. Nowak az „őu kapujukban várt rá, azonnal jelentette, hogy a hely­zet nagyon kedvezőtlen. Az ezredpa­rancsnok egyáltalán nem akart vele be­szélni! Különben ott az ezredben ítélet napja van. Súlyos védelmi harcot foly­tatnak a délről támadó német páncé­los hadosztályokkal. Ai ezred valószínű­leg elhagyja Bischofsfeldet. — Meg kellett volna mondani, hogy milyen feladattal bíztak meg bennün­ket — jegyezte meg Kloss. — Nem volt parancsom, őrnagy úr — súgta Nowak. Aztán megkérdezte, mint­ha Kloss tudta volna: — Tulajdonkép­pen mi történt a fronton? — Valószínűen Schörner megpróbál északra áttörni — mérlegelte Kloss a helyzetet. — Ez a kavargás néhány na­pig is eltarthat. — És ha ide visszatérnek a néme­tek? Nem hosszú időre. Én itt maradok. Te visszavonulsz az ezreddel. — Azon­nal emellett döntött. Különben más vá­lasztása nem volt. — Az őrnagy úr egyedül marad? — Mindig egyedül voltam — mosoly­gott Kloss. — Ha a helyzet nem vál­tozik, akkor reggel még szükségem lesz rád. Kérdezd meg az ezredparancsnokot, lehetségese, hogy rendelkezésünkre bocsásson két szakaszt néhány órára. — Kétlem — mondta Nowak. — Ha én lennék a helyében, én sem adnék — dörmögte Kloss. A kis fény hirtelen kialudt, aztán ismét megjelent. Kloss óvatosan ment át az udvaron. A bejárati ajtó, a vár fő­terére vezető ajtó be volt zárva. Mégis elkerülte és körbe ment az épületen? Megtalálta azt, amit keresett: a sze­mélyzeti ajtót, természetesen bezárva, de ő sohasem vált meg a zsebkésétől és a komplett tolvajkulcsától. Keskeny folyosón jutott el a főátjá­róig; tapogatózva ment, a zseblámpát felgyújtani túl veszélyes lett volna. Különben nem volt szándékában átku­tatni a várat, meg akarta lepni azt az embert, akit, ebben biztos volt, Ring ha­gyott itt. A gyújtó kis fénye széles lép­csőt világított meg lábujjhegyen lopa­kodott fel rajta. {Folytatjuk). Ľ 1971 ' VIII. 30. Andrzej Zbych:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents