Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-17 / 193. szám, csütörtök
A borostvánkő-part gyöngyei 9 a néppel a népírt Gdanszk, Szopot és Gdynia három különálló város ugyan a Balti-tenger partján, mégis egyszerre említem őket, mert ösz- szetartoznak: egyik a másik nélkül értelmét veszítené, any- nyira kiegészítik egymást, sőt függnek egymástól. Valamikor azonban nem így volt. Nem si lehetett, hiszen Gdynia az egykori szerény kis halászfalu csak az utóbbi 50 esztendő során nőtte ki magút azzá, ami: élénk kereskedelmi élettől lüktető, korszerű nagyvarossá. Rohamos fejlődését, kikötője tervszerű építését még a második világháború sebei sem hátráltatták. Ennek köszön, hető, hogy hajóiparával méltó társává szegődött a nálánál ezer évvel idősebb Gdanszknak, annak a városnak, melynek épületein, a gótikán, a holland reneszánszon, a gdanszki barokkon keresztül korszerű architektúránkig az építészeti stílusok minden változatával találkozunk. De még mielőtt Gdanszkba érkeznénk, szálljunk ki az autóbuszból a két város közötti Szo. potban, a külföldiek kedvelt fürdőhelyén, ahol a reumás- és szívbetegek gyógykezeltetik magukat, — jó eredménnyel. Ám a betegeknél többen vannak az üdülésre évről évre ide visszajáró egészséges törzsvendégek, akik ha éppen nincsenek a vízben vagy nem napfürdőznek a tengerpart a rany homokjában, a közeli erdőben, vagy Európa leghosszabb mólóján keresnek felfrissülést. Nálunk különösen nemzetközi sláeerfesztiváljairól ismert Szopot. A közeli, romantikus környezetben felépített — több mint négyezer embert befogadó — erdei színházban ilyenkor estéről estére egyetlen hely sem marad üresen. A Szopottól csupán egy kőha. jításnyira fekvő Gdanszk hajógyárán és kikötőjén kívül főleg ragyogó Övárosáról ismert, mely terjedelmét tekintve még a prágain is túltesz. Amint mondják, a legnagyobb Európában. Karcsú tornyú, 20 ezer személyt befogadó katedrálisa, a csipkézett homlokzatú városháza, szökőkutas Neptun-szobia, középkori bástyái és erődítményei előtt a turisták tisztelettel hajtanak fejet. Méltán adóznak csodálattal e műemlékek eredeti alkotóinak, de a restaurátorok művészetének is, akik a háborúban lerombolt történelmi épületeknek visszaadták eredeti külsőjüket. A névtelen emberek ezrei hosszú éveket töltöttek és töltenek ma is ezzel a munkával. Nekik, ezeknek a szobrászok nak, műé p í tés zek nek, történészeknek és a többi szakembereknek köszönhető, hogy Gdanszk ma ismét a világkultúra kincsesháza. Közös munkájuk eredménye, hogy az ezeréves hagyományokkal rendelkező város történelmi magva ma ismét régi pompájában díszeleg. A háború pusztító nyomait tehát sikerült eltüntetni. Lép- ten-nyomon meggyőződhetünk azonban arról, milyen súlyos adót fizetett Gdanszk is a háborúnak. Örök mementóként áll előttünk a Westerplatten emelt hatalmas emlékmű — az 193D- ben vívott ádáz harcok emlékére emelték, amikor 182 lengyel katona 7 napon és 7 éjszakán keresztül védelmezte hősiesen a nácik túlerejével szemben ezt a félszigetet. A Balti tengerpart lakossága azonban nemcsak a kikötővárosok hősies védelmével, a romok eltakarításával és városaik újjáépítésével vonta magára a világ figyelmét. A „tenger aranyának“, a borostyánkőnek a feldolgozásához is ősidőktől kezdve kitűnően értett. Ismeretes, hogy az arany és a borostyánkő hasonlatosságát sárga színének köszönheti, de annak is, hogy a X. századig mindkettő fizetési eszközként volt forgalomban. Ezért sújtották halálbüntetéssel azt, aki kü. lön engedély nélkül gyűjtötte a borostyánkövet. Ma is értékes ez az ékszer, melyről régente sósoldattal, majd forgó dobba öntött durva homok segítségével távolították el a tisztátalanságokat. Miután megszárították, minősége szerint osztályozták a nyersanyagot, melynek azonban alig egy- tizede volt feldolgozható a jólismert és kedvelt dísztárgyakra és nyakláncokra. A törmeléket egy hatalmas katlanban több órán keresztül olvasztották, hogy elpárologjon belőle a sav és az olaj. Régente tehát nem ismerték a sav értékét, melynek ma a műbőr előállításánál és a műanyagokhoz használt festékek készítésénél, de a fényképészetben is jó hasznát veszik. Az utóbbi időben 4 mezőgazdaságban ugyancsak felbecsülhetetlen szolgálatokat tesz ez a sav, mely a termények hozamának a növelését segíti elő. A takarmányba keverve pedig a háztáji állatok gyors fejlődéséhez is hozzájárul. A Gdyn iától nem messze eső Malbork váróban is felejthetetlen élményben volt részem. Lengyelország legnagyobb borostyánkő gyűjteménye és az ottani archeológiái múzeum, melyben az egyes állati és növényi maradványok törmelékeinek korát 60 millió évre becsülik a szakemberek, valóságos látványosságszámba megy. A kiállítás a borostyánkő feldolgozásában a történetét is szemléltető, en idézi. A legrégibb tárgyak a négyezer évvel időszámításunk előtti időszakba, de főleg abba a korba vezetnek vissza, amelyet a borostyánkőre éhes görög és római kereskedőknek a Balti-tengerhez vezető gyakori útjai jellemeznek. Az itt látható amulettek, háztartási cikkek és mesterien előállított ékszerek, mindmegannyi fel be cs ii 1 h e t e t le n mű emlék, melyekkel másutt aligha találkozhatnánk. A legérdekesebb példányok a XVII. századból, abból a korból valók, amelyben a borostyánkő feldolgozását iparszerfl- en kezdték űzni. De Malbork- ban más művészi jellegű munkák is megcsodálhatok, melyek közölt különösen a borostyánkőből készült, gyöngyöiktkel, arannyal, platinával, sőt elefántcsonttal is díszített nyakláncok, evőeszközök, sakkfigurák, kisebb oltárok sem mennek ritkaságszámba. A lengyel kikötővárosokban ma is nagy mennyiségben áru- s í tot t bo ro t y á n kő - é k szere k ne k talán egyetlen nő sem tud ellenállni. Érthető tehát, hogy az ékszerboltokban szinte hemzsegnek a külföldiek, akiknek közös ismertetőjelük az utcán a mindig divatos és mutatós brosstűk, karkötők és nyakláncok. KARDOS MÁRTA A tudományos műszaki forradalom korában, huszonnégy évvel a csehszlovák proletariátus februári győzelme után szinte anakronizmusnak tűnik, ha Cicerót, az antik római politikust idézzük: Salus populi suprema lex esto — a nép java legyen a legfőbb törvény. De mégis idézni kell, amikor a nemzeti bizottságok képviselőinek kötelességeiről szólunk, akik elsősorban és a néphatalom közigazgatási alapfokán hivatottak a társadalom, a dolgozó nép érdekeit védeni, közölni választóikkal a tanácsi szervek dió kerülő problémákat, meghallgatni és továbbítani az ezzel kapcsolatos indítványokat és észre- véteJeke». Ezt a kötelességüket azon ban nem teljesíthetik „táv- útón“, hanem csak úgy, hogy állandó személyes kapcsolatban állnak a választókkal. Ez nem egyéni hajlam, vagy jó- szándék függvénye, hanem a törvény 18. §-ában rögzített kötelesség. Tehát rendszeresen találkozniuk, beszélgetniük kell a választókkal. Az ilyen beszélgetésekre kiváló alkalom a nyilvános gvúlés, a polgári bizottságok gyűlése, a választókerület nagyobb munkahelyein rendezett gyűlés stb. A hangsúly a rendszerességen van. Tehát a képviselők ne csak akkor keressék fel a választókerület, lakóit, amikor valami rohamfeladat teljesítéséről van szó, hanem bizonyos időközökben, minden sürgető időszerűség nélkül is, számoljanak be a saját és a tanácsi szervek munkájáról. Ügy véljük, hogy ez a követelmény jogos, hiszen a dolgozó nép a választott képviselői révén vesz részt a pártós az állami politika alkotásában, megvalósításában és ellenőrzésében. Azonban bizonyos jelek azt mutatják, hogy esen a téren fogyatékos a tanácsi képviselők munkája. Természetesen nem lehet, nem is akarunk általánosítani. Ugyanis ilyen vonatkozásban a falu nemcsak utolérte, hanem már elhagyta a várost. Felmérések igazolták, hogy a falvakban s a községekben a nemzeti bizottság képviselői állandó, szinte mindennan* ——————na kapcsolatban állnak a választókkal, de a városokban az állampolgárok döntő többsége hiányolta a képviselői beszámo lókat. A tanácsi szervek munkájával kapcsolatban a legtöbben azt az igényt hangoztatták, hogy a képviselőknek többször kellene találkozniuk és tanácskozniuk a választókkal, nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk a választókin dítványaira. Köztudomású (és. törvényes ellőírás), hogy a nemzeti bizottságok kötelesek megfelelő időelőnnyel eljuttatni a képviselőkhöz a plenáris ülések programjába iktatott anyagokat, nemcsak azért, hogy ezek alaposan tanulmányozhassák a problémákat, hanem azért is (vagy talán elsősorban azért!), hogy megvitathassák válasz tóikkal. Mert ha ezt elmulasztják, akkor könnyen előfordulhat, hogy a plenáris ülésen „rólunk — nélkülünk“ dönte nek, ez pedig ellentétben áll a párt irányvonalával és a szocialista államigazgatás el veivel Személyes tapasztalataim is igazolják, hogy a kifogásolt jelenség — valós. Nagyvárosi iparnegyedben, egykori „munkáskolónián“ lakom, ahol ma is többségben vannak a kétkezi dolgozók és sajnos a máit év novemberében megtartott választások óta képvi selőnkkel csak kétszer találkozhattunk. Pedig a negyed fejlődik és minden fejlődést problémák, nehézségek kísérnek. Ki tolmácsolja az irányító szerveknek e problémákat és az elkötelezett vállalások kai fedezett indítványaikat, ha a bizalmunkat élvező képviselővel nem találkozhatunk. Ismétlem: nem általánosítok, nem azt állítom, hogy az ilyen képviselői magatartás a „tipikus“, de városainkban sajnos, még gyakori jelenség. Márpedig Lenin szerint: „Csak akkor kormányozhatunk, ha helyesen fejezzük ki azt, amit a nép elismer.“ (Le nin Művei, 33. köt., 300. old.) E lenini tanítás gyakorlati megvalósítása elsősorban a nemzeti bizottságok képvise lőinek a kötelessége! PÉTERFI GYULA j KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE — Ezek szerint most érkezett — mosolygott von Vormann. — Ha óhajtja, bejelenthetem Elertnek, Tulajdonképpen kollégák vagyunk. — Majd egy fej- bólintás után hozzátette: — Nagyon örülök, hogy végre egy olyan kollégával dolgozhatok együtt, aki a biliárdban is nagyszerű partner. — Amint látta, nem vagyok jó biliár - dozó, hiszen veszítettem. — Ezen nem csodálkozom, mert én nagyszerűen játszom. Ha itt valaki nem keres valamilyen szórakozást, unalmában elpusztulhat. — A biliárdra mutatott. — Természetesen ezen kívül már csak az alkohol marad. Ön honnan érkezett? — Kórházból — vallotta be Kloss. — Wiesbadenből. — Majd elmondta von Vormannak, hogyan bombázták a vonatot, amellyel három héttel ezelőtt kellett volna megérkeznie ebbe a kis városba. Von Vormann ezután elmesélte, hogy milyen őrangyala volt neki, aki megparancsolta, hogy hagyja el a vonatot s menjen sört inni, bár ő, von Vormann undorodott a sörtől. Es ez mentette meg az életét. Van-e eközött valami összefüggés? — Ezek szerint önnek semmi újat nem tudok mondani — mondta von Vor- mann. — Irigylem önt. Biztosan szabadságot kapott és mulatott. Kloss nem tiltakozott, Erik viszont folytatta: — Remélem, a szabadságát Párizsban töltötte. Számunkra, a németek számára ez valami fenomenális. Fordította: Bába Mihály — Remekül formálta a mondatot — mosolygott Kloss. — Párizs, Párizs, az édes Párizs... — sóhajtott von Vormann, aztán Kloss- hoz hajolt és tompított hangon azt mondta: — Párizsban a Pigalle téren árulják a legízletesebb gesztenyét... Kloss megdermedt. Olyan váratlanul érte ez a mondat, hogy egy pillanatra elkábult. Ez lehetetlen — kavargóit az agyában. Hiszen a központnak csak két olyan ügynöke volt, aki Abwehr tiszti egyenruhában járt! Hogy kerül ez a kettő Saint Gilléba? Más oldalról viszont a jelszó, mely elhangzott, reagálást kíván. Megértette, hogy neki, mint Haris Klossnak, a jelszó felét el kellene mondani. De miért nem mondja? A félelemtől vagy a csodálkozástól? Sohasem fordult még elő, hogy valaki ne a megfelelően válaszoljon. Kloss nem hitte, hogy egyetlen olyan tagja a földalatti szervezetnek, aki a Wehrmacht tiszti egyenruháját viseli. Föltételezhető, hogy léteznek mások is. Lehetséges, hogy von Vormann is egyike azoknak az embereknek. A hadnagy levette szeméről a monoklit és idegesen körbe tekintett. Aztán Kloss arcát figyelte, mintha az ítéletét erről az arcról olvasná le. Mindez nem tartott tovább néhány másodpercnél. — Zuzanna néni csak ősszel szereti — mondta nyugodtan Kloss, és még csak von Vormaimra sem nézett. Minden erejével azon volt, hogy elnyomja magában ezt a különös érzést. A jelszó harmadik részére várt... — 0f partnert küldött neked — mondta von Vormann megkönnyebbülten, a győztesek mosolyával. — Azt hiszem, otthon vagyunk, Kloss főhadnagy. A neved Hans, igaz, ha jól emlékszem — a monoklit a szeméhez illesztette. — Igen — válaszolta gépiesen Kloss. — Van valami utasításod? — Késtél — sziszegte Erik. —■ Nagyon sokat késtél. Ez olykor a veszedelem forrása. Kloss emlékezett arra, hogy von Vormann kissé különösen viselkedett és mintha megbénult volna. Ebben a pillanatban az ajtóra kapták tekintetüket. Az ajtóban egy altiszt állt. — Hadnagy úr, a telefonhoz kérik — fordult az altiszt von Vormaimhoz. — Hans, még beszélgetünk, nagyon sok mondanivalónk van egymás számára. Azt hiszem, egyikünk sem utazik most el Saint Gilíe-ből, igaz? — válaszra sem várva elment a katona után. Amikor Kloss a törzshöz ment, elgoru dolkozott ezen a beszélgetésen. Ez a. néhány nehéz, veszedelmes munkát jelentő év megtanította arra, hogy mindenkiben bíznia kell, aki a jelszót ismeri. Hiszen különben hogyan tudott volna dolgozni együtt az emberekkel. Lumpok, hercegek, elegáns kurvák, „nur fiir Deutsche", akik nagyon intelligensek és jól informáltak. Az, hogy ki és hogyan néz ki, nem jelent semmit. Különben, ha von Vormann a mi emberünk és ezt a maszkot öltötte magára, akkor el kell ismerni, hogy nagyszerűen választott. Hiszen ez a legnagyobb előnye a konspirációnak. Az álarcba bele kell nőni. Ö, Hans Kloss is ezt teszi. Elért ezredes, a felettese, amikor átnézte az iratait, sokáig figyelmesen vizsgálgatta. — Egy hónapja várok önre, Kloss főhadnagy! Majdnem egy hónapja. — Á kórházból érkezem. Lemondtam a szabadságomról is. — Ezt bejegyezték az irataiba. Dicséretre méltó. Kérem, foglaljon helyet. Szivart, vagy cigarettát? — Kloss tüzet adott. — Olyan tisztet kértem, aki már dolgozott az ellenségtől átdobott ügynökökkel. Állítólag ebben gyakorlath van. — Ezzel foglalkoztam Königsberg- ben az Abwehr iskolában. — Számunkra ez a legfontosabb és á legsürgősebb. Kérem, Kloss főhadnagy, arra ne számítson, hogy ön ide szabadságra vagy vakációra érkezett. A szövetségesek inváziót készítenek elő. Ez biztos, de még nem tudjuk pontosan, hogy erre hol és mikor kerül sor. Le'- hét, hogy a Balkán-félszigeten, lehet, hogy Marseille-ben, vagy Toulonban. De az is lehetséges, hogy itt. Meg kell tudnunk, és önt ezért kérettem ide. Való- színűleq ön már tudja, hogy a nevem Elért. Csak azt szeretném még önnek mondani, hogy a nevem előtt nem tűrök el semmiféle „von" előnevet. Egyszerű kereskedő családból származom Brémából, és nem bírom elviselni azokat a fickókat, akik monoklit viselnek és olyan a fejük, mint egy fejetetejéré állított páncéltörő. Kloss mosolygott. Megértette, hogy von \/ormaimról nagyszerű képet festett felettese. — Ha megengedi, ezredes úr, bátorkodom megjegyezni, hogy én sem bírom elviselni az arisztokráciát. — No, akkor legalább most már tudunk valamit egymásról. Ami a mi munkánkat illeti, Kloss főhadnagy, az nem követeli meg a tiszta kezet, sem a finom manővereket. Kérem, ma intézze el a szállását, holnaptól munkához kezd. Beosztom önhöz Vormann hadnagy munkatársunkat. Von Vormann a neve —■ mondta gúnyosan —, hamarosan megismeri. Ä kedves papája generális, nem is a legrosszabb — egy pillanatig hallgatott, aztán hozzátette: —- De a fia, hm, nem viszi ilyen sokra. Érti ugye, hogy mit akarok ezzel mondani? — Az az érzésem, ezredes úr, hogy értem önt. (Folytatjuk) 1972 VIII. 4 Andrzej Zbych:
