Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
A darázs a ribizlilekvárt ette le a süteményről. Módszeres és falánk sietséggel szorgoskodott, fejjel lefelé, odaragadt lábakkal, félig belebújva egy rózsaszínű, áttetsző falú barlangocskába. Csodálkoztam, hogy. nem hízik a szemem láttára, hogy nem duzzad kerekre, mint valami pók... S csak nem jött a barátnőm, az én torkos barátnőm, aki oly szívesen jár hozzám uzsonnázni, mert én dédelgetem az ő kis bolondériáit, mert meghallgatom a fecsegését és mert soha nem vagyok vele egy véleményen ... Mellettem kipiheni magát és sokszor hálás hangon közli velem, hogy nem vagyok kacér, nem mustrálgatom agresszív női tekintettel a kalapját, a ruháját... Ha más barátnőinél pletykálnak rólam, ő elhallgat, sőt még az is megesik, hogy felkiált: „Gyerekek! Colette talán hóbortos, az lehet, de igazán nem olyan komisz, mint mondjátok!“ Szóval szeret. Ahogy nézem őt, valami szánakozó és csúfondáros örömet érzek, ami tulajdonképpen a barátság egy fajtája. Szőkébb, elegánsabb, fehérebb bőrű, jobban ondolált nő nincs is a világon! Hajának, mármint igazi hajának színe kényeskedve tétovázik az ezüst és az arany között, úgy, hogy Svédországból kellett meghozatni egy hatéves kislány bodros fürtjeit, mikor barátnőmnek kedve támadt a mai kalapnak hasson e ritka csillogású korona alatt, rózsaszínű púderrel élénkíti az én barátnőm, festékkel sötétített szempillái élénk, borostyánszínű tekintetre borulnak, kicsit talán barna is e tekintet, amely oly hízelkedőn, oly kér- lelőn pihen meg a hízelkedő, kérlelő férfiszemeken. Hát ilyen az én barátnőm, s mindent megmondtam, amit csak tudok róla, ha még hozzáteszem, hogy ma, mikor a rövid becenév a divat, mikor a nők keresztneve — Tot©, Moute, Loche — úgy hangzik, mint megannyi rosszul elfojtott csuklás, ő nagy merészen Valentine-nak hívatja magát. „Elfelejtette“ — gondoltam magamban türelmesen. A darázs meg vagy elaludt, vagy gutaütést kapott: fejjel lefelé, egyre mélyebben süppedt a gyönyörbaiiangba ... Már-már ismét felnyitottam könyvem, mikor parányit szólt a csengő s barátnőm megjelént. Egyetlen perdüléssel lába köré csavarta hosszú szoknyáját s máris mellettem ült — napernyője a térdén keresztben — színésznők, próbakisasz- szonyok, már-már artistanők látványos mozdulata ez, mely neki mindig oly ragyogóan sikerül. — Ilyenkor szokás uzsonnára jönni?, Mit művelt mostanáig? — Semmit, édesem! De érdekes maga! Nyugodtan él a kutyája, a cicája meg a könyvei között és azt képzeli, hogy Lelong próba nélkül csinálja nekem azokat az isteni ruhákat?! — Jó ... jó ... egyék szépen és hallgasson ... Ez? Ez nem utálatos, ez darázs. Képzelje, ő maga ásta ki ezt a kis barlangot! A szemem láttára evett ennyit! Huszonöt perc alatt! — És maga nézte? Jaj, azért maga olyan rémes egy teremtés! Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. Nem, teát sem kérek. — Csöngessek pirítósért? — Nekem még azt sem ... Mondom, nem vagyok éhes. — Maga máshol uzsonnázott, maga kis gonosz! — Istenbizony nem! Jaj, úgy odavagyok, nem is tudom mi van velem... Csodálkozva néztem barátnőm arcába, melyet valahogy még nem is különítettem el bolondos kalapjától, ettől a szétnyílt tollbokrétával ékített, napernyő nagyságú, óriásnőnek való kalaptól, ettől a tűzijáték meg versailles-i vízi ünnepély kalaptól, mely barátnőm kis fejét vállig roskasztotta volna ama bizonyos svédszőke huncut- kák nélkül... A rózsára púderezett arcból, az élénk és festett ajakból s a merev szempillákból valahogy most