Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
— Még él! — kiáltott Kozlov. — És magával ml van? 0. de a doktor! Ö más véleményen volt. Gyors mozdulattal tapogatta Máté csuklóját, aztán csüggedten eleresztette. Szívére szorította a hallgatót ... Ver? Nem ver? ... Nem, nem sikerült már a leggyengébb szívverést se kivenni. Máté befejezte a harcot... Mindenki néma kegyelettel hajtotta le a fejét. Térjünk vissza egy pillanatra a harctérre. Nézzük, mit csináltak a németek. Mint már említettem, észrevették, hogy segítőerőink megérkezése után semmi reményük sincs többé az áttörésre. Visszafelé sem engedte őket a tüzelés. Szétszóródtak hát és a Repisz- kára menekültek, arra a csupasz, meredek hegyoldalra, amely bal kéz felől esett. Szemelláthatóan a Brótovo-völgy felé vették az irányt. Biztosan leolvasták a térképről, hogy onnan egyenesen a falu közepébe ereszkedhetnek. No de azt jól kifogták! Méteres, a szakadékokban két-három méteres hó borította a gidres-gödrös, teljesen kopasz hegyoldalt. Vagyis Járhatatlan utat választottak. De hát ez volt az egyetlen irány, amerre kikerülhettek a kelepcéből... Mindez, amit elmeséltem magának, úgyszólván szóról szóra így hallhatta volna bármelyik idevalósitól. Minden kunyhóban számtalanszor visszaidézték már ennek a nevezetes napnak az eseményeit, úgyhogy azt hiszem, két-három év múlva már a gyerekek is kívülről fogják tudni. Mielőtt azonban lezárom ennek a napnak a történetét, meg kell még említenem azt is, hogy nálunk mi történt. Ne gondolja, hogy az érdemeimet akarom hangsúlyozni, vagy éppen büszkélkedni akarok. Gondolom, már meggyőződhettek róla, hogy az én természetemben a nagyravágyásnak még csak az árnyékát se lehet felfedezni. Hiszen gyakran másoknak adtam át ott is a szót, ahol nem is kellett volna egészen háttérben maradnom. Elhiheti, hogy igazán szégyelltem otthon ülni a telefon mellett, ilyen nevetséges feladatot végezni, amikor barátaim emberfeletti harcukat vívják a németekkel. Szegény kis Nagyezsdánk! Gyermeki tudatlanságában neki, persze, sejtelme sem volt a bennünket fenyegető veszélyről. Nem volt, aki játsszék vele, tehát egyedül játszott, csetlett-botlott a szobában, farkánál fogva húzta a macskákat, leverte az asztalró! a hamutartót és más hasonló dolgokat művelt, amiért végül is verést kapott. Persze, irtózatos sírásba kezdett. Hát éppen csak ez hiányzott még neknml Éppen akkor, amikor az erdőgondnokságról megtelefonálták hozzánk, hogy Benyács kapitány elrendelte a vissza vovnulást. — Atyaúristen! ... Én megőrülök! — kiabáltam Rozimra. — Vidd aludni! A visszavonulás híre úgy ért, mint a villámcsapás. Az lehetetlen! Hiszen akkor vége a községnek! Ö, az rettenetes éjszaka volna! Kirohantam a verandára és a sítalpakat akartam felcsatolni, habár teljesen értelmetlen volt ez a cél nélküli és a Bezák parancsába ütköző cselekvés Abban a percben ért oda kapunkhoz a partizánösszekötő. Azoknak egyike, akik őrséget tartottak a Pomyvácson, a Chlpavicén és a Machniarka körül. Beigazolódott, hogy Bezák jól számított, amikor odairányították őket. Hiszen a németek, ha kifüstölik őket Tisovecről, ezeken a hágókon át könnyen a mi völgyünkbe hatolhatnak! Az összekötő le sem dobta a sítalpakat, ki sem nyitotta a kaput, az útról kiáltott oda hozzám: — A németek a Vörös Hadsereg elől Polhorára menekülnek! Hála istennek, akkor legalább nem Jönnek hozzánk. De a következő pillanatban rettenetes dologra döbbentem rá, ami ebből a jó hÍTből következik. Ha a németek Polhorára vonulnak, akkor üldözőik odanyomulnak utánuk és elkerülnek bennünket!. .. Elkerülnek minket, éppen akkor, amikor nálunk harc tombol és kétséges a győzelem, hiszen már hátrálásról jött hír! — Rohanj vissza! — kiáltottam az összekötőre. — Gyorsan, gyorsan! És ha megjelennek az orosz előőrsök, állítsátok meg őket! Mindenáron érintkezésbe kell lépnünk velük! Isten tudja, honnan támadhatott bennem ez a gondolat. Honnan vettem, hogy sikerül megváltoztatnom a Vörös Hadsereg előnyomulásának irányát? ö, ha nem sikerül ez a mentő szándék, akkor hány áldozat, mennyi szerencsétlenség lesz miattam! Micsoda szörnyű felelősséggel jár az, amit most csinálok! De akkor nem latolgattam ennyire. Hanem a telefonhoz ugrottam és beleordítottam: — Hallói Erdőgondnokság? Azonnal adjatok hírt a harcolóknak: Kitartani! Kitartani! Az oroszok itt vannak! A Vörös Hadsereg megy segítségükrel VIII. 27. pásztor — elégqé öreg A ember volt már, talán hat- oan-hatoanöt esztendős — fát vágott egy széles, ma- qas tuskán. Mellette egy • nyolc-kilenc év körüli fiú szedte össze a fadarabokat. Mindketten hallották a lovak dob- bantásait, aztán azt is, hogy megállnak a hátuk mögött, aztán a gyufa sercenését, ahogyan rágyújtanak a hátuk mögött, de nem fordultak meg, vágták tovább a fát, mintha semmit sem hallottak volna. A két fegyveres a fenyvesből lépett elő, előzőleg hosszú ideig álltak a fák rejtekében, és nézték a pásztorokat, a nyájat, az apró kunyhót, a szaladgáló s fel-felcsaholó kutyát. Aztán keresztülföttek a legelőn. és a két ember mögött megállították a lovaikat. Ott álltak mögöttük, fújták a füstöt. és hallgattak. A derekukon pisztoly, a hátukon keresztben átvetve a puska, a lábaikat meg kilógatták a kengyelből. Telt az idő, csend volt — mintha nem is négy ember állna ott egymás közelében. Pedig hát embernek szülték őket: a fegyvereseket is, a pásztort is meg a gyermeket is. Amikor végigszívták a cigarettát, akkor az egyik fegyveres a nyeregből leakasztott egy nagy gumibotot, és rászólt az öregemberre: te a kalapját, aztán vette a fejszéjét, magasba emelte, és vágta tovább a a fát. Amikor a negyedik vagy ötödik darabot ütötte széjjel, a fegyveres rászólt: — Öreg! Megfordult, lekapta a kalapját, meghajolt, a szeme a földön — mindent pontosan úgy, mint az előbb. — Hány éves a fiú? — Nyolcéves a fiú... — Te neveled? — Én nevelem! A másik ts megszólalt: — Mióta neveled? — Egy éve nevelem! — Hány éves a fiú? — Nyolcéves a fiú! — Te neveled? — Én nevelem! Közelebb léptetett: — Láttál erre embert? — Nem láttam erre embert! Hallgattak. — Te fiú! — mondta a gumibotos. A gyermek karja tele volt fával, indult a kupac felé, hogy odarakja a többi mellé. Megállt, ledobta a fát a lába elé, gyorsan levette fejéről a sapkáját, meghajolt, és úgy meghajtott derékkal megfordult. Megkapta a szél azonnal az ő halát is. Látta ő is a lábát meg a füvet a földön. — Hány éves vagy? — Te, öreg! — mondta. A pásztor éppen ütésre emelte a fejszéjét, de nem sújtott le vele, hanem gyorsan letette maga elé a földre. lekapta a fejéről a kalapját, megfordult, s úgy, födetlen fővel, meghajolt egészen mélyen, amennyire csak tudott, nem szólt, nem is emelte fel a tekintetét, csak állt ott a ló előtt, meghafolva, a kalapja a kezében, könnyű, fehér haját meg azonnal meglebbentette a szellő. A gyerek, mintha egy szót sem hallott volna, szedte toüább a fát, és rakta kupacba, a többi mellé. Telt az idő tovább, a fegyveresek nem szóltak, az öreg meg ott hajolt előttük, meg sem moccant. Később aztán megszólalt a fegyveres, de soká, a lovak már dob- bantgattak, csavargatták a fejüket. — Láttál valakit? — kérdezte. Az öreg azonnal válaszolt, olyan gyorsan, mint ahogyan a fejszéjét is letette maga élé, a földre: — Nem láttam senkit! A másik fegyveres közelebb léptetett: — Azt kérdeztük: láttál-e embert errefelé! — Nem láttam embert errefelé! — mondta az öregember. A tekintete a földön nyuqodott, a bakancsát látta, füvet meg a ló patáját. — Gyere közelebb! — mondta a gumibotos. Odament egészen közel a lóhoz. — Még közelebb! Odaállt a ló lábához. — Még! Odament egészen a fegyveres csizmája elé. A csizma hegyét látta, a kengyelt, és a ló hasából egy darabot meg a füvet. A fegyveres lenyúlt a gumibottal az örea álla alá. és a magasba emelte az arcát. Az öregnek a dereka előrehajolt, a feje meg hátra a tarkójára, a szemét nem emelte fel, nézte a lovas térdén a nadrágot meg a kengyelszíjat. Nyelni szeretett volna, de nem tudott a gumibottól. A fegyveres nézte az arcát. A csuklóját ráfeszítette a térdére, úgy tartotta a gumibotot az öreg állóhoz, és tartotta egyre magasra a felét. és nézett bele az arcába. Aztán elvette a botot, és ráütött a pásztor vállára. Csend volt. — Mehetsz! Az öreg megfordult, és gyorsan visszament a tuskóhoz. a fejére tetAzonnal — úgy, ahogyan ledob-'a maga elé a kariából a fát — válaszolt: — Nyolcéves vagyok! — Ez az öreg nevel? — Ez az öreg nevel! — Mióta nevel? — Egy éve nevell — Ez az öreg? — kérdezte a másik. — Ez az öreg! — Nagyapád? — Nagyapám! — Gyere ide! — mondta a gumibotos. Odament — akár az öreg — a ló elé. — Közelebb! Odament pontosan a csizma elé, de annyira alacsony volt, hogy meghajlított derékkal nem érte el a feje a csizmát, ott volt majdnem a ló hasa alatt. Nem is látott egyebet, csak a füvet meg a cipőit. A fegyveres megmozdította a lábát, a csizmának az orrát bedugta a gyerek feje alá, megkereste az áliái, és megemelte a fejét. — Feljebb! — mondta. A gyerek magasra emelte a fejét, hátraszorította egészen a tarkójára. Még sohasem látta a fegyveresek arcát, és nagy kívánsáqot érezett, hogy felemelje a szemhéjait. Aztán lehunyta a szemeit. — Nyisd ki! Nézte tovább a meggyűrött bőrt a csizmán. — Láttál erre embert? — Nem láttam erre embert! Tele lett az ő szája is nyállal. — Azt mondtad, hogy az öreg nevel! — Azt mondtam, hogy az öreg nevel! Csend lett. Dobbantak a lovak patái, az öregnek csattogott a fejszéié. — Fordulj meg! — mondta a fegyveres, és leengedte a. csizmáját. A gyerek megfordult. — Nézz előre! A gyerek felemelte a fefét. — Mit látsz? — Látok: arrább heqyeket, eget, fákat, aztán látok kunyhót, előtte karókat, rajta edényt, kecskét, tűzhelyet látok... — Na, indulj előret Utána léptettek ők is, hagyták, menjen egészen a kunyhó elé. Ott aztán megállították. Alacsony pásztorkunyhó volt, előtte karóra tűzött néhány edény, jobbra kikötött kecske, fehér, mint a hó, közelebb, kövek között, hamvadt, reggeli tűz. A gumibotos beállt a gyerek mellé, és a lábával elfordította a kecske felé. — Ez mi? — Ez kecskef — Nézd meg jól! — Megnézem jól! A másik megszólalt: —• Mi ez? — Kecske! — mondta a fiú. A fegyveres odatámasztotta a csizmáját a gyerek oldalához. — Fordulj! Ott volt arrább a nyáj, kolomp nélkül, egyetlen kolomp nélkül legeltek, egyetlen kolomp nem volt egynek sem a nyakában. — Hívd ide a kutyát! A fiú odahívta a kutyát, főtt lassan, oldalogva. aztán odasompoly- gott, és leült a gyermek lába elé. — Figyelj rám! — mondta a fegyveres. — Ez. ami itt fekszik a lábad előtt: ez micsoda? — Kutya — mondta a gyermek. — Nem ... Ez, ami itt fekszik a lábad előtt. kecske, nagy, fehér kecske! Értesz engem? A fiú hallgatott. A fegyveres a gumibotot rátette a fiú fedetlen koponyájára. Végigfektette rajta, pontosan közepén szelve át a koponya domborulatát úgy, hogy a vége messze előremeredt a fiú szemei előtt. A másik fegyveres közelebb jött, és megállt a lovával mellette, egészen közel, any- nyira, hogy csizmájának szára hozzáfeszült a gyerek vállához. —■ Tehát? A gyerek nézte a kutyát. A fegyveres, amelyik most jött oda a fiú mellé, elővette a gumibotját, és könnyedén ráfektette a vállára. — Mondjad szépen ... — Tehát!... Mi ez itt, a lábad előtt? A gyerek nézte a kutyáját. — Kecske... — mondta. — Nagy, fehér kecske! A fegyveres eluqratott mellőle, a másik levette a fejéről a botot, és a lábával a kecske felé fordította a fiút. — Ez pedig... ez itt kutya! Értesz engem? Ráfektette a botot a fiú fejére.-— Igen. — Olyan közepes nagyságú, sem kicsi, sem nagy, sötétbarna kutyát — Iqen! — mondta a qyermek. — Hogy hívfák? A gyerek hallgatott. — Hogy híviák ezt a kutyát? — Cézár ... — Menj! — szólt a másik — és simogasd meg szépen, úgy, ahogyan szoktad, és mond közben a nevét is... A másik megint felemelte a lábát, és a talpát a fiú hátához vetve, óvatosan előre tolta. — Cézár — mondta a gyermek, amikor a kecskéhez érkezve rátette a tenyerét a fejére, a szarvai közé. — Cézárt — És mit szoktál még mondani neki? A fiú ott hajolt a kecske nyaka mellett, a sapka a kezében, a szeme a földön. — Kiskutyám ... — mondta. Csend lett. — Gyere ide! Otthagyta a kecskét, és odament a fegyvereshez, de most már nem állt meg a ló előtt, hanem elment egészen a csizmáig. A fegyveres felemelte az állát. Ismét nyelni szeretett volna, de nem tudott, a torkára feszülő csizma miatt, szerette volna felemelni a tekintetét, de nézte mozdulatlanul a csizmát az arca alatt. — Mehetsz! Amikor félúton volt a fiú az öreg felé, a fegyveres utánaszólt. Megfordult, és meghajtotta a derekát. — Láttál erre embereket? — Nem láttam erre embereket! —■ mondta. Még állt ott egy darabig. A fegyveresek rágyújtottak, szélnek eresztették az első füstöt, és beálltak egymás mellé a lovaikkal. — Mehetsz — mondták aztán. Az öreg egész idő alatt vágta a fát, meg sem fordult, dolgozott, mintha senki sem lenne a közelében. Ez a kettő meg ott állott a hátuk mögött — a gyerek szedte a fát —, amíg elszívták a cigarettájukat. Hallgattak, fújták a füstöt, és nézték a pásztorokat. Aztán eldobták a cigarettát, az egyik megemelte a gyeplőt, utána a másik is, és lépésben, míg kiegyenesedve a nyeregben megdobták a hátukon a puskákat, mentek tomllbb. S'a'ttsfa Tere no r
