Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
Peter Jilemnický: N em sokat számít, hogy hányán lódultak be az erdészlakba, mennyi havat hordtak f be, hogyan melegfedtek, mennyi teát ittak és miről kérdezősködtek. Azok csak egyesek voltak, viszont odakint vagy ötszáz didergett. Fáradtak voltak, a nehéz meneteléstől a hegyen át és alig álltak a lábukon. Nyomott volt a hangulatuk és minél előbb a völgybe akartak jutni. — Messze van a község? — kérdezték. —• Gyenge két óra — felelte Demkó. Nekilódultak tovább a völgynek. Estére már meleg kemencénél szerettek volna üldögélni mindannyian. Most pedig térjünk vissza a mi vakmerőinkhez. Joggal nevezhetjük őket így, mert aki rászánja magát, hogy legalább háromszoros túlerőnek ellenálljon, annak igazán nincsen nyúlszíve. A fagy, természetesen, az ő állásaikban sem volt enyhébb semmivel sem, mint a völgyben, ahol a németek lépkedtek. Ahogy mondani szokás: úgy fagyott, hogy csak úgy csikorgott. Ha az ember megmozdította a kezét, úgy rémlett, hogy a levegő csörömpöl és szilánkokra hull, mint az összetört üveg. A fiúk hátra tekingettek, le a falu felé. Jön-e segítség? A fenébe! Már itt kellene lenniük! Ekkor jön az összekötő és harmadszor is jelent ötven németet... — A guta üsse meg! Az már túl sok lesz ennyiünkre! Gondolom, ma már nem ismerné be az illető, akinek ez a megjegyzés kiszaladt az összefagyott ajkain. Ez volt az egyetlen hang, amelyik kifejezte a maroknyi védőcsapat gondolatát. Fukasz hadnagy némán bólint és hallgat. Benyács kapitány is bólint és hallgat. Valamenyien hallgatnak. Az idő múlik. Egyszerre csak az egyik polgárőr halkan felkiált: — Valaki jön! Letekintettek a völgybe. Messze mögöttük, a mély hóban egy férfi gázolt. Olyan messze, hogy nem lehet kivenni, kicsoda. Jó darabig várták. — Biztosan összekötő lesz a faluból — mondja Rázga. — Lehetetlen! Minek volna akkor összekötő a telepen? Ekkor valaki, akinek a legélesebb szeme volt, meglepetten kurjantotta: — Hiszen ez Máté! Trcsko Máté! — Csakugyan! Nemsokára már mindannyian felismerték. Máté sietett és meg-megcsú- szott. Szaladt egy darabot, aztán megállt egy lélegzetvételre. Bizony, ilyen időben nem volt ez kirándulás, se pedig kellemes séta. — Nézzétek csak! Mit cipel? — Csak talán nem?... De bizony! Golyószórót! Kis idő múlva már ott is volt Máté a fegyverével -együtt. Rögtön a legmegfelelőbb tüzelő állást kereste. Befeküdt a gödörbe, a sűrű fenyőgallyak alá, felállította a golyószórót és előkészítette a töltényszalagokat. Aztán Fukasz hadnagyra tekintett: — Jól van így? — Jól Máté, jól! — szólt Fukasz elégedetten. Szilárdság és bizakodás volt a hangjában. A kételkedésnek vagy az aggodalomnak még csak az árnyéka sem az ötszörös túlerővel szemben! Csak azt a számot mondom, amelyről már tudtak. Mert ha sejtelmük lett volna az ellenük özönlő túlerő valódi nagyságáról, ki tudja, akkor talán még Fukasz is ingadozott volna. Egy jó fél órával később a község felé vezető út nyüzsögni kezdett az emberektől. Valaki felkiáltott: — Jönnek a mieink! Hányán buktak arccal a hóba, és hányán néztek üvegesedő szemmel az égre! Hány roskadt rá sebesülten a hószőnyegre és marta azt széjjel halál előtti vívódásában. Mindnyájan arra néztek. Hálistennek! Két szánkó volt, mögöttük embernyáj. Siettek. De jaj! Máris itt kellett volna lenniük! Mert ugyanabban a pillanatban fojtott hang kiáltotta: — A németek! Amott, lenn! Ó, nem volt már rá idő, hogy a közeledő segítséget figyeljék és a perceket számolgassák. Pillanatok alatt befészkelték magukat a helyükre, arcukat a puskatushoz szorították js mindannyi- uk tekintete a lenti síkságra összpontosult, ahová beözönlött a német áradat. Ki tudja, mire gondoltak akkor a fiaink? Talán semmire. Min is elmélkedtek volna? Látták, hogy a németek alig húzzák a lábukat, fáradtak és elcsigázottak. Látták, hogy úgy haladnak, mint a gép, amelyben akadozik a motor. De látták azt is, hogy nagyon sokan vannak. — Készüljetek a harcra! — mondta Benyács. Eire nem volt szükség. Hiszen készen voltak. — Nem lőni addig, amíg nem vezény- lek! Az már igen! Fukasz hadnagy parancsának volt értelme. Hadd jöjjenek csak a németek egészen a csőtorkolatok elé! Hadd mutassák meg magukat, hogy hányán vannak összevissza. Az elsők, ott lenn, már csaknem egy vonalba értek a védőkkel. És mennyi jött mögöttük! Hiszen már az egész totta őket a kanyar. Atyaisten! Hát völgyet beiöltötték és még mindig on- hány zászlóalj ez? Talán elaludt Fukasz hadnagy? Legfőbb ideje már, hogy elkezdődjék valami! És ekkor — talán mert valaki a mieink közül óvatlanul megmozdult, sőt egyik fától átszaladt a másikhoz — eldördült az első lövés. Német puskából jött! — Tűz! — vezényelt Fukasz. Valamennyi fegyver egyszerre dördült el fenn a parton. A németek megtorpantak. A menet felbomlott. De hát hogyisne? Még ilyet! Éppen akkor, amikor utolsó erejükből idáig vonszolták magukat és már-már előre érezték a gyantásan égő hasábok füstjét meg a parasztkemence melegét... Egészen természetes volt, hogy az első pillanatban zűrzavar támadt közöttük, de a következőkben már a harc felvételére gondoltak. Hiszen sok csatában megfordultak már, viharvert férfiak voltak és keserű dühüket mérhetetlenül felkorbácsolta kamerádjaik kiontott vére, amely pirosra festette körülöttük a havat. Míg egyesek sietve a sebesültekről gondoskodtak, mások fegyverük után kaptak, szempillantás alatt felértékelték a harcteret és kedvező harci állásokat kerestek. Széjjelfutottak a mezőn, havas gödrökben fedezték magukat, mások a patak partjára rohantak és ott kerestek jó kilövési helyet. A kutyák! Már az angyali kórus énekelt nekik hivogatót, de ők még ellentámadásra készültek! Tombolt a harc. A mieink előnyben voltak és tüzeltek, mint a megveszeke- dettek. Tüzeltek azokra, akik előttük voltak az úton, tüzeltek azok után, akik széjjelszóródtak a mezőn, puskavégre kapták azokat, akik felfelé kapaszkodtak a lejtőn, a behavazott fatörzsektől fedezve. Ajaj! Hányán hevertek körös-körül itt is, ott is! Azt az ordítást, jajgatást! És azt a vért! A mieink szakadatlanul eresztették rájuk a sorozatokat. Trcsko Máté már a harmadik töltényszalagot cserélte. Golyószórója végigtarolta az egész völgyet. Hatalmas ívben kaszálta őket, akárcsak júliusban a füvet a Záklyu- kyn. Csakhogy akkor a gereblyézők énekeltek hozzá, itt pedig ordítás és üvöltés kísérte munkájukat. — Hogy a guta üsse meg! Ezt Rázga favágó kiáltotta, abban a pillanatban, amikor csütörtököt mondott a puskája. Könyökére támaszkodott, letérdelt és éppen ki akarta rántani a závárzatot, amikor egyszerre csak durrl német golyó találta a puskatust. És máris két darabban volt a puskája. Hálistennek, hogy csak a tusa! A szerkezet is lehetett volna. V Hložník: A HÁBORÚ CIMÜ CIKLUSBÓL (fametszet) Akkor — mint a szemtanúk mondják — a golyószórófészekből gyenge kiáltás hallatszott. Mátét ellenséges golyó érte a lábán. Csodálkozik, hogy lehetséges ez? Azt kérdi, honnan? Oldalról. A szomszédos lejtőre felkapaszkodott németek egyike észrevette a pokoli tüzelés forrását és célba vette Mátét. Csakhogy Máté nem törődött ilyen kicsiséggel. Figyelmeztetésnek vette a találatot és rögtön abba az irányba fordította golyószóróját. De elkésett vele. Végzetesen. A második golyó a száján hatolt be és a tarkóján jött ki. Szegény Máté! Leroskadt a hóba és elvesztette öntudatát. Golyószórója — a maroknyi védősereg leghatásosabb fegyvere — elnémult. Mindjárt észre is lehetett venni, hogy gyérebb lett a tüzelés. Benyács kapitány egy gyors tekintettel végigmérte a völgyet. Német* annyi, mint a dögön a légy! És még egyre többen és többen jönnek mindig. Emlékezett a számra, amit Demkó erdész jelentett, és tapasztalt szemével felbecsülte a tényleges helyzetet. Azonnal látta, hogy itt hatalmas tévedés van. ötszáz — az már inkább! Legalább ötszáz — harminc ellen ... Egy meleg pillantással megölelt© fiait. A halál torkában hagyja őket? Ilyen óriási túlerőt lehetetlen szétverni. Lehetetlen az előnyomulásukat megállítani! A golyószóró is elnémult..« Nincs más út — hátrálni kell... — Fel a partnak! — kiáltotta hát Benyács a fiúknak. Egy pillanatra zűrzavar támadt. A Benyács közelében lévő néhány ember, a kapitány után kapaszkodva, megkezdte a visszavonulást. Másokat azonban magával ragadott Fukasz hadnagy halálraszánt kitartása és nem követték a kapitányt. Hiszen nemcsak Fukasz hadnagy volt az, aki a vakmerő dühtől hajtva csodákat művelt. Szihel- csik, Pancsik, Szlámka és más védők puskái is megállás nélkül kerepeltek tovább, mint a cséphadarók. — Rájuk! Csak rájuk tovább! — ordított Simon. — Hadd zabálják teli magukat szlovák ólomgaluskával! — Ki ért közületek a golyószóróhoz? — nézett körül gyorsan Rázga favágó. — Nesze! — kiáltotta az egyik orosz partizán és odadobta neki a puskáját. Aztán sietve odacsúszott Máté elnémult tüzelőállásába és a golyószóróhoz feküdt. Látja, valósággal sárkányvér pezsgett ezekben az emberekben! Kár volt elhamarkodni Benyács kapitánynak a dolgot! Nemcsak a rideg számokat kellett volna néznie. Hiszen többről volt itt szó, mint az emberi erő arányáról. Még csak nem is a fegyverek száma volt a döntő. Hanem a szív! Az akarat! Az elszántság! És kár volt sietnie már csak azért is, mert íme, alig érte el a visszavonuló egynéhánnyal a partot és tűnt el velük az erdőben, amikor megérkezett a segítség. Liszcsák az egész polgárőrséggel, a katonák a brigádból, de mindenekelőtt Radov Nikolaj hadnagy egy orosz partizánkülönítménnyel, amelyben, nem is hinné — a Kozlov-fiúk is ott voltak Drabant Gyurival együttl Isten tudja, honnan kerültek oda. Amikor megtudták, hogy Benyács kapitány megkezdte a visszavonulást, Liszcsák vadul kiáltotta: — Nem hátrálni! Tüzelni tovább! És máris harcba vetették a golyószórókat. Persze, most már másként festett a dolog. A németek heiyzete keservesre fordult. Minden erőfeszítésük hiábavaló volt: nem tudtak keresztültörni a völgyön. Hány kapott halálos lövést! Hányán feküdtek nehéz sebekkel, megfa- gyásra kárhoztatva a hóban. És hányán futkostak fejvesztetten, fedezéket keresve a hóbuckák mögött. Tudták már ők is: kitörni innen nem lehet. De hát mit tegyenek? Közeledett az est, a fekete hegyekből sötétség hullott a völgybe. Maradjanak itt? Hiszen megfagynának! Várjanak? De mire? Halálosan ki voltak merülve és semmit sem kívántak már. csak aludni. — Ördög és pokol! — Ez eltalált! — szisszent fel hirtelen az egyik orosz partizán. A fiatalabb Kozlov-fiú volt az, Péter. Lövést kapott a vállába. Nem volt veszélyes a seb, csak a fagytól félt. } — Szállítsátok el a sebesültjeinket — rendelkezett Fukasz hadnagy. — A szánkóra velük! Máté, szegény Máté... Sebesültnek számít-e még ő is vagy — már halottnak? Ogy látszott, hogy elvérzett, amíg tombolt a harc. De nem, nem volt Igazi Amikor a szánkóra tették, még meleg volt a teste. Még vert a szíve.. . Így tért vissza Máté a harcból. Lehunyt szemmel feküdt, nem látott, nem érzett semmit. Ki tudja, melyik világban járt hősi lelke. . így vitték le a faluba. Már szürkület volt. Az emberek az út mentén álltak, sietve lekapdosták a kalapjukat és kérdezték, hogy ki az. 1972. VIII. 27. 'S § TO (Regényrészlet) {
