Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-20 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó
bennünket akart figyelmeztetni. Már éreztük a meleget, kiütött rajtunk az izzadság. Szemünket, torkunkat, orrunkat marta a füst. A levegő elviselhetetlenül fullasztó volt, mint egy sütőkemencében. Megrántottam Tu Buong kezét, aztán kilöktem az ajtót. Kirohantunk A lángok egy pillanatra körülnyaltak. De abban a pillanatban nem is éreztem a meleget, mert minden erőmet megfeszítve igyekeztem átugrani a pattogó tűzön. A közeli tengerife- nyőerdő felé futottunk. A katonák amint észrevet- tek, otthagyták a lángoló házat és utánunk vetették magukat. Szerencsére pillanatok alatt elértük az erdőt. Utánunk lőttek, a golyók körülöttünk fütyültek, de szerencsére hiába. Beesteledett, mire a Ca Ong templomhoz értünk. Torkom kiszáradt, nagyon fáradt voltam. Az ellenség lemondott üldözésünkről. Ismét megúsztam ... Két nap múlva Ba Zuong, a barátnőm jött hozzám. — Tudod, ma reggel milyen értesítést kaptam? A városi pártbizottság dicséretét küldi a kerületi nő- bizottságnak. — És? — Téged is névszerint említenek a levélben, mint olyan asszonyt, aki nagyszerű munkát végzett Hiep Myben és Hiep Lóban ... Az ottani partizáncsoportok gyorsan megerősödtek, és ügyesen tevékenykednek ... Én is hálás vagyok neked ... Miért dicsértek engem? — kérdeztem. Egyedül te érdemied meg. Ba Zuong a fejét ingatta: — Sajnos, még sok hibát követek el. — Miféle hibát? — Például nem lett volna szabad megengednem, hogy legutóbbi feladatodnak Tu Buong apóval vágj neki. ö levélhordó, s a foglalkozása nem talál a tieddel. Azt akartam, hogy segítsen hazatérni, de elfelejtettem, hogy az ellenség jól ismeri. Szerencsére megmenekültetek. De fölfedted magad. — Nem Tu Buong apó miatt fedtem föl magam — vágtam vissza. — Azt hiszem, az ellenség már régóta ismer. „Állj meg, Tu Haul“ — kiáltotta akkor az egyik katona. — Igen, jól mondod. Már a harmadik kiküldetésed óta követnek. — Melyik garnizonbeliek? — Nem a katonák, hanem a Vashíd melletti kocsma nyomorult gazdája. — Nem Tu Buu szeretőjéé az a kocsma? Ba Zuong bólintott. — Truong és Zung elvtársak elfogták a kocsma egyik pálinkaszállítóját. Ettől tudtuk meg, miben sántikú! Tu Buu. De nem volt Időm értesíteni téged ... — Tudom milyen veszélyes ringyó. — Sajnos... Ha nem fedted volna föl magad, még sokat dolgozhattál volna. — Hát majd titokban dolgozom tovább... A lőszert sikerült eljuttatni? — Sikerült. • Egy áprilisi éjszakán aztán Tu Buu kocsmája felé indultunk. A lányomat és a fiamat előzőleg Bu Tuat- hoz vittem. Hosszú ideig töprengtem, amíg erre a lépésre elszántam magam. De nem volt más megoldás. A fegyveres ellenállás olyan tüzet gyújtott, amely végre fölcsillantotta az ellenség elűzésének reményét, a hőn óhajtott szabadságot. Nehezen váltam el a gyerekektől. Fájó szívvel mentem az úton, Muoi Hói házikója felé, ahol Zung várt. — Hol van Truong? — kérdeztem tőle. — Előkészíti a dolgokat — felelte Zung. — Már régóta vártam magát. — Nem baj, hiszen még csak fél egy. Hogy vannak a gyerekek, Tu Hau nővér? — JólI Ngoc Thui már egyedül is gondját viseli az öccsének. — Szeretném viszontlátni őket. Már rég nem láttam a kicsiket, még a Tet-ünnep alatt sem volt alkalmam meglátogatni magukat. Nem feleltem. Szótlanul átadtam a holmit Muoi Hóinak, aztán Zung-nal Tam Tannak, egy katonának a feleségéhez indultunk. A falu végén, a Vashídnál találkoztunk Muoi Hol feleségével. Tam háza a közelben állt. Gyerekét Muoi Hói feleségére bízta. Tam is velünk jött, neki az volt a feladata, hogy ki kellett hívnia férjét a kocsmából. Sötét éjszaka volt. A hídtól jól lehetett látni, mi történik Tu Buu kocsmájában. Ott, a lámpa alatti asztalnál a katonák önfeledten kártyáztak. Tu Buu- nak, ennek a hírhedt ringyőnak a hangja hallatszott. Ö kezelte a játékosok pénzét. Bandájával már régóta uralkodott a környéken. A kocsma a Long Hung-i laktanya és a helyőrség között feküdt, ezért nagy volt a. forgalom, a katonák mindkét egységből Idejártak inni és kártyázni. Tu Buu elégedett lehetett volna — jói ment az üzlet. Azon az éjszakán a kocsma tele volt. Tu Buu játszotta a főszerepet. Már kora este kijött a laktanyából. Felesége a pénzkezelés mellett a játékban is segített. Tam, a katona is ott tartózkodott, aki titokban a mi emberünk volt. Nehezen tudtam meggyőzni. A felesége azonban igen energikus volt, és állandóan biztatta, segítsen nekünk és hagyja ott a bábhadsereget. Egy idő óta nehézségeink támadtak a partizáncsoportok szervezésében. Nem tudtuk, hogy ezt a nemrég idekerült Tu Buunak köszönhetjük. Mindez nagyon bosszantó volt. Igyekeztem figyelemmel követni és kifürkészni a tevékenységét. Nenéz munka volt, de sikerült. A pontos adatok birtokában jelentést készítettem a kerületi pártbizottsághoz. Ennek alapján utasítottak, hogy lépjek kapcsolatba a rendesebb katonákkal. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy tevékenységünket megszakítás nélkül folytathattuk. Gyakorlatilag az egész tartományban megindult az ellenséget leleplező politikai munka ... Ami a katonákat illeti, eleinte egyet sem sikerült meggyőznünk közülük. Egy alkalommal Tu Buu kijelentette: „ ... a Vietminh emberei csak tapasztalt szószátyárok. Amíg én itt vagyok ebben a garnizon- ban, nincs mit félnetek tőlük. Akár egész nap a laktanyában maradhattok, s a hónap végén még a zsol- dotokat is elhozom.“ Természetesen nem Tu Buu szavai miatt fegyvereztük föl az aktivistákat. Bárki megérti ezt, aki hasonló munkát végez. A fölfegyverzett csoport nemcsak szóval fordult a laktanya felé, hanem — szükség esetén — hatékonyabb eszközökkel is bebizonyíthatta erejét... A katona felesége előresietett a kocsmába, a férjét hívni, Tam, amint meglátta, rögtön tudta, miről van szó. — Rosszul van a gyerek — fordult a kártyázók- hoz. — Engedjétek meg, hogy visszalépjek. Akkor értünk mi is a közeibe, és mindent hallottunk. Tu Buu, a besúgó kocsmárosnő, úgy látszik, nem akarta elveszíteni egyik játékosát sem, mert igyekezett lebeszélni: — Nem számítl A gyerek kissé meghűlt. Semmi értelme, hogy hazamenj... Maradj még. Tam Tan megígérte, hogy gyorsan visszatér. Intett két beosztott katonájának, vállára vette fegyverét és kijött. Hét katona és a Tu Buu házaspár folytatta a játékot. Zung parancsára a partizánok körülvették az épületet. Tam három emberrel behatolt a játékterembe. A kövér kocsmárosnő megpróbált elillanni, de rögtön elkapták. Az egész bandát lefüleltük. Zung sorba állította őket, s a híd felé indultunk. Én is velük tartottam. A híd után a nyomorult besúgónő megállt és nem akart tovább menni. Valaki a hátába nyomta puskája csövét, de nem mozdult. Tudta jól, hogy ellenséges vidéken a partizánok nem szívesen használják fegyverüket. Sőt, a földre vetette magát s úgy nyögött, mint egy állat. Nyugtalanító volt, mert bárki meghallhatta volna az ellenséges katonák közül. Rövid tanácskozás után Zung a földön heverő asszonyhoz lépett, elővette revolverét. Tompa, száraz csattanást hallottam. A veszedelmes besúgó, a környék réme, nem mozdult többé. Zung rám nézett. — Tu Hau, maga sír? Miért? — Nem, nem sírok! Pedig hangtalanul zokogtam. Nem Tu Buut sajnáltam. Nem volt mit sajnálni rajta. De ez az undorító alak eszembe juttatta férjem halálát, apósom pusztulását, árva gyermekeimet, minden eddigi nyomorúságomat ... MÜLLER DÁNIEL fordítása 1972. VIII. 20. 11 A mikor az öreg Stern meglátta 4M. hajnalban fiát a ravatalon, szívéhez kapott és összerogyott. Akik látták a jelenetet, azok mesélték, hogy mikor Mandi észrevette, hogy az öreg összeesik, leugrott a ravatalról és talán először az életében nem nevetett a saját viccén, hanem sírni kezdett. No, de. hadd mondjam el, ki volt ez az öreg Stern és fia, Mandi. Valamikor a szerdahelyi járásban volt egy nagyon gazdag földbérlő. Saját földje kevés volt, talán még száz hold sem, de hozzábérelt ettől-attól, egyházaktól, ár- vaszéktöl még vagy négyszázat. Ezen aztán gazdálkodott s elég nagy vagyonra tett szert. Talán a vagyonánál csak a zsugorisága volt nagyobb, ami egymást, tudjuk, jól kiegészíti. Mesélik, hogy amikor a falubeli cigányok szokás szerint mentek az öreg.- hez névnapot köszönteni, hát az öreg nem adott pénzt a bandának, de kivette a prímás kezéből a hegedűt és ő Is rázendített egy szép nótára, magyarán visszamuzsikálta a köszöntőt. Mindig ugyanabban a ruhában járt, mindig kocsin, sohasem vonaton, mert így olcsóbb és még ha hivatalos dolga is akadt a városban, sohasem ment be valami vendéglőbe enni, tarisznyából fogyasztott el valamit együtt a kocsisával. Róla mesélték, hogy egyszer egy-trappban hajtatott Pozsonyig s mikor megérkezett a megyeháza elé, hát csak az egyik lova összeesett és megdöglött. — Hát ezt mi érte? — kérdi a kocsist — hogy most egyszeriben vége lett? — E mán Püspökinél döglött volt, nagyságos uram — válaszolt a kocsis —, de úgy tetszett hajtani, hogy nem tudott megállni a szegény pára ... Mindene lett volna különben az öreg Sternnek, még talán boldog ts lett volna, ha nem lett volna neki egy nagy átka, méghozzá a fia. Mert az aztán, ahogy falun akkor mondták, olyan volt, mint „az isten ustora“. Mindig is járta a mondás, hogy ökör nem tud annyit behordani az udvarra szekérrel, ameny- nytt egy semmtrevaló a zseblben kt ne tudna hordani. Hát ez így Is volt a szó szerint Mandlval. Mert bizony semmire- való, mulatós, léha ember volt, csak szórni szerette a pénzt. Még fiatalabb legény korában egyszer elküldte az öreg Stern Mandit, hogy adjon el két jó ökröt Győrött a vásáron. Mandi csak negyedik nap jött meg, virágos hangulatban. Az öreg a tornácon várta, persze rosszat sejtve, de nem mutatva előre. Hát fiam — szólt rá, amikor Mandi nagy mosolyogva köszöntötte az apját — éladtad-e az ökröket? — El én, apám! — válaszolta helyién Mandi, még hozzá jó áront — Hát akkor ide a pénzt! — csillant fel az öreg Stern két gyanakvó szeme! — Pénzt sajnos nem hoztam drága apám — mondta már halkabban Mandi — mert az elment fülbevalóra! — Fülbevalóra? — nézett nagyot az öreg. — Aztán milyen a fülbevaló, rubin, vagy gyémánt? — Nem gyémánt s nem rubin, hanem vidám és szomorú fülbevalóra ment el apám, amikor a győri kocsmákban a cigánnyal a fülembe húzattam: így a Mandi... — Az öregnek fennakadt a szeme a rémülettől, meg a haragtól és akkor mondta ki azt a bizonyos átkot, hogy: fiam én téged legszívesebben már a ravatalon látnálakl“ S így is lett. Mert Mandi búsan el- somfordált s meg sem állt Szerdahelyig, ahol tovább folytatta a mulatóst, persze már hitelbe, hisz jó volt a neve, mindegyik kocsmáros adott neki hitelt, meg a cigány is húzta neki „hozamra." Akkor aztán mikor már hullarészeg volt, kezdte magát hazamuzsikáltatni az abonyi úton. Amikor a temető mellé értek, eszébe jutott az apai átok és megparancsolta a cigányoknak, hogy hozzák ki a ravatalt és fektessék rá. így vitték őt be hajnalban a cigányok az uradalomba és tették rá búsan azt a nótát, hogy „Kitették a holtestet az udvarra". Mert Mandi ezt parancsolta. A nagy zeneszóra kapta magára az öreg Stern a kabátját, kifutott a tornácra, majd meglátva a flát a ravatalon összerogyott. Sokáiq beteg volt az öreg, s amikor kigyógyult, elhatározta, hogy nem bántja többet a fiát. Ogy veszi, mintha nem lenne normális. Pedig az az volt. Sőt! Később aztán kávéházat nyitott Mandi a városban. Nagyon jól ment neki, már ami a forgalmat illett, mert ke? reset az kevés volt, azt mind elltta maga. Ha jó kedve lett hajnalfelé, együtt mulatott a vendégeivel s a végén nem egyszer elkurjantotta magát: „Amit et- tetek-ittatok, az Ingyen volt, mindenki az én vendégem, cigány... tömörülj a hátam mögé s azt húzd, hogy...“ S a szép bariton hangján dalolt kivilágos reggelig, meg táncolt hozzá a biliárdasztalon. Persze így sok vendége volt, potyavendége is. de kezdett hozzá igen sűrűn járni egy kellemetlen vendég is, méghozzá a bírósági végrehajtó. Ekkor már benne Jártunk a második világháborúban, mindenki nehezen élt, pláne ha még könnyelmű is volt, mint a Mandi. Lassan mindent elvesztett, csak a Immorát, azt nem! Egyszer a végrehajtó újfent meglátogatta, valami adóügyben foglalni. Sorban nézegette a berendezési tárgyakat, edényeket stb. Mandi meg csak nézte. Egyszer csak odaszól a végrehajtó Man. dihoz: „Aztán Stern úr, nincs magának valami más értéktárgya, amit beadhatna adótartozás fejében?' Mandi szeme huncutkásan felvillant, amikor csendben válaszolt: — De van, eqy 80 kilós aranyami... A végrehajtó akkorát ugrott meglepetésében, mint egy szöcske. — Nyolcvan kiló arany? Jól hallottam? Azonnal mutassa meg hol van!... hápogta izgatottan. — Erre, tessék ... — vezette őt Mandi hátrafelé az udvarban. Azzal kikiáltotta feleségéi a konyhából: — „Tessék itt van az én 80 kilós aranyam, az ArankaMert hogy így hívták az élete párját, Stem Aranka. Persze a végrehajtó nem nagyon méltányolta a Mandi humorát és bizony feljelentette hatóság félrevezetése címén. Aztán jöttek a háború végnapjai és bizony Mandit is magával sodorta a fajgyűlölet hulláma. El is vitték 44 nyarán Őt is. Akik visszajöttek, azok mesélték, hogy még ott ts, a legszörnyűbb körülmények közt se vesztette el a humorérzékét, ott tt tréfálkozott, adomázott, segített lelket önteni a csüggedőkbe. Mesélik, hogy amikor az egyik táborban rá került a sor és megkérdezték, hogy hány éves, eqyből rávágta, hogy 57. — Elmúlt már, vagy csak lesz — kérdezte az írnok. — Még nem múltam el — válaszolta hamiskásan Mandi, de ahogy én magukat nézem, nem is leszek ... .1 Ez volt az utolsó vicce s ahogy mondják, még az írnok ts elmosolyodott a talpraesett válaszon. Pedig ott nemigen mosolyogták az emberek. Bár lehet, hogy még halála percében ts elmesélt egy viccet a hóhérainak. SIPOSS ERNŐ
