Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-20 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó
1972. VIII. 20. 7 ERÉNYEK, EREDMÉNYEK, PROBLÉMÁK Néhány dplgot mintegy bevezetőként, úgy érzem, nem árt megemlíteni. Elsősorban azt, hogy a Magyar Területi Színház elmúlt évadbeli tevékenységével kapcsolatban nem átfogó és teljes értékelésre törekszünk, erre ugyanis sem megbízatásunk, sem helyünk nincs. S ha mégis leírunk néhány szerintünk fontos észrevételt és tanulságot, tesz- szük ezt elsősorban azért, mert az egyik leghálátlanabb (kritikusi) minőségben egy híján minden bemutatót végignéztünk, másrészt pedig — s ez a legfontosabb érv — szeretjük ezt a színházat, „vigyázó szemmel“ tekintjük meg bemutatóit, figyeljük műsortervét, az előadások jó értelembe vett hatását, a színészek játékát, mindent, ami a társulat tevékenységével összefügg, s befolyásolja azt. Egy évad a mérlegen Milyen volt az elmúlt évad? A kérdés egyszerű, a felelet már korántsem az. A választ felsorolással kezdjük: az említett időszakban nyolc bemutatóra került sor, ebből három színmű (Kormos ég, Érettségi találkozó, Madách) szerzője mai író, de tulajdonképpen annak számít “a nemrég elhunyt Sarkadi Imre is. (Elveszett paradicsom című drámáját mutatták be.) Ezen kívül négy más-más vonatkozásban klasszikusnak nevezhető színdarabot láttunk. (Mirandoliua, Vihar, Csongor és Tünde, A furfangos diák). Csupán a felsorolásból, tehát a repertoárból is sok minden „kiolvasható“, erre majd a későbbiekben más vonatkozásban térünk vissza. A statisztika ennyit árul el, az egész évadbeli tevékenység ennél természetesen jóval beszédesebb. Jóleső érzéssel nyugtázzuk, hogy az elmúlt évad több figyelemre méltó eredményt hozott. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a többi szlovákiai színházhoz hasonlóan Komáromban is minden téren megerősödött a színház vezetősége. Kellőképpen megalapozott munkájának egyik értékes gyümölcse volt, hogy területi színházunk is jelentős részt vállalt és vállal az időszerű társadalmi feladatok megoldásából, s konkrét tettekkel bizonyította: vezetők, s a művészek egyaránt tisztában vannak a szocialista színház, ezen belül e társulat küldetésével. Elkötelezett tevékenységük egyik legértékesebb példája a Kormos ég bemutatása volt, amely a művészi kvalitásokon túl fontos kultúrpolitikai missziót teljesített, s ezért jelentős visszhangot váltott ki a szlovák szakemberek és a sajtó körében is. Nem mellékes az a tény sem, hogy a színház tagjai jelentős belpolitikai események tiszteletére kultúrműsorokat, irodalmi matinékat szerveztek, többen pedig hivatásuk mellett különböző közéleti funkciót töltenek be. Ez is ékes bizonyítéka annak, hogy alkotó módon értelmezik a szocialista művészi hivatását és feladatát. Folytatva a tavalyi évad pozitívumainak a felsorolását, feltétlenül meg kell említeni, hogy — habár még nem a kívánt mértékben — kirajzolódnak a tudatos műsorválasztás körvonalai, ami lényegében egy koncepciózus dramaturgiai munka első lépcsőfoka. Egyik ilyen értékes (s reméljük nem tiszavirágéletű ) kezdeményezés gyakran el- játszhatatlannak vélt színműveink (tavaly az Énekes madár, idén a Csongor és Tünde) a recenziók során említett fogyatékosságok ellenére Is figyelemre méltó színpadra állítása. A másik felfedezhető törekvés a bemutatásra kerülő darabok az előző évekhez képest magasabb szintű, érzelemre és értelemre egyaránt ható színpadi megfogalmazása. A legjobb példa ebben az évadban Osztrovszkij Viharának előadása volt. Az idei évad egyik további tatnulsá- ga, hogy színházi vonalon sem árt hangsúlyozni: számunkra gyümölcsöző és értékes lehet (miként azt számos pozitív példa Igazolta az elmúlt évek során), ha egy-egy rendezésre, szerepre, díszlettervezésre magyarországi vendégművészt hívunk meg, vagy ha magyar szerzők műveit mutatjuk be. De velük szemben is igényesnek kell lennünk, nem engedhetjük meg, hogy rosz- szul értelmezett kikapcsolódásnak tekintsék itteni vendégszereplésüket. Már csak azért sem, mert munkájukat honoráljuk — s nem is rosszul. Ebben az évadban a Mirandolina előadás kapcsán vetődött fel bennem ismét ez a gondolat. Továbbá ide kívánkozik az a megállapítás is, amit korábban a recenzió során már leírtunk: a Madách- évfordulót méltóbban kellett volna megünnepelni, mert a most látott nagy magyar drámaíró életútját nyomon követni igyekvő darab egyszerűen rossz volt, semmiképpen sem érdemelte meg a „behozatalt“. Színházunkban a műsorválasztásnál (igaz nemcsak ott) gyakran kísért a kényelmesség és a rutinmunka. Az elmúlt évadban is kétségtelenül könnyebb volt (habár jól szórakoztunk, s a műfajhoz viszonyítva jó előadást láthattunk) A furfangos diák felújítása, mint egy, a magyar közönség számára még ismeretlen szlovák szerző vígjátékának hasonló színvonalú bemutatása. Tisztában vagyunk azzal, hogy a hibákat könnyebb felsorolni, mint orvosolni, különösen ebben az esetben, amikor itt csaknem minden probléma meglehetősen szerteágazó. A jó színházban ... Ennek ellenére sem lehetünk pesszimisták, nem elégedhetünk meg a területi színház jelenlegi színvonalával. Ismerjük az objektív akadályokat, számtalanszor leírtuk, tudjuk, hogy sokban — de nem mindenben — gátolja a ní- vósabb munkát. Ezzel kapcsolatban csupán annyit: ezek az akadályok valóban léteznek, de csak gátló körülményként jelentkezhetnek, kifogásként soha. Magyarán: nem lehet minden hibát, gyengeséget, kudarcot, nemtörődömséget erre „kenni“. Valóban mindent meg kell tennünk, hogy a színház egyre jobb körülmények között működjék, de ezzel párhuzamosan legyünk igényesebbek önmagunkkal és mások kai szemben is. A területi színházunkban ez is összetett kérdés, de nem megoldhatatlan. Jouvet bölcsen mondta, hogy a jó színházban mindig biztosítani kell a siker és a bukás lehetőségét. Ma a mi kö- riflményeink között ezt természetesen nem értelmezhetjük sző szerint, de a gondolat mélyebb értelme nagyon is applikálható. Eseménnyé kell tenni egy-egy bemutatót; nemcsak anyagi, hanem erkölcsi elismerésben kell részesíteni a kiemelkedő teljesítményt nyújtó színészt, rendezőt, díszlettervezőt és így tovább. Nálunk alig tapasztalok ilyesmit. A bemutató alig különbözik más előadástól, a színész lesminkel és hazamegy — írta találóan a színház egyik dolgozója, mert nincs szakmai megbeszélés, hiányzik a termékeny vita, s legyünk önkritikusak, a színvonalas visszhang. Az idén olyan bemutató is volt, ahol fél kezemen megszámoltam a „szakma“ létszámát. Egyébként a sikeres előadás fogadtatása nálunk alig különbözik a sikertelen produkció visszhangjától. Ilyen légkörben elszürkül minden kezdeményezés, művészi kísérlet, színvonalas teljesítmény. Rangot kell adnunk tehát színházunknak, s ezt csak a színház tagjai, a szakmabeliek, s a nézők együtt összefogva tudják megtenni. A dramaturgiai munkáról Természetesen a közönség ma már egyre igényesebb, csak jó előadásokra megy el, ehhez pedig elsősorban jó darabok kellenek. Tovább vizsgálva a láncszemet: a színház és az író kapcsolata sohasem volt mechanikus, s ma különösen nem az. Elmondhatjuk, hogy nemcsak a színművészet, de a színmű is kollektív műfaj olyan értelemben, hogy a szöveg sokat változik az eredeti és a végső változat között. S itt mutatkozik meg a dramaturg hallatlanul fontos szerepe, aki ismeri a közönséget, (tudja, lüknek játszik a társulat) a színházat, s nem utolsó sorban az írót. Befolyásolja őt (jó értelemben), sajátos szakmai tanácsokkal látja el. Az életben ez persze bonyolultabb, de legtöbbször ilyen előzmények után születik meg egy-egy drámai alkotás. Érdekes és izgalmas volt olvasni nemrég ezzel kapcsolatban Czímer József dramaturg vallomását, amelyben felelevenednek a legutóbbi Illyés-drámák születésének körülményei, s kirajzolódik a dramaturg fontos szerepe. A mi színházunkban ilyen dramaturg egyszerűen nincs, s többek között ezért sem láttunk immár évek óta ősbemutatót. A következő évadra szóló előrejelzések kedvezőbbek ugyan, de ez mitsem változtat azon, hogy javítani, korszerűsíteni kell a színház dramaturgiai munkáját, mert ma már jó dramturgia nélkül nincs jó, vonzó színház. A színészekről Általában helytálló az a megállapítás, hogy színházunk rátermett, igényes feladatok megoldására kész színészekkel rendelkezik. Ez az elmúlt évad során számtalanszor beigazolódott. Ennek ellenére számos probléma akad bizonyos karakterű szerepek eljátszatásával. A komáromi társulatnál kevés a fiatal színész, a Thália Színpadon viszont az idősebb figurák betöltésével akad probléma. A megoldás csak többféle lehet. Az egyik lehetőség — s ezzel is a körülményekhez képest jobban kell élni — más társulatbeli színészek vendégjátéka. A másik, amit jobban ki lehetne használni, a színészcsere a két társulat között. Napjainkban már nem lehet különösebb gond úgy egyeztetni a bemutatókat és az előadásokat, hogy minél kevesebb legyen az „álló színész“, tehát ne legyen nagy különbség legalább a tapasztalt színészek megterhelése között. Fontos kérdés a színészek továbbképzése is, amit a tájolás lényegesen nehezít, de teljesen nem akadályozhat meg. Erről a színház vezetőségének kell gondoskodnia, mert a színészek önszorgalma nem minden esetben elegendő, habár ez az erény pótolhatatlan. A Thália Színpadon már meghozta első gyümölcsét a fiatalokkal való rendszeres foglalkozás és a beléjük helyezett bizalom. A gondoskodást, s a bizalmat az elmúlt évedban is több értékes teljesítménnyel, figyelemre méltó alakítással hálálták meg. E téren különösen a komáromi társulatnál feltétlen javulásra van szükség, mert a „generációs probléma“ évek múlva szinte megoldhatatlan probléma elé állítaná a vezetőséget. Talán ezen a helyen legildomosabb megjegyezni, hogy színházunknál különösen a két társulat között barátibb, egészségesebb légkört kell teremteni minden téren, beleértve a díszlet- és jelmeztervezést és egyéb területet. Egyetlen hivatásos színházunk tevékenységét csak hivatalos kultúrpolitikai és művészi szempontok határozhatják meg, nem pedig különböző csoportosulások önző érdekei. Minden jegy elkelt — de hol a közönség? Végezetül, de nem utolsósorban szólni kell a színház dramaturgiai munkáját, zönség kapcsolatáról, mert e területen is akad bőven javítanivaló. Az első és talán legfontosabb kérdés: tisztában vagyunk-e legalább részben, hogy mi a közönség igénye, kik látogatják leginkább a színház előadásait, milyen réteg az, amelyik távolmarad, s miért? Jó lenne, ha a közelgő jubileumra való tekintettel a színház ilyen jellegű, lehetőleg, az egész Délvidéket átfogó felmérést készítene. Tudom, bölcsek ezután sem lennének, de informáltabbak okosabbak igen. A másik „kényelmetlen“ kérdés: körülbelül hányán nézték meg az elmúlt évadban a színház előadását? A hivatalos kimutatás szerintem pontosnak nemigen nevezhető, mert tapasztaltam oly^n esetet, amikor egy szövetkezet megvásárolta tagjai számára az előadás valamennyi jegyét, ám a teremben bizony csak itt-ott üldögélt valaki. Jó dolog az anyagi támogatás, s üdvös az is, hogy egyre több szövetkezet, ipari üzem a kulturális alapot valóban a rendeltetésnek megfelelően használja fel. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy a jelenlegi gyakorlat helyes-e. Papíron minden „ül“. A szövetkezet jó célra fordította pénzt, a színház elkönyvelheti a bevételt, a telt házat. Bármennyire is kényelmesnek tűnik ez a gyakorlat, nem helyeselhetjük, mert a papírok közt elvész az ember, s ha ez így megy tovább, a kultúrbázak széksorai között is ugyanez lesz a helyzet, ez pedig enyhén szólva kellemetlen következménnyel járhat. A megoldással kapcsolatban nem szeretnénk, s nem is tudunk kész recepttel szolgálni, azt viszont hangsúlyozzuk, hogy a jelenlegi állapoton ésszerű tettekkel változtatni kell. Nem az anyagi támogatást, nem is a szövetkezetek és a színház kapcsolatát kifogásoljuk, hanem a jelenlegi gyakorlatot. Befejezés helyett A problémákat, kérdőjeleket, miként az erényeket is, még lehetne hosszasan sorolni. Úgy érezzük azonban, hogy a meglehetősen leegyszerűsített formában felvetett gondolatok Is érzékeltetik, hogy tekintettel a közelgő jubileumi évadra, de főleg színházunk jövője érdekében sok a tennivaló, a megoldásra váró probléma. Nem azért beszélünk erről, hogy kétségbevonjuk az eredményeket, csökkentsük a valóban számottevő érdemeket. Ellenkezőleg: ezeket ismerve és elismerve kívánjuk a még eredményesebb, színvonalasabb folytatást. SZILVÁSSY JÓZSEF Gondolatok a Magyar Területi Színház tevéken y ség érő I Felvételünk a Kormos ég egyik jelenetét örökítette meg. '• •• **■ & . s>''i/• -i'» i'«4» ‘•' ■ ;íV , "• ‘: '*■ Gombos Ilona, Tóth Erzsébet és Kövesdi Szabó Marika Osztrovszkij Vihar című drámájában. ; '