is összeállt a jól ismert, friss arcocska, mégis úgy tetszett, hogy a kendőzés alatt valami megváltozott, kialudt, nincs jelen. S a szeme alján, ahol kevésbé takar a púder, a kékes árnyék még friss könnyek gyöngyházas ragyogását őrzi... Hirtelen úgy megkapott ez a kendőzött bánat, ez a derék-kislány bánat, hogy gyöngéd mozdulattail önkéntelenül átfogtam barátnőm vállát, pedig ilyesmi köztünk nemigen fordul elő. Rózsaszín púdere alatt is látszott pirulása, hátrahúzódott, de ahhoz nem volt ideje, hogy összeszedje magát, s már hiába is próbálta volna visszafojtani zokogását... feküdtek — bennem, s hogy elhessentsem őket, felkiáltottam: — Már nem szereti magát? Lehetetlen! — De még mennyire, hogy lehetséges ...• Borzasztó jelenet volt... (Kinyitotta arany tükröcskéjét, bepúde- rezte magát, megnedvesített ujjaheColette: Egy perccel később már sírt és szeme sarkát — de csak belülről — egy kis szalvéta csücskével törölgette. Szerényen sírt, csak arra vigyázott, hogy könnye foltot ne ejtsen ktepde- sin ruháján, hogy el ne mázolja a festést az arcán; gondosan és tisztán sírt a kendőzés e kis vértanúja ... — Nem tudnék segíteni valamiben? — kérdeztem gyöngéden. Nemet intett, remegve sóhajtott, feléim nyújtotta csészéjét s én töltöttem neki a hűlő teából. — Köszönöm — rebegte — nagyon kedves. Kérem, bocsásson meg, olyan ideges vagyok. — Szegény kicsikém ... Nem akar elmondani valamit? — Jaj dehogyis nem! De hát nincs itt semmi rejtély. Már nem szeret. Vagy úgy ... A szeretője! Erre nem gondoltam. Szeretője? neki? mikor? hol? és ki? Ez az eszményi próbababa délutánonként levetkőzik egy szerető kedvéért? Fura képzetek keltek — sőt gyét, végighúzta szempilláján). Borzasztó jelenet volt, tegnap ... — Féltékeny? — Ö és féltékeny? Annak nagyon is örülnék! Utálatos ... Olyanokat vág a fejemhez... Pedig nem is tehetek róla! Duzzogott, állát gallérjára szegte: — ítéljen maga! Olyan édes fiú, s fél év alatt egy árva szó sem esett köztünk, egyetlen összezördülés, ennyi sem!... Néha ideges volt, dehát ő művész ... — Á ... művész! — Festő, édesem. És milyen tehetséges festő! Nagyon meglepődnék, ha megmondanám a nevét. Van rólam vagy húsz krétarajza, kalapban, kalap nélkül, valmennyi ruhámban... És micsoda lebegő könnyedség, micsoda báj... A szoknyák esése kész csoda... Tűzbe jön, a kozmetika már kissé lazult rajta, finom orrocskája cimpá- ján könnyek nyoma, s kitágult hajszálerek rózsállanak ... Szempilláiról eltűnt a fekete festék, ajkáról a kár1972. VIII. 13. Kivirágzott vadgesztenyék állnak a domboldalon, fehér és rózsaszínű bóbitájuk billeg a szélben. A fák ritkásan, szétszórtan, rendetlenül állnak, s bóbitáik billegve üdvözlik a kirándulókat. A kirándulók most kapaszkodnak a dombra. Egy család kapaszkodik szétszórtan, rendetlenül, az anya intelmeket oszt. — Pisti, ne szaladj, mert kimelegszel. Szamárköhögést kapsz. — Iá, iá, iá ... — Zsófika, ne csúfolódj. — Köhögaszamár, köhögaszainár ... — Apjuk, szólj rá Marikára. Az apjuk nem szólt rájuk. Ügy gondolja, hadd kiabáljanak. Hol, ha itt se.. A család tovább kapaszkodik. Kell a tüdőnek a jó levegő. A gyerek tüdeje is, a felnőtt tüdeje is teleszívja magát jó levegővel. A városban, ahol laknak, por, piszok, bűz lepi el az utcákat. Gyakrabban is kijöhetnének a fák közé, de nem jutnak ki minden vasárnap, ahogy az asszony szeretné. „Marika, gyorsan pucolj krumplit, Zsófika, segíts apádnak a szobát rendbe tenni. Poroljátok ki a rongyszőnyeget, rázzátok fel a dunyhát. Törölgess le. Elkések az ebéddel. Nