Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-20 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

BUI DUC AI (VIETNAM) _

Bu

i Duc Ai 1935-ben született egy kis dél-vietnami, a Mekong partján fekvő faluban. Még iskoláskorában bekapcsolódott a francia megszállás ellen harcoló partizánmozgalomba. 1954-ben, az indokínai fegyverszünet létrejöttekor a Vietnami Demokratikus Köztársaságban telepedett le. Bien Dong (Viharos tenger) című első könyvében a gerillaháborúban szerzett élményeit dolgozza föl. 1959-ben Con ca song (A küsz) című elbeszélésével elnyerte a vietnami Írószövetség díját. Chuyen luooi mau (Véres halászat), Nguoi gac den be (A világítótorony őre) című munkáiban a tengerparti halászok nehéz életéről ír.

... Hiep Mybe Kellett mennem. Truong akkoriban a Vashídtól délre fekvő három községben dolgozott, Zung pedig a hídtól északra három más faluban. Most azért tértem vissza Hiep Mybe, mert fontos megbeszélnivalóm volt Zung-nal, a fiatal kanbóval, ugyanakkor a partizáncsoportot is ellenőriznem kellett. Habár ezt a feladatot a helyi kanbók végezték, a gyorsan változó viszonyok miatt engem is megbíztak ezzel.

Már esteledett, amikor Muoi Hói házikójához értem. Fenyegető vihar közeledett — épp az esős évszakban voltunk, s ilyenkor minden éjjel esett az eső. Muoi Hói nem sokkal azelőtt tért haza a titkos partizángyűlésről. Azt gondoltam, hogy Zung, mint máskor, most is a föld alatti rejtekhelyen tartózkodik, ezért a csapóajtő felé tartottam. Muoi Hói, a vén fuvaros azonban intett, hogy a fiatal kanbo nincs ott.

Hova ment Zung elvtárs? — kérdeztem.

— Ott volt a gyűlésen. De éjszaka nem alszik itthon. — Közelebb hajolt: — A cserjésben alszik. Az utóbbi időben nem maradhat itthon éjszakára, még a föld alatti rejtekhelyen sem, mert annak az oldala többször is beszakadt az eső miatt. A házban aludni lehetetlen. A közeli Vashíd és a Long Hung őrállomás katonái többször is erre jártak. Truong és Zung fölvilágosította a parasztokat: ne dolgozzanak többet a kényszermunkán. A környék mintegy nyolcvan parasztja tépte szét szerződését és hagyta el munkahelyét. A bűbhadsereg katonái már négy ízben jöttek embereket toborozni. De csak néhány bírót és öregembert sikerült elhurcolniuk. Mivel a kulitoboro- zás ■ eredménytelen maradt, gyanút fogtak, hogy a környéken is megjelentek a kanbók. Az utóbbi három-négy éjszaka átkutatták az összes házakat.

— Hozzánk és az elvtársakhoz is bementek?

— Nem mentek... Ahogy esteledik, Zung a cserjésbe húzódik. Szerencsétlenségére, az utóbbi időben minden éjjel irgalmatlanul zuhog. így a mi fiatal kanbónk képtelen aludni. Valóban sajnálatra méltói Már több ízben is mondtam neki, maradjon itthon, s a feleségemmel váltásban állunk őrt, hogy nyugodt álma legyen. De Zung hallani sem akar ilyesmiről...

Míg beszélgettünk, megeredt az eső.

— Ismét esik. Tu Hau, maga maradjon itt, megyek, elhívom Zung-t.

— Ne kíméljen engem, vezessen csak oda — mondtam.

— Hát akkor induljunk.

Muoi anyó a vacsorát főzte. Kúp alakú kalapját a fejemre tette, ne ázzak az esőben.

A hátsó ajtón mentünk ki. Áthaladtunk a kis kerten és egykettőre a cserjésbe értünk. Muoi Hol előttem lépkedett a sűrű, magas fűben. Az eső egyre jobban zuhogott. Időnként villámok hasították át az eget. Itt-ott magas dzsa-fák nyújtogatták csupasz ágaikat a magasba. Az utolsó fánál Muoi Hói jobbra fordult. Néhány lépés után a nyelvével csettintett, mint a kaméleon. A sötét bozótból azonnal megjött a válasz. Megmozdultak a bokor levelei, és egy fej tűnt elő.

— Muoi, te vagy az? — suttogta halkan.

— Igen, én ...

Muoi Hói behatolt a sűrűbe.

— 0, Tu Hau testvér! — szólt a kanbo élénken, amikor észrevett.

— Igen ... én vagyok ...

— Mi történt, testvérem?

Masereel: TILTAKOZÁS

— Fontos megbeszélnivaló ügyben jöttem. íme a kerületi bizottság levele.

Amint a levelet átadtam, hozzáértem vizes karjához. Hideg volt. Bizonyára fázott. Elővette zseblámpáját és olvasni kezdett. A lámpa fényénél láttam, hogy ruhája teljesen átnedvesedett. Takarója is vizes volt már — a szél meg-meglibbentette a rejtekhely fölé terített nylon térítőt.

Miután elolvasta a levelet, Muoi apróra akarta teríteni a nylont, de semmi értelme nem volt, mert az öreg is bőrig ázott. És Zung meg a többi elvtárs is már egy hete így éjszakázott.

— Helyes — mondta Zung. — Tu Hau nővér, jelentse a kerületi bizottságnak az utóbbi hetek növekvő nehézségeit. Ügy látszik, az ellenség fölfedezte tevékenységünket. De ez nem lényeges. Amikor kutatni kezdtek utánunk, majdnem minden paraszt ott hagyta a rabszolgamunkát. Tegnap este pedig megszerveztük a két első partizáncsapatot... Ez a fontos... A fegyver- és lőszerküldeményt illetően pedig mondja meg az elvtársaknak, hogy pontosan e hónap kilencedikén küldjék.

— Csak egyszerűen álcázva, vagy szigorúan titokban?

— Föltétlenül titokban... Csak Hiep Lo határáig hozzák. Ott várakoznak majd a mi partizánjaink. Kilencediként éjfélkor. Nem felejti el, Hau nővér?

— Nem ... nem felejtem el. Zung Muoi Moihoz fordult:

— Kihasználom az alkalmat a feladatok kiosztására. Muoi Hói elvtárs, holnapután két partizánnal a fegyverekért és a lőszerért megy.

— Én is? — kérdeztem.

— Nővérem, maga itt marad az elv társakkal.

Egy villám kékes fénye világított Zung nyugodt,

vidám arcára, amelyen bő erekben folyt végig az esővíz.

— Még van valami beszélnivalónk? — kérdezte Zung.

— Nincs.

— Akkor azonnal induljanak vissza.

Az öreg fuvaros nyomában haladtam. Long Hung irányából, az esőfüggönyön át, a helyőrség fényszórói nyújtogatták fehér csápjaikat az út felé ...

Reggel más partizáncsoport támaszpontja felé indultunk. Elég nyugodt volt a helyzet mindenütt. Az ellenséges katonák fölfedezték ugyan két csoport rejtekhelyét, de senkit sem sikerült letartóztatniuk.

Alkonyaikor Tu Buong apóval már hazafelé tartottunk Hiep Myból a Sao part irányába.

— E kiküldetés után magára férne egy kis pihenés, ugye? — kérdezte.

— Úgy kéllene, de nem nagyon van időm... Ez már a hatodik kiküldetésem volt, amióta az

első kanbó megjelent a környéken. Mind Hiep Lóban, mind Hiep Myben jól ment a szervezés. Sikeresen teljesítettem feladatomat.

Sötétsárga mézszínű fény világította be a tengerparti falunkba vezető utat. Gyakran előfordul, hogy az esős évszak kellős közepén váratlanul eltakarodnak a felhők, és ragyogóan kisüt a nap. Akár most is. A habzó hullámok fölött fecskék cikáztak.

Kiértünk a fövényes parthoz, és ahogy a veszélyes útszakaszon átjutottunk, megkönnyebbülten gyorsítottuk lépteinket. És akkor hirtelen szakadt ránk a bal- szerencse. A Kei Sao megerősített tábor őrei megláttak bennünket. Úgy látszik, gyanúsak voltunk, mert négy katonát küldtek utánunk. Mintegy százkétszáz méternyire voltak tőlünk. Tu Buong apó =á- padtan fordult felém.

— Ezek minket üldöznek. Tu Hau?

— Csak nyugaloml — próbáltam megnyugtatni az öreget.

Éles kiáltás hallatszott:

— Hé, Tu Hau meg az a gazember! Megálljatok!

Nyugtalanság futott végig rajtam: honnan tudják

ezek a nevem?

— Szedjük a lábunkat! — szóltam Tu. Buonghoz.

A halászfalu felé rohantunk. Utánunk lőttek.

Hamarosan a faluba értünk, és az első házba befordultunk. A házigazda jól ismert bennünket, ^ hátsó ajtó mögötti szűk rejtekhelyre vezetett. Nehány pillanat múlva a négy katona rontott be a házba és a gazdának esett:

— Hol van a két ember, aki ide menekült?

— Nem jöttek be ide! A ház előtt szaladtak el.

— Merre?

— Ari'a, az úton! — mondta a gazda, kissé bizonytalan hangon.

Tompa puffanást hallottunk, mintha puskatussal vágták volna mellbe.

— Hazudsz! Világosan láttam, hogy ide jöttek.

— Uram, az én házamba senki sem jött be. Ha nem hisznek nekem, kutassák át az egész házat, s ha megtalálják őket büntessenek meg!

— Hogyan büntessünk meg? — kérdezte szigorú hangon a katona. — Talán lőjünk agyon?

— Ha sikerül, hajlandó vagyok bármilyen büntetést elviselni.

Vezetőjük parancsot adott a kutatásra. Rövid, hiábavaló keresés után ismét az előbbi hang szólalt meg:

— Biztosan valami föld alatti odúban rejtetted el őket.

— Uram, mondom, hogy senki sincs itt! — Az ember határozott hangon beszélt.

— Ahogy a pofádra nézek, mindent értek — szólt ismét a katona. — Le kellene lőjelek, mert nem akarod megmondani az igazat. De bizonyítékok hiányában békén hagylak. Én mindig megfontoltan cselekszem, s nem szeretem az igazságtalanságot... Most pedig tíz percet adok, hogy kihordd a holmidat a házból. Gyerünk!

A rejtekhelyen mindent jól hallottam, de nem tudtam, mi a szándékuk. A halászháló ólomsúlya tompán zörgött, majd a bútorokat tologatták. Lélegzetfojtva, feszülten figyeltünk.

— Kész? — kiáltotta az egyik katona.

— Uram, egy percet kérek. A faágyat még nem hoztam ki.

Azután gyufa sercegett. Most már megértettem, miben törte a fejét az ellenség.

— Uraim, könyörüljenek rajtam! — kiabálta kétségbeesetten a gazda. — Ártatlan vagyok! Ne gyújtsák föl a házamat!

— Saját szememmel láttam, hogy a két alak bejött ide. Mégis hazudsz. Bevallód, vagy nem? Valid be, és elnézőek leszünk veled.

— Senki sincs a házban. Uram, kérem . ..

A szívem hevesen vert. Nem hittem volna, hogy az ellenség valóban ilyen aljas. A házzal együtt akartak elégetni bennünket is. „Sohasem adom meg magam, de azért nem akarok élve megsülni ...“ —■ gondoltam. Kislányom, Ngoc Thui jutott az eszembe...

Kinn a szalmatető recsegett. Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki a rejtekhely ajtajának támaszkodna. Lélegzetfojtva, idegesen várakoztunk. Hosszú pillanatok teltek el, és az ember nem mozdult. A tűz gyorsan terjedt — a bambuszgerendák' durrogva égtek. Valaki kiáltott:

— Hé, gazember, miért . állsz ott? Meg akarod perzselni a bőröd?

„Tehát a házigazda volt“ — villant fejembe. Mielőtt ellépett volna, halkan megkopogtatta rejtekhelyünk ajtaját. Egy pillanattal később hangosan kiáltotta:

— Azonnal gyertek ki!

Kétségbeesett hápogással menekültek a szabadon engedett kacsák. Akkor értettem meg, hogy ezzel

1972. VIII. 20.