Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
1972. VIII. 13. Hi ERŐ ÉS REALIZMUS K ét világháború emberöltőnyi közelségében, a pilótafülkékből és rakéták mellől irányított indokínai öldöklés és népirtás, s az amerikai agresszió történelmi csődje közvetlen tanúiként aligha ismerünk ma izga- tóbb kérdést a világon, mint a béke, a biztonság és együttműködés kérdését. Jóleső érzéssel vesszük tudomásul, hogy az öreg földrész, Európa az enyhülés útját járja, s minden ellenkező törekvés, kísérlet, próbálkozás dacára az „érdekek ésszerű egyensúlya“ úgy alakult, hogy ma már szinte minden út az európai biztonsági értekezlet előkészítése felé halad. A nagy tanácskozás lázas előkészületeivel egyidőben egyre inkább előtérbe kerül egy másik kontinens, az ázsiai földrész békéje és biztonsága is. Az előretekintő, türelmes, következetes és kezdeményező szovjet külpolitika nemcsak érdekeltségénél fogva veti fel ezt a kérdést, hanem azért is, mivel az egyetemes béke érdekei oszthatatlanok, ily módon Ázsia, a nyugtalan földrész éppúgy érdekelt a biztonságban és együttműködésben, mint az az Európa, amely alig három évtized alatt két világégést szenvedett, s indított el. Messze vagyunk, persze, még attól, hogy légvárakat építsünk, s illúziókra bízzuk magunkat. Nemcsak azért, mert a hidegháborús szellem még nem veszett ki, hanem azért is, nemcsak a szocialista közösség országainak akaratán múlik, hogy az értekezlet valóban sikeres legyen, s megtegye az első lépést az európai biztonság rendszere kimunkálása felé. Jtatet vagy folytatás? A szovjet külpolitika mindenkor a globális biztonság stratégiai céljaiból indult ki, s már a húszas, harmincas éVek diplomáciai erőfeszítése arra irányult, hogy megteremtse az európai és ázsiai biztonság alapjait. A szövetséges hatalmak közötti együttműködés a második világháború idején (így a jaltai konferencia is) érintette az európai elrendezés kérdését, az együttműködés ígérete azonban csakhamar megbukott a dullesi hideg- háborús politikán. S bár a Szovjetunió 1954-ben ismételten felvetette az európai biztonság és együttműködés két- dásét, a nyugati hatalmak több mint egy évtizedig szóra sem méltatták ezt a kezdeményezést. Az „atlanti szövetség“ erősítése és a NATO-ütőerő kiépítése foglalta le őket, azzal a nyilvánvaló céQlal, hogy a „erő helyzetébői“ tárgyaljanak a „vörösökkel“. Ki hitte volna ekkor, hogy másfél évtizedes kitartó politikai erőfeszítés eredményeként végül is célt ér a szovjet külpolitika, s fedél alá kerül a szovjet—nyugatnémet és a lengyel— nyugatnémet szerződés. Mert ez volt a „kezdet“, amely az enyhülés, a nyugat-berlini négyhatalmi megállapodás, valamint az NDK és az NSZK között kötött szerződések útját egyengette. Az események tehát azt tanúsítják, nem az ERŐ, hanem a REALITÁSOK követeltek maguknak helyet. Ezek a politikai realitások kényszerítették Nixon elnököt arra, hogy a moszkvai csúcstalálkozón — a legnagyobb szocialista hatalom képviselőivel — felmérjék azokat a lehetőségeket, melyek a kialakult erőviszonyok folytán a közeledés és az együttműködés sürgető kérdését tűzik napirendre. S bár az erő fitogtatása, hangoztatása a Pentagonnak ma is állandó „kelléke“, az elmúlt években tudomásul kellett venniök, hogy a világ — még a nyugati térfélen sem — nem mindig úgy fejlődik, ahogy azt Washington szeretné. Nem utolsósorban ezek az „erő- eltolódások“ okozták, hogy maga a NATO-vezérkar is — mentsük, ami menthető alapon — felülvizsgálta addigi politikáját, s minden látványosság nélkül jő arcot próbál mutatni a biztonsági értekezlet öszehívásához. Igaz, a kapcsolásos taktika most sem maradt el, s a biztonsági értekezlet megtartásával egyidőben az amerikaiak a kölcsönös haderőcsökkentésről folyó tanácskozásokat javasolták, a Szovjetunió azonban nem tért ki a javaslat elől. Gromiko külügyminiszter a benelux államokban tett látogatása során elképzelhetőnek tartotta ezt a tanácskozást. Ezek szerint tehát hónapokon belül realitássá válhat mindkét európai tárgyalási fórum. Feltehetően már az előkészületi időszakban választ kaphatunk néhány olyan kérdésre is, mely ma még nemcsak homályos, hanem ellentétes is. Érdek&k és oiotleM Ahány ház, annyi szokás alapon azonban különbözőképpen közelítik meg a nyugati országokban az európai biztonság kérdését. Különböző intézetek különböző modellokat dolgoztak ki, melyek jóformán csak a nemzetközi helyzet értékelésében, vagy a bekövetkezhető események megítélésében különböznek. A modellok többségére az jellemző, hogy Európa alatt csupán Nyugat-Eu- rópát értik, s ennek a fejlődését kísérik figyelemmel. Az angol kutatók el- kőpzelhetetlennek tartják az egész Európára vonatkozó elképzeléseket, s előkészületeik az elkövetkezendő tíz évre nincsenek is megalapozva. A nyugatnémetek a Szovjetuniót kizárják azok sorából, mely országok hozzájárulhatnak az európai elrendeződéshez. A olasz és a francia modellok körültekintőbbek, itt is azonban főleg a közép-európai szemlélet dominál. Az „atlantizált Európa“ elképzelés főleg az angol terveket jellemzi. Ez elutasítja a nyugat-európai országok függetlenségét, s azonosítja ezen országok érdekeit az Egyesült Államok érdekeivel. Az Egyesült Államok vezetését elfogadva az elképzelés képviselői az atlantizmushoz való hűséget hangsúlyozzák, s elutasítják hogy a nyugat-európai országok kezdemé- nyezően lépjenek fel a külpolitikai kapcsolatok fejlesztését illetően. A „saját Európa“, vagy a „partneri kapcsolatokra épített Európa“-modellok mindegyikére a szűkszempontúság, vagy a saját köldoknézés szemlélete a jellemző. Ezt, persze, befolyásolják azok a közös piaci viták és politikai, illetve gazdasági ellentétek is, melyektől évek óta képtelen szabadulni a nyugati világ. A párizsi modellok nemcsak formában, hanem tartalomban is eltérnek a többitől. Nem alternatívákat kínálnak, hanem a de gaulle-i elképzeléseket — Enyhülés, Egyetértés, Együttműködés — testesítik meg. Ezek az elképzelések nem az „atlantizmus“, vagy a de- zintegrálódó Európa jegyében születtek, hanem az egész európai rendezés és a kollektív biztonsági rendszer sokkal szélesebb lehetőségeivel számolnak. Az Enyhülés azokat a távlatokat jelölte meg, melyek ma már politikai realitássá váltak. A második modell feltételezi ugyan a NATO és Varsói Szerződés létezését, kölcsönös kapcsolataik azonban már az enyhülés kézjegyeit viselik magukon. E szerint a két német állam részét képezné egy kölcsönösen ellenőrzött övezetnek, s államközi kapcsolatokat létesítenének egymással. A harmadik fokozat — az Együttműködés — „feltételezi a NATO és a Varsói Szerződés szervezetének megszüntetését“ és ezek helyettesítését az európai biztonság rendszerével. Közép-Európában atommentes-övezetet létesítenének. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió bizonyos idő múlva visz- szavonná hadseregét és a nagyhatalmak a „középeurópai szövetséggel“ kapcsolatos álláspontjukat arra korlátoznák, hogy együttes erővel biztosítékokat teremtenek az atomfelfegyverzés ellen, valamint az agresszív akciók és határsértések megakadályozására. Következtetéseikben azonban a francia modell szerzői is azt hangsúlyozzák, hogy az egész Európát felölelő rendszert pillanatnyilag megvalósít- hatatlannak tartják. Az olvasó tehát óhatatlanul arra a következtetésre jut, hogy a nyugati országokban „korainak" tűnik az európai biztonság rendszerének megteremtése, jobbára felkészületlenek erre, s nincs szándékukban az eddigi tömörüléseken változtatni. A franciához hasonló az olasz modell is, mely a sokoldalú biztosítékok rendszerére épít, s előtérbe helyezi a nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az ENSZ szerepének növelését. S bár a szóban forgó elképzelések a jelenlegi status quo-ból indulnak ki, jellemző, hogy — a két német állam közötti kapcsolatrendezésen kívül — egyetlen modell sem tesz említést az NDK nemzetközi elismeréséről. Ezek az elméletek az imperializmus térhódításait tételezik fel, s a szocialista rendszer „átváltozását“ remélik, mindenekelőtt a konvergencia bukott elméletének felmelegítésével. Nem is beszélve arról, hogy a francia modell kivételével mindegyik számol a katonai tömörülések, mindenekelőtt a NATO fennmaradásával. Abban viszont megegyeznek ezek a tervek, hogy a Kelet—Nyugat közötti együttműködést hasznosnak, a hetvenes évek áldásának tekintik a világ népei számára. A tárgyalások időszaka Az események azt mutatják, hogy a szembenállás korszaka után a tárgyalások korszaka következhet. Mindenekelőtt azért, mert csődöt mondott a szembenállás politikája. A nyugati hatalmak rádöbbenhettek arra, a Szovjetunióval és a szocialista közösség országaival nem lehet az ultimátumok és az erő nyelvén beszélni. Az őszinte és becsületes békepolitika mögött hatalmas katonai és gazdasági erő, valamint a szocialista közösség népeinek összeforrottsága áll. Ezek a tényezők mindennapi realitássá tették a békés egymás mellett élés lenini elvét. A párbeszéd hasznáról, sikeréről azonban csak akkor beszélhetünk, ha a jóindulat, az együttműködés igénye és a béke megőrzésének szándéka az imperialista hatalmak részéről sem hiányzik. S bár a szovjet békepolitika megtörte az elmúlt negyedszázad hidegháborús szellemét, az atlanti szövetség mai „igen“-je azonban még nem minden. Ezek a körök ugyanis továbbra is azon mesterkednek, hogy békeszólamokkal álcázva próbáljanak előnyökhöz jutni. Az amerikai taktika a NATO-ban most az „összehangolt fellépésre" épít. Ennek az a célja, hogy a NATO- országok a biztonsági értekezlet megtartásával összefüggésben ne kezdjenek önálló akciókat. A manőverrel — egyrészt — semlegesíteni akarják azokat a NATO-országokat, melyek érdekeltek a biztonság rendszerének megteremtésében, másrészt az értekezletet a szónoklatok és szócséplés fórumává szeretnék változtatni. Azzal a céllal, hogy ne a biztonság rendszeréről vitatkozzanak, hanem az imperialisták rossz emlékű „hídépítésének“ elméletét taglalják. A kollektív biztonság rendszere megteremtésének elodázása volna a hallgatólagos cél, ez a szándék azonban ma már a nyugati országokban is egyre kisebb támogatásban részesül. Jellemző egyébként a NATO-stra- tégák asszímetrikus elképzeléseire, hogy az újabban nagy hanggal szorgalmazott haderőcsökkentést illetően azt követelik, hogy a NATO és a Varsói Szerződés 1:3, sőt 1:6 arányban csökkentse erőit. Talán mondani sem kell, hogy a mai modern haditechnikában a „földrajzi tényező" hangsúlyozása csupán ürügyül szolgálhat a NATO-fölény megteremtésére, vagy a tárgyalások zsákutcába juttatását illetően. Ezek a tervek, bármilyen mez- ben bújtassák is, aligha érhetnek célhoz. A biztonság alapjai A szovjet külpolitika nem a megfélemlítés, vagy a haditechnika patthelyzetére épít, hanem abból indul ki, meg kell szüntetni azokat az okokat, melyek konfliktus-veszéllyel járnak, vagy a fegyverkezést fokozzák. A történelmi tapasztalat azt bizonyítja, a háborúk kirobbantásában a múltban a határrevíziók és a területigények játszották a főszerepet. Ezért az erőszakról való lemondás az államok közötti kapcsolatokban egyik alapvetően fontos követelménye a biztonságnak. Az egymás mellett élés további alapelvei: a szuverenitás és a határok sérthetetlenségének tiszteletben tartása (azokat is beleértve, melyek a második világháború után alakultak ki), a más államok belügyeibe való be nem avatkozás, valamint a széles körű gazdasági és másfajta együttműködés, a teljes egyenlőség és a kölcsönös előnyök alapján. A biztonság ilyen rendszerének kialakítása nemcsak Európa, hanem a világ más részei számára is jelentős, példamutató lehet. Példamutató többek között az ázsiai biztonság megteremtése számára is, ahol ma már a fejlődő kétoldalú kapcsolatok — ahogy azt a szovjet—indiai barátsági szerződés is mutatja — ezeket az elveket respektálják. Talán mondani sem kell, a véleménykülönbségek ellentétek, máskéntakarások közepette a biztonsági értekezlet nagy eredménye lesz, ha — első lépésként — sikerül az alapelvekben megállapodni. Ez ugyanis nemcsak az együttműködés megszilárdítását, s az „európai szervek“ létrehozását eredményezi, hanem a biztonság rendszerének intézményesítésén túl a jövő Európának alapjait is jelenti. Ez a közös érdek azonban csak közös erőfeszítéssel képzelhető el. Csak így érhető el, hogy — Brandt szavaival élve — az európai biztonsági értekezleten (vagy az értekezletek során) aláírják az „európai békeszerződést“ s tanúi lehessünk az „európai békeszövetség“ létrejöttének. ...És ez a történelem egyik legfényesebb fejezetét jelenthetné. A háborúskodás, öldöklés és népirtás korszakai után az igazi békét! ... Ez azonban ma még ábrándnak is merész, s mérhetetlenül hosszú a hozzávezető út. FONOD ZOLTÁN
