Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
A rengeteg rfiecset sajátos,. egzotjHu^ külsőt kölcsönöz Tripolinak A z ó-görögök valaha az egész afrikai földrészt Líbiának nevezték. Az első állam a mai Líbia területén azonban már időszámításunk előtt a XIV. században fennállt. E földrész történelmileg igen gazdag föníciaiak városaival, a görög és római civilizációval, a török hódítással, kalózok támadásaival és a máltai lovagok betöréseivel kapcsolatos drámai eseményekben. Az olasz gyarmatosítók már a XX. század elején meghódították Észak-Afrika három területét — Tri- politániát, Kirenaikát és Fezzánt, és Líbiának nevez ték gyarmatbirodalmukat. A mai Líbia területének 98 százaléka sivatag vagy félsivatag, s nagyon kevés megművelhető föld jut 1 millió 750 ezer líbiaira, valójában csak egy keskeny sáv a Földközi-tenger mentén meg elvétve az oázisok. Líbia az utóbbi években magára terelte a nyugati sajtó figyelmét. Az egvik burzsoá lap nem is olyan régen enfant terrible-nek nevezte Líbiát. Miért? A mai Líbia születésnapénak 1969. szeptember 1-e tekinthető, amikor a hadsereg egyes alakulatai tisztek vezetésével vértelen forradalmat hajtottak végre és megdöntötték az agg I. Idrisz király uralmát. A líbiai nép lelkesen fogadta ezt az eseményt. Az új rendszer már az első hetekben korlátozni kezdte az olajmonopóliumok uralmát. Ezek megszokták, hogy a király és környezetének engedékenysége miatt szabadon fosztogathatták az ország nemzeti kincseit. A hamburgi Die Welt egy évvel ezelőtt a következőket írta: „Kadhafi ezredes, a Forradalmi Tanács elnöke kivívta, hogy az olajkonszernek többet fizetnek a líbiai államkincstárba a kitermelt olajért. Noha az Occidental Oil, Amerada, Marathon, Standard Oil of New-jersey társaságok képviselőivel folytatott tanácskozásaival így búcsúzott tőlük: „Béke veletek!", az üzletemberek nem voltak biztosak benne, hogy ne ironikusan értelmezzék-e szavait. Hisz nem csak azt tudták, hogy most már évente 51 millió dollárral többet kell befizetniük a líbiai állampénztárba, mint azelőtt, hanem tisztában voltak azzal is, hogy más olajtermelő közel-keleti országok, sőt, nemcsak a közel-keletit ;s fizettetni fognak velük.“ Nem tévedtek. Líbiát Algéria, Irán, Irak, Nigéria követte. Egységes frontot alkotva léptek fel az 1960- ban az OPEC szervezetet létrehozó olajexportáló országok. „Munkaidőben ne olvass újságot“, — hangoztatta a másik. A jelszavak a bürokrácia, a tunyaság és naplopás elleni kampány szerves részét alkották. A rendszer még Idrisz király rezsimjétől örökölte az elburjánzott tisztviselői apparátust. Azóta a Forradalmi Tanács kitartóan küzd ellene, s e küzdelem e^yes epizódjai elég mulatságosan hatnak. Egyszer például az elkésett tisztviselőket nem engedték be munkahelyükre, s nagy felháborodásukra kénytelenek voltak meghallgatni egy előadást „a forradalmi tisztviselői kar kötelességéről“. Máskor meg a Rhamadán böjt idején a dolgozó szobákból eltávolították a fölösleges székeket, hogy a „böjtöléstől kimerült“ tisztviselők ne üldögéljenek órákhosz- szat egymásnál és munkaidőben ne fecsegjenek. A tájékoztatásügyi minisztériumban megtudtam, hogy a külföldi újságírókkal Dzsalal, a nemzetközi osztály helyettes vezetője foglalkozik, öt azonban nem találtam a helyén, mert mint kiderült, a kulturális cseréért is felelős, és ezért a szovjet művészek társaságában volt. Az egyik városi szálló nagy színtermében rendezett záróelőadásra csak a szovjet nagykövetség segítségével sikerült jegyet szereznem. Figyelmeztettek, hogy negyven perccel az előadás kezdete előtt fog laljain el a helyem, mert a székek számozatlanok, s az igazgatóság több jegyet ad el, mint amennyi az ülőhely. Ünneplés, vastaps, virágok. Az előadás után Dzsalal is a művészek társaságában maradt a kulisszák mögött. Ott mutattak be neki. Egészen meghatódott, amikor orosz emléktárgyakkal ajándékozták meg. Megígérte, hogy segít, s állta is a szavát. DOLGOS EMBEREK Dzsalal kérésére fogadott Isza Giblaui, a tervezési hivatal igazgatója. Nagyszerű, sokoldalúan képzett közgazdász. Dolgozószobája falán Líbia térképe függ, rajta különféle jelek. A kiaknázott vagy még tanulmányozott olajforrásokat szemlélteti. A nagyméretű olajbányászás csak mintegy tíz éve kezdődött Líbiában. 1955 és 1971 között 2720 olajkutat fúrtak, ezek közül 1506-ot már üzembe is heAz „olajpénz lehetővé tette a líbiai kormánynak, hogy úgy határozzon: azoknak a személyeknek, akiknek évi jövedelme kevesebb 600 líbiai fontnál (egy font 25—30 koronának felel meg), az állami lakásalapból 90 százalékos engedménnyel juttatnak lakást. Radikális intézkedéssel államosították a bankokat és biztosító társaságokat. Ezt követte az a döntés, hogy az olasz és angol megszállás éveiben külföldi kézbe került földeket adják vissza a líbiai népnek; ezeken állami farmo'kat szerveznek. Nagyon természetes, hogy a külföldi tőke képviselői elégedetlenek a líbiai fejleményekkel, hisz elvesztették pozícióikat, de elégedetlenek a NATO stratégái is. Az új rendszer követelte a líbiai angol és amerikai bázisok felszámolását és az 1953-ban kötött „angol—líbiai barátsági szerződés“ érvénytelenítését ... IMFITAH A líbiaiak politikai szótárában igen népszerű szó az „infitah“. Ez a szó olyan politikai irányvonalat jelent, amelynek célja a líbiai társadalom kijutása a külvilágtól való hagyományos önelszigetelségéből. Külpolitikai vonatkozásban ez az irányvonal azt jelenti, hogy a líbiai kormány tevékenyebb szerepet kíván játszani mind a közel-keleti ügyekben, mind a mohamedán világban. Líbia belépése az Arab Köz társaságok Szövetségébe, jelentős anyagi támogatása az izraeli agresszió arab áldozatainak, a máltai kormány aktív támogatása Anglia és a- NATO ellen — ezek csupán egyirányú lépések. Líbia és a Szovjetunió, a szocialista országok kapcsolatai a kölcsönös előnyök és tisztelet alapján fejlődnek és szilárdulnak, annak ellenére, hogy bizonyos idővel ezelőtt olyan kijelentések láttak napvilágot a líbiai sajtóban, amely nem szolgálják a barátság ügyét. Látogatásomkor Tripoliban vendégszerepeit a lenin- grádi balett. Az első ember, akitől erről értesültem, a szállodaportás volt, aki kora reggel közölte ezt velem, amikor éppen a tájékoztatásügyi minisztériumba készültem, hogy segítséget kérjek az ország életének megismeréséhez. Hűvösek és üresek voltak az utcák, elvétve száguldott el egy-egy autó. A város még aludt. Tíz óra felé aztán megcsikordultak az üzeletek vas- rolettál. A kereskedők lassan elfoglalták helyeiket a piaci asztaloknál. Hirtelen megszaporodott az autók száma is: a bennük ülők drága sötét öltönyt, vakítóan fehér inget, széles, tarka nyakkendőt viseltek. Tisztviselők voltak — a helyi társaság számos és befolyásos klanjai egyikének a tagjai. A minisztérium félig még üres volt. Ásító futárok álldogáltak a falak mentén, amelyeket bekeretezett jelszavak díszítettek. „A munka nem kötelesség, hanem élvezet“ — hirdette az egyik. lyeztek. Az állami jövedelem 80 százalékát az olajkivitel szolgáltatja. Megközelítő számítások szerint azonban Líbia olajkészletei csak 30—50 évig tartanak. A líbiai kormány korlátozta az olajbányászást. A monopóliumok ma sokkal többet fizetnek az óla jért, mint régebben. Nagyon érthető hogy líbiaiak, akiknek sokat jelent az olaj, komolyan viszonyulnak „olajpolitikájuk“ kialakításához. A Forradalmi Tanács annakidején kijelentette: „Elég volt kincseink esztelen kiárusításá ból. A társaságokra szükségünk van, mert a műszaki elmaradottság miatt sem holnap, sem holnapután nem gondolhatunk az államosításra. Hát akkor hadd fizessenek, amennyit követelünk, adják vissza, amit elraboltak tőlünk!' Megkérdeztem Giblauit, hogyan viszonyulnak a jövőben a külföldi olajmonopóliumokhoz. — Nagyon kényes téma, hogy időnek előtte vitassuk meg. Annyi bizonyos: a líbiai nép érdekei semmiesetre sem fognak kárt szenvedni. Az olajkérdés a líbiai gazdaság jövőjének legfontosabb kérdése. Első teendőnk, olajkészleteink pontos felmérése. Ez nehéz, mert nincsenek képzett szakembereink. Mégis megtaláltuk a megoldást: készleteink felbecsülésére szovjet szakembereket hívtunk meg, akik most ezen a nagy és bonyolult feladaton dolgoznak. Elsőrendű feladatunknak hazai szakértők, és nemcsak kőolajipari szakemberek képzését tekintjük. A második fő feladat: az ásványkincsek feltárása. Vasat és foszfátot már találtunk, s arról is vannak értesüléseink, hogy uránércre bukkantak. A 3. számú feladat az élelmiszerellátás biztosítása hazai forrásokból. Végül a 4. feladat a hazai ipar, mindenekelőtt a petrokémiai ipar megteremtése. Beszélgetésünk ráterelődött a munkaerők kérdésére. — Líbiának sok pénze van, de kevés a munkáskéz, — mondotta Giblaui. — A probléma megoldását elsősorban a termelés automatizálásában és a mezőgazdaság gépesítésében látjuk. Líbiában már most elég sok közel-keleti, bulgáriai, lengyelországi, csehszlovákiai, jugoszláviai szakember működik. Vannak itt szovjet olajipari szakemberek, orvosok is. Reméljük, hogy hasznosítják magukat a szovjet geolóqusok, híradástechnikai szakemberek. A líbiaiak Szovjetunió iránti érdeklődéséről szólva Giblaui így fogalmazta meg pontosan gondolatait: — Először is, a Szovjetunió az az ország, amely fantasztikusán rövid idő alatt kiváló sikereket ért el fejlődésében; másodszor: a Szovjetunió kész segítséget nyújtani a fejlődő országoknak; harmadszor: a Szovjetunió következetesen támogatta és támogatja az arab népek harcát az imperialista cionista agresz- szió ellen. Ügy vélem, hogy miután beléptünk az Arab Köztársaságok Szövetségébe, s egybehangoljuk politikánkat Egyiptommal és Szíriával, amelyek köztudottan baráti kapcsolatban állnak a Szovjetunióval, jó távlatok nyílnak a szovjet—líbiai kapcsolatok fejődésére. 1972. VIII. 13. 14 A régi és új Tripoli Az olajkutak tornyai a jellegzetes líbiai tájképhez tartoznak. Jevgenyij Korsunov líbiai útijegyzete
