Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
kadnak. Könnyű lesz a héj, a tüske töpörödött. „Nem is szúrnak túlságosan“ gondolja magában. Ritkán von párhuzamot a világ jelenségeiről, most mégis eszébe jut: a felesége nyelves lány volt valamikor, szúrt, vágott, alig rudott megmaradni mellette. Pár éve csöndesebb. Pista és Zsófi labdáznak, de a domboldalon nehéz labdázni, mert a labda folyton lefelé gurul. Fölfelé hiába próbálják gurítani. — Apu, miért nem gurul felfelé? — kérdi Zsófi. — Mert nehéz. — Nem is nehéz — vihog Zsófika. — Akkor hagyjatok békén. — Így neveled a gyerekeid? — szól rá a felesége. — Neveld te. Mondd meg nekik, ha tudod, mért nem gurul felfelé. — Mit froclizol! Törd az eszed, magyarázd inkább ... — Látod Zsófi, az anyád se tudja. Olyan buta, mint én vagyok. Csak megjátssza magát. Marika abbahagyja az olvasást, a köteg Élet és Tudományt, amit fölcipelt, féílreteszi. — A labda nem gurul fölfelé, mert vonzza a föld. Apja, mintha büszke lenne. — Na látod, Marika a legokosabb. Egy okos elég is egy családban. „Taníttatni kellene ezt a lányt, olyan okos“, mondta róla még kislánykorában az anyja. — Taníttatni kellene majd Marikát — mondja az anyjuk. — Emlékszel rá, apjuk, neki soha nem kellett mesélni. Amit nem tud, azt elképzeli. Annál többet kell mesélni Pistinek, Zsófinak. Még most is, pedig már laklikölykök. — Apu mesélj — kuporodik a lópokrócra Pisti. — Miről meséljek? — A gyárról. — A gyár — kezdi komótosan, miután kiköpte szájából a csikket — az egy óriási nagy terem, emlékszel a bábszínházra, hát majdnem olyan, sok ember van ott, akik reggel istenverte korán kelnek, besietnek a nagy terembe, beöltöznek olajos, koszos ruhába, és játszanak. Pisti szeme eleven. Marika kíváncsian hallgat. Anyjuk csodálkozón néz. Mindnyájan kérdezik, amit Pisti kérdez: — És mit játszanak? — Hát... mesélnek, labdáznak, kártyáznak, ismered az uiltit, aztán isznak, ami van, sört, málnaszörpöt, vicceket mesélnek, csipkedik a lányok farát ... — Ne rontsd el a gyereket! — kiált anyjuk. — Á végén még elhiszi. — Higgye csak. Ne tudja meg soha, milyen a gyár. Bár én se tudtam volna meg. — Jókor Jut eszedbe. Változtass rajta, ha tudsz. A férfi a gyerekekre néz. Riadt, morcos, öreg arcocskákra süt a nap. Nem akarja megbántani őket azzal, hogy harigosan mondja: „veletek hogy az istenbe változtassak?“ Az asszony is töpreng, mondja-e: „mást hibáztatsz az ügyetlenségedért? Te élhetetlen...“ Nem mondja, de a gyerekek olvasnak a szeméből, az övéből is, az apjukéból is. „Mégis el kellett volna mennem a meccsre. Idegenben játszik a gyári csapat, fölfértem volna a teherautóra. NB IX-es mérkőzés, de legalább egy kis hepaj. Utána megittunk volna egy pofa sört.“ „Egész héten nem vagy a gyerekekkel. Ügy nőnek fel, mint a dúdva.“ Most azért jött velük, hogy neveljen. „Legalább Karcsi bácsiék kijöttek volna a hegyre, hogy ultiznánk.“ A domboldal benépesült, gyerek is van bőven. Pisti barátot talált köztük. Zsófi barátnőt. Marika olvas. „Mintha nem is a mi családunkba született volna.“ Ab asszony arcán nem simulnak a ráncok. — Pisti kinőtte a cipőjét. A Zsófikáé szétment. Két pár cipőt sürgősen venni kell. „Mióta jár cipőben az emberiség? Mennyivel jobb lenne mezítláb járni.“ A férfi beletörődve válaszol. — Jól van, na, megvesszük. Kiszorítom valahogy. S hogy engedékeny, az asszony folytatja. — Idén is elvihetnék nyaralni a két kicsit. Szóltál már a bizalminak? — Még nem. — Aztán betelik a létszám. — Minden évben úgyse lehet. — Mért ne lehetne? Kit visznek, ha nem a ml gyerekeinket. Tán nem vagy melós? — Melós vagyok, mi az isten volnék. Az asszony messzire néz, de nem a jövőt kutatja. — Nézd csak, ki az ott? Nem a Terus néni? — kérdezi. Fekete ruhában hajlott anyóka járja a fás, ligetes dombot, a hóna alatt gallyat cipel. — Már hogy lenne az — mondja a férfi. — Csak hasonlít rá. Terus néni nem adja le magát szedege- tésre. De már tudja, ezután mi következik: „írass tüzelőt.“ Utána a lakásigénylés következik, na, nem mindjárt. Bevezetővel. — Pisti már nem fér a kiságyában — mondja az asszony. — Ősztől Zsófi iskolába megy. Kettejüknek már kevés a konyhaasztal. Folyton szellőztetek, mégis nyirkos a ruhánk. Szellőztetek, mosok, vasalok. „Mért szedjük elő mindig a gondokat. Mért nem tudsz könnyebb, vidámabb lenni“ mondaná, de már sokszor mondta. Úgyis ez a válasz: aztán a fejünkre nőnek a gondok. Ricsaj közeledik, sivítós hangok. — Anyu, mikor eszünk? — Éhes vagyok, éfies ... Pisti, Zsófi váratlanul és hirtelen éheznek meg. Mindig váratlanul éheznek meg. Anyjuk kenyeret szel, megkeni pörköltszafttal, a markukba nyomja. Marika sorára vár, ő tud várni. Vagy viszi valamire a természetével, vagy olyan lesz, mint az apja, akkora jámbor. Zsófi nyafog. — Anyu, abban a bokorban zöldpaprikát meg paradicsomot esznek. — Jó, fiam, egyenek csak. Azok gazdagok. Amikor a zsíros kenyérrel és a málnaszörppel a hasukban újra elfutnak, s ezúttal Marika is velük szalad, az asszony elpilled. Árnyékba húzza a pokrócot, ledől rá, szendereg. Az ura a blúza alá nyúl, majd a combját fogdossa. Nem olyan kemény, mint ezelőtt tíz évvel. De, ha nem fáradtak, még mindig kívánja. v — Hagyjál, meglátnak — motyogja a asszony. Folyton ilyesmit mondanak a nők: piszkos lesz a ruhám, meglátnak, ez fáj, gyerekem lesz. Aztán ez a vége. Álmában simulnak a ráncok a felesége arcán. A haja hosszú szőke. Természetes benne a hullám. Bogarak röpködnek körülötte. A fene se tudja, miféle bogarak. Egyet ismer közülük', a katicabogarat. Katicabogár szálil a szőke hajra, rátelepszik, belefúrja magát. Újból kibukkan, rövidet repül, s mielőtt be- húzná a szárnyát, megrázkódik. Leporolja magát. Az asszony félálmában a fejét vakarja. — Jó lett volna megmosni a hajam, de akkor nem tudunk kirándulni. Mielőtt elindulnak, még egyszer esznek. A majdnem egész vekniből egy karéj maradt. A szaftos lábast szinte kinyalták. A másfél literes csatos üvegből Zsófi röhögve csöpögtette Pisti szájába az utolsó csöppeket. — Anyu, hagyjuk itt az üveget — mondja Zsófi. — Hogyne, majd minden héten újra veszünk, öt forintért! Ki-ki megkapja a csomagját, a gyerekek ugrabugrálnak, megigazítja a ruhájukat. Az anyjuk megfé- sülködött, hajából száll a por. Elhagyják a vadon nőtt vadgesztenyéket, az orgonabokrokat. Már a domb aljára ereszkedtek, a rét szélén jártak, amikor az asszony megérezte egy virág illatát. Bár lehet, hogy csak azt hitte, érzi. A következő héten a savas-lúgos üvegek közt, a ládák cipelése közben a gyárban, és este, vacsorafőzés után mindenesetre erre a szippantásnyi illatra gondolt. i . KÁNIKULÁBAN (Tóthpál Gyula felvétele) 1972. VIII. 13. min ... A tökéletes és nevetséges kalap meg a hamis fürtöcskék alatt most fedeztem fel első ízben a nőt: nem különösebben szép, nem is csúnya, talán jelentéktelen, de megható, szomorú és őszinte ... Szemhéja hirtelen kivörösödik. — És ... mi történt? — kérdezem végre. — Hogy mi történt? — Sát semmi! Igazán semmi, édesem! Tegnap olyan különös képpel fogadott... mint egy orvos... és akkor egyszerre csak kedves lett: „Vedd 1© a kalapod, cicáml“ — mondta.— „Velem maradsz vacsorára, jó? ... Az egész életünkre, ha akarod!“ Éppen ez a kalap volt rajtam, és tudja, ezt olyan rettenetes nehéz levenni meg föltenni... Tudni nem tudom, de meggyőződéssel bólintok. — Egy kicsit kérettem magam. Ö makacskodott, végre engedtem és kezdtem kiszedni a tűket és az egyik huncútka beleakadt a kalap csatjába, ebbe, látja ... Nem számít, hiszen van nekem saját hajam, ő aztán csak tudhatja, igaz? Mégis ő pirult el, még el is fordult. Én meg visszatettem a huncutkát, semmi az egész, aztán a nyakába borultam, megcsókoltam, s a fülébe súgtam, hogy férjem a dieppe-I vitorlás versenyen van és hogy... hiszen érti. Ö nem szólt semmit, aztán egyszerre csak eldobta a cigarettáját és akkor kitört. Miket mondott! De miket! Minden felkiáltásnál nyílt tenyérrel a combjára csapott, közönséges és kétségbeesett mozdulattal, a szobalányom csinálja így, mikor meséli, hogy megint megverte a férje.-r- Hihetetlen dolgokat mondott, édesem! Az elején még fékezte magát, és akkor egyszerre csak járkálni kezdett... „Nagyon örülök, kedvesem, ha magával tölthetem az éjszakát... (a szemtelen!), de én azt akarom... azt akarom, amit elvárnék magától, s amit maga képtelen adni!.. — De hát mit, uramisten! — Várjon csak, mindjárt megtudja:... „Azt a nőt akarom, aki maga most, ebben a pillanatban, a kecses, karcsú, kicsiny tündért, akit hajának szemöldökéig felhőző légies és dús aranya koronáz. Ezt az arcbőrt akarom, az üvegházi gyümölcs hamvát, e valószínűtlen szempillákat, ezt az egész angol stílusú szépséget. Magát akarom, úgy, ahogy most itt áll, nem úgy, ahogy az éjszaka cinizmusa ösz- szeboronálja velem. Mert úgy jön majd hozzám — emlékszem! — úgy jön majd hozzám gyöngéden, mint egy hitves, korona meg frizura nélkül, lapos, befont hajjal. Úgy jön majd magas sarok nélkül, kicsinyen; bársonyát vesztett szempillákkal, a púder hamva nélkül, jön majd fegyvertelenül és magabiztosan, én meg csak nézek, hogy ki ez a másik nő!.. „Pedig hát tudja, mindig is tudta — kiabált — maga az a nő, akire vágyom, maga, aki most itt áll előttem, de ennek a nőnek jóformán semmi köze ahhoz az egyszerű, szegény kis apácához, aki esténként kilép a maga fürdőszobájából! Minő jogon változtatja meg maga a nőt, akit szeretek? Ha fontos magának a szerelmem, akkor hogy meri ékeitől megfosztani azt, akit szeretek? ...“ — Miket mondott, de miket mondott! ... Moccanás nélkül, dermedten néztem... Nem sírtam ám! Előtte nem! - \ — Ezt igazán jól tette, kicsikém. Derék dolog volt! — Derék dolog! — visszhangozta fejét lehorgasztva. — Ahogy mozdulni tudtam, el is futottam . . Még volt mit hallgatnom, rettentő dolgokat, a nőkről, valamennyi nőről, a „nők hallatlan lelkiismeretlenségéről, meg a korlátoltságukról, ostoba gőgjükről, mely elhiteti velük, hogy a férfinak így is jó lesz...“ Maga mit felelt volna, mondja? — Semmit. — No, igen, semmit. Mit is lehet ilyenkor mondani? Nem gondolok én sem nagyon mást, mint ő, ő, a goromba és végletekig ingerelt férfi... Szinte igaza van. „A férfinak így is jó lesz!“ Ezek a nők megbocsáthatatlan módon minden okot megadnak a férfinak arra, hogy meneküljön tőlük, megcsalja, gyűlölje, váltogassa őket... Mióta a világ a világ, a férfi sosem azt kapta, akit megkívánt, az ágyban mindig valami alsóbbrendű teremtményt tukmáltak rá. A nők szemtelenül meglopják a férfit a mai világban, ahol a póthajak és csalóka fűzők minden kis pikáns csúfságból valami „remek nőcskét“ csinálnak. Csak figyelem, ahogy többi barátnőm beszélget, nézem őket és szégyellem magam miattuk ... A bájos Lily, ez a göndör, rövidhajú apród már az első éjszakán rátukmálja szeretőire sivár koponyáját, melyet gesztenye- barna csigák, hajcsavarók gyalázatos, zsíros csigái éktelenítenek el. Cla- risse az arcbőrét óvja éjszakánként egy réteg uborkakrémmel; Annie pedig kínai módra szalaggal köti meg fejebúbján a haját, Susanne lanolinnal keni kényes nyakát és kimustrált fehérneműkkel tekeri be ... Minna soha el nem alszik állpólya nélkül, aminek az e faladata, hogy késleltesse az arc az áll elnehezülését, a halántékára meg egy-egy csillagot tapaszt para- finból... Mikor meg viszolygok ettől, Susanne megrántja húsos vállát és így szól: — Csak nem képzeled, hogy tönkreteszem a bőrömet egy férfiért? Ebből nincs váltás! Ha nem szereti a lanolint, akár mehet isi Nem erőszak a disznótor! Lily meg hévvel jelenti ki: „Először is nem vagyok csúnya a haj1 csavarókkal! Olyan vagyok, mint egy kislány, akinek kisütötték a haját az évzáró ünnepélyrel“ Minna pedig így felel barátjának, mikor az berzenkedik az állpólya ellen: „Drágám, ne hár- fázz az idegeimen! Azért persze boldog vagy, mikor a lóversenyen megjegyzik a hátad mögött: „Ez Minna, a szűzi, keskeny arcocskájával“. És Jeannine, aki éjszakánként soványító övét hord, no meg Marguerite aki. nem ezt már le sem írhatom ... Kis barátnőm elcsúnyultan, szomorúan csak hallgatott, míg gondolkoztam s alighanem megsejtette, hogy nem sajnálom eléggé. Fel is állt. — Ez minden? — Hát mit mondjak, szegény kicsikém? Alig hinném, hogy jóvátehetetlen dolog történt, azt hiszem, hogy a maga festő barátja holnap kaparászni fog a küszöbén, ha ugyan nem már ma este... — Talán már telefonált is ... Hiszen tulajdonképpen nem rossz fiú ... Kicsit bolond és most kiborult, ugye? Már indult is, reménykedőn, ragyogva. Én csak igennel válaszoltam, hiszen annyira akartam valami kellemeset mondani... És néztem, hogy tipeg sietve a járdán magas sarkú cipőjében ... Persze, talán szereti is a fiúja ... Ha pedig szereti, akkor majd eljön az óra, mikor minden csalás és kendőzés ellenére is, a cinkos sötétben újra lobogó hajú driádnak látja, harmatos lábú nimfának, sima csípőjű, szép rabszolganőnek, mezítelennek, mint maga a szerelem ... Bartócz Ilona fordítása
