Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-03 / 181. szám, csütörtök
AZ ARAB EGYSf G RÖGÖS ÚTJA II.) A FORRÁS: EGY BEDUIN ALAPTÖRVÉNY A közmondások eredetéi ueu héz felderíteni. Nem tudni azt sem, ki és mikor fogalmazta meg ezt a beduin szólást, hogy „legyen külöu sátratok, de szívetek dobogjon együtt...“ De talán ezúttal nem is az a fontos, hogy ki öntötte idézhető és az idézett formába. Mint a közmondások tartalma, úgy ez is általános érvényű érzést, elképzelést kíván tolmácsolni. S ez esetben olyan igényt, amely az arab nemzet körében nem újkeletű, nem is múló körülmények, vagy tisza- virágéletü elképzelések szülötte, nem egyetlen személy vagy párt álma-programja, hanem hosszú idő alatt kialakult történelmi feltételek következménye. Az egységre való törekvés ugyanis, mint remény, s egyben mint politikai cél, végigkíséri az arab nemzet életét. Szigorú törzsi törvények A sivatag arab vándorai, a beduinok ma is úgy élnek, mint ezer esztendővel ezelőtt. Es ezer esztendővel ezelőtt is azt tartották róluk, hogy életformájuk az évezredek alatt semmit sem változott. Akkor is, most is — egész életük szüntelen vándorlás. S bár a nomád élet valamiféle szabatosságot tételez fel, éppen ellenkezőleg, a beduinok közt szigorú törzsi törvények uralkodnak. Feltehetően ebből az ősi forrásból ered a külön sátrakban egy ütemre dobogó szívek szimbólumával megfogalmazott egységkoncepció. Gyökerei oda nyúlnak vissza, hogy Mohamed próféta olyan világvallást alkotott, amely összefogta Arabia nomádjait s a korabeli népekhez viszonyítva civilizálatlan arab törzsek a VII. században uralmuk alá hajtották az akkor ismert világ jelentékeny részét. Az arab ka- lifátus Marokkótól Mongóliáig és Adentől a Pireneusokig terjedt. Mohamed utódainak fanatikus hívei nemcsak új világbirodalmat teremtettek, nemcsak vallásukat terjesztették el. Ezzel párhuzamosan nyert teret, vert gyökeret az Atlanti-óceántól az Eufráteszig az arab nyelv s a kalifátus felbomlását követően, évszázadokon át rendkívül erős összekötő kapoccsá vált a szétszórtan, egymástól nagy távolságra élő, eltérő úton fejlődő arab népek számára. Négyszáz éves rabság A közös múlt, a közös vallás és a közös nyelv a kedvezőtlenül alakuló történelmi fejlemények szorításában, a 400 éves török rabság feltételei közt konzerválni tudta a későbbi nemzedékek számára az ősi illúziót, előtérbe állítva az egység — ezúttal már politikai egységet feltételező — koncepcióját. A legújabb kori arab renaissance legfontosabb szellemi töltete is a pánarab eszme volt. Nadzsib Azurl — őt tekintik az arab egység előfutárának — a XX. század elején a Bejrúttól Ománig terjedő alkotmányos arab birodalom megteremtését sürgette. ^ Az első világháború kirobbanása történelmi lehetőséget kínált az arab nacionalisták számára. A török birodalom ösz- szeomlása elkerülhetetlennek látszott, de az arab nacionalisták ezt nem tudták kihasználni. Egymástól elszigetelve tevékenykedtek. De még ha kapcsolataik az idők során ki is alakultak, a történelmi pillanatban a liberális burzsoáziából és az értelmiségből regrutálódott arab nacionalisták küzdelmét a társadalmi tömegbázis hiánya eleve kudarcra ítélte volna. A kezdeményezés így kicsúszott az arab nacionalisták kezéből, s a politikai szorítóba az a Husszein mekkai serif léphetett, aki — felismerve, hogy az adott körülmények közt nem találhat posszibilis partnert az arab világban — az angolokkal kezdett tárgyalásokat: támogatást ígért a törökök ellen, cserébe a független arab királyság megteremtéséért. Erről a szövetségről Lawrence ezredes, aki London megbízásából az arab seregeket vezette, később „Fejszal ajánlata“ című könyvében a következőket írta: Lawrence ezredes leleplezése „Kezdettől fogva világos volt, hogy ígéreteink, győzelmünk esetén, fabatkát sem érnek, papírrongyoknak tekinthetők. Ha az arabok becsületes tanácsadója lettem volna, azt tanácsoltam volna nekik, menjenek haza és ne kockáztassák életüket üres frázisokért. De vállalkoztam egy csalásra, mert meg voltam győződve arról, hogy az arab segítségre szükség van olcsó és gyors keleti győzelmeinkhez.“ Lawrence csak a stratégiai megfontolásokat hangoztatta, pedig többről volt szó. A török tartományokat, a vilajeteket az imperialista nagyhatalmak háborús hadizsákmányának tekintették. London a háborút követő béketárgyalásokon ezért nem is gondolt ígéretei beváltására. Csupán amerikai interveniálásra született végül is olyan döntés. hogy a győztes hatalmak nem kebelezhetik be a török birodalom tartományait, hanem mandátumokként „készítik fel“ őket a végleges függetlenségre. Az első világháború utáni periódus, a mandátum-korszak ennek ellenére történelmi vízválasztó az arab egységtörekvések fejlődésében. Az arab világ négy évszázados török uralom után először került a függetlenség elérhetőnek tűnő közelségébe, de a gyakran vallásos eszmékkel összefonódott, földrajzilag és ideológiailag egyaránt szétaprózódott mozgalom nem tudta áttörni elavult társadalmi kereteit. így az új felvevő piacokra, olcsó munkaerőre, a Közel-Kelet még feltáratlan olajkincseire vágyó Imperialista nagyhatalmak könnyű prédájává vált. De még ha a függetlenségtől időlegesen meg is tudták fosztani az arab országokat, a történelmi ébredést nem voltak képesek csírájában elfojtani. Ám egyidejűleg a befolyási övezetek határai bizonyos fokú regionális tagozódást segítettek elő. Ennek következtében a pánarab eszme háttérbe szorult és a jövővel kapcsolatos elképzeléseket a nemzeti függetlenség ideálja testesítette meg. A két világháború közti periódus az arab világ fejlődését abban a vonatkozásban is beárnyékolta, hogy erre az'időpontra tehető annak a folyamatnak a kezdete, amely a török birodalom tartományainak nagyjából egységes gazdasági szerkezetét megzavarta s a gazdasági fejlődés különböző fokozatait indította el. Bár a politikai fejlődésnek nem olyan alacsony fokán érte az arab világot az imperialista nagyhatalmak újabb összecsapása, mint az első világháború küszöbén, egyes országoknak bizonyos nemzeti jogokat is sikerült kivívniok, a második világháború során az arab világ semmiféle számottevő politikai programmal nem jelentkezhetett. Hasemita manőverek A második világháborút követő időszakban, amikor vajúdva született az új világ, mindenekelőtt a két hasemita uralkodó, Irak királya és Transzjor- dánia emirje rendelkezett olyan lehetőségekkel, hogy az arab egység hagyományos jelszavait hangoztatva kísérletet tegyen a határain túli területek megszerzésére. „The Struggle for Syria“, a „Harc Szíriáért“ című könyvében Patrick Seale a következőket írja: „1946. március 28-án Abdullah biztosította Transzjor- dánia teljes függetlenségét Nagy-Britanniától. Ekkor még aktívabban látott hozzá régen dédelgetett expanzív törekvései megvalósításához. A Nagy-Szí- ria megvalósításának tervét a parlament november 11-i megnyitóján hivatalosan is Transz- jordánia külpolitikai alapelvének nyilvánította.“ 1946 agusztusában Abdullah a kairói Al Ahram című lapban is nyilatkozott elképzeléseiről: — Szó sincs Nagy vagy Kis- Szíriáról. Szíria egyetlen ország, mégpedig olyan, amelyet nyugaton a tenger, északon Törökország, keleten Irak és délen Hedzsasz határol. Patrick Seale ehhez a következő kommentárt fűzte: „Magától értetődően mind Egyiptom, mind az Arab Liga, e remények legfőbb ellenzői, támadták Abdullah elképzeléseit, s amikor Abdullah 1947 augusztusában a regionális szír kormányt Ammanba olyan tanácskozásra hív. ta, ahol az unió kérdéseit vitatták volna meg, Kairó, Riad, Bejrút és Damaszkusz egyaránt ellenségesen foglalt állást s valamennyien megerősítették az Arab Liga támogatására vonatkozó korábbi nyilatkozataikat.“ Abdullah testvére, Fejszal irakj uralkodó bagdadi palotájából viszont a Termékeny Félhold Országainak Szövetségére vonatkozó álmait szövögette. E terv még a második világháború éveiben született. Franciaország veresége a háborúban Fejszalt arra bátorította, hogy hivatalos dokumentu- ban rögzítse az arab államok uniójára vonatkozó elképzeléseit. Feltételezte ugyanis, hogy Anglia ezúttal támogatni fogja az arabok nemzeti törekvéseit Viták — javaslatok Éveken át folyt a vita. Számos újabb javaslat is elhangzott. De egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy megvalósíthatatlan elképzelésekről vitatkoznak. Szíria semmi áron sem akarta a hasemita birodalom tagállamává degradálódni — közvetlenül függetlensége elnyerése után. Palesztina sorsa viszont még nem dőlt el. Lényegében a két ambiciózus urakodó sem tudott egymással megegyezni. Mindkettő a maga számára igyekezett biztosítani a hegemóniát. Egyiptom és Szaud-Arábia ugyanakkor aggodalommal figyelte az arab egység jelszavába burkolt hasemita hatalmi törekvéseket. Ilyen körülmények közt, mivel a hasemiták egyértelműen elvesztették befolyásukat az arab nacionalista mozgalomra, a két államszövetség létrehozásának semmiféle reális alapja nem volt. ONODY GYÖRGY Az amerikai igazságügyi minisztérium megkezdte jújie Fúrnia színésznő közéleti tevékenységének kivizsgálását. Á színésznő, aki a közelmúltban látogatást tett a Vietnami Demokratikus Köztársaságban, találkozott a VDK-ban foglyul ejtett amerikai pilótákkal is. (Felvétel: CSTK — VTK§ Harminckilencben egy berlini üzletember pénzt kezdett kölcsönözni Pusch kénak. Előbb kisebb összegeket, aztán egyre többet, s amikor Puschke aláírt egy néhány ezer márkáról szóló váltót, megjelent Rioletto. — Én nem tettem semmit a Birodalom ellen —- sírt Puschke. — Volt egy barátom az SS-ben, ő elintézte ezt az üzletembert, de a váltó megmaradt, Rioletto magához vette és követelőzött. — Mit követelt? — kérdezte Kloss. — Csak a Hamburgban dolgozó mérnökök nevét adtam meg ... Aztán kirobbant a háború, elvesztett szem elől mert Franciaországba utaztam, s most megint megjelent. Rioletto megöl engem, főhadnagy úr — suttogta. — Én félek. Valóban félt. Kloss megengedte, hogy leüljön és elét olt egy pohár vizet, majd megparancsolta neki, hogy még egyszér mesélje el az egész történetet. Aztán arra gondolt; ha Puschke igazat mondott, nem adhatja át Brunnernak, mert veszélyezteti az olasz életét. Ha viszont Puschke hazudott... Mindenekelőtt ellenőrizni kell, hogy tulajdonképpen ki is Rioletto. Ha a szövetségesek felderítője, akit azért küldtek ide, hogy Reil kísérletezéseit derítse fel, akkor az akciót közösen is végrehajthatják. Le vajon beleegyezik-e a központ? Arm már nincs idő, hogy engedélyt kérjen, neki magának keil dönteni. De honnan szerezzen bizonyosságot? Fordította: Bába Mihály Puschke mindent aláírt, amit Kloss parancsolt neki. Kloss zsebébe tette a papírokat, megparancsolta az igazgatóhelyettesnek, hogy menjen haza és hallgasson. Ha félti a bőrét, akkor hallgatni fog. Puschkét meglepte ez a döntés, de annyit már tudott, hogy különleges módszerekkel dolgoznak. — Azt ne rétnél je — mondta neki Kloss, amikor búcsúzott tőle —, hogy Riolettót még ma éjszaka letartóztat' ják. Ami. pedig önt illeti... Természetesen jóvá kell tennie az elkövetett bűnt... minden az ön viselkedésétől függ: hallgatnia kell, megértette? — Megértettem — válaszolta Puschke. Kloss az ajtóig kísérte. A német megállt a küszöbön, magasba lendítette karját. Kloss irónikusan elmosolyodott. Ez az ember még hisz abban, hogy túléli a háborút... Kloss tudta, hogy Puschkének erre semmi lehetősége sincs. És nem érzett könyörületet. Reil számára ez a nap rosszul kezdődött. Danka reggel bejelentette, hogy szeretné, ha az estéje szabad lenne. Danka a dolgozószoba ajtajában állt, amikor ezt közölte vele; csodálatos volt zöldesszínű ruhájában, amelyet Reil különösen szeretett. Reil dühösen föl akart üvölteni: „Kivel beszéltél meg randevút?“ De csak nézte Dankát, és hallgatott. Becsapta az ajtót. Dolgozószobájában csak az illat maradt Danka után. Megparancsolta, hogy hívják be Puschkét és meghallgatja a kísérlet előkészítéséről szóló jelentést. Természetesen még mindig nem volt rendben minden. Puschke azt mondta: majdnem kész. Reil dühét rajta töltötte ki. — A pontatlanságért a keleti frontra küldöm! — kiáltotta. — Május 10-én reggel a kísérleti telepnek készen kell lennie. Beszélt Pulkowskival? — Igen. Azt hiszem beleegyezik ... — Semmiféle azt hiszem! — üvöltött ismét Reil, de nem érzett megkönnyebbülést, hogy a helyettesén tölti ki a mérgét. Puschke nem védekezett. Szinte belesüppedt a fotelbe és Reil úgy érezte, hogy egy pillanat múlva sírva- fakad. — Mi történt magával Puschke? — Semmi, igazgató úr. — Olyan, mintha egy sírós vénasz- szony lenne. Puschke arról kezdett beszélni, hogy rettenetesen fáradt, hogy Lengyelországot nehezen tudja elviselni, hogy az ember úgy él itt, mintha rács mögött lenne, fél kimenni a városba is. — Hagyjon fel ezzel a gyáva magatartással — vágott a szavába Reil. — Lásson munkához! Elmehet. A küszöbön azonban megállította és megkérdezte, hogy mit keresett az üzem területén Rioletto. Puschke elvörösödött, aztán elsápadt és közölte, hogy Rioletto csak egy pillanatra ugrott be hozzá, hogy bocsánatot kérjen a múltkori viselkedéséért, aztán Puschke azt suttogta, hogy az olasznak nagyon tetszik Danka kisasz- szony. Ez a bejelentése Reilt végképp kihozta a sodrából. — Takarodjon! — üvöltötte. — Nem vagyok kíváncsi a pletykára! És ha még egyszer megjelenik itt ez a bűvész, megparancsolom Glaubelnek, hoqy huszonnégy órára csukássá be. Reil egyedül maradt a dolgozószobájában, közölte Dankával, hogy senkit sem fogad, telefonon sem akar senkivel beszélni, de képtelen volt dolgozni. Nyugtalanság fogta el. Ha a kísérletek nem sikerülnek, elveszti a Führer bizalmát, s az is előfordulhat, hogy a frontra küldik. Arra gondolt, hogy nem fél a fronttól, de egy pillanat múlva képzeletében már megjelentek a moziban látott, képek: — sík fehér hómező, rajta sílécen rohanó, száguldó katonák, távolabb éqő kunyhók. Vajon hány kilométerre van Berlintől a Volga? Nem, már nem a Volga partján állnak, hiszen olvasta a jelentéseket, hogy a német csapatok elszakadó hadmozdulatokat tettek, azaz visszavonulnak. Csöngetett, és amikor Danka megállt az ajtóban, arra kérte, hogy hozza be neki a „Völkischer Beobachter“ lap legújabb számát. Kinyitotta az újságot és az első oldalon a Führer arcképével találkozott. A Führer nagyon komoly volt. Reil olvasni kezdte a cikket, dé alig jutott az első hasáb végére, amikor az ajtóban váratlanul megjelent Brunner. Brunner bejelentés nélkül lépett be, nem törődött Danka jelenlétével. Figyelemre se méltatta. Amikor Reil felállt, már tudta, hogy a beszélgetés nem lesz kellemes. Az a nap, amely így kezdődött, nem hozhat semmiféle örömet számára. Elővette a konyakos üveget, de Brunner bevezető nélkül a tárgyra tért. Először is Pulkowski érdekelte. Brunner azt akarta tudni, hogy Reilnek mennyi ideig lesz még szüksége a lengyelre. Az igazgató azt felelte, hogy nem tudja. Valóban nem tudta, mert minden a kísérlet eredményétől függött. — Ennek a lengyelnek a tudása is véges! — jelentette ki szárazon Brunner. — Szedjen ki belőle mindent, amit tud, amire szüksége van és kész. Erre adok önnek, mondjuk három hónapot. (Folytatjuk, | 1972. VIII. Andrzej Zbych:
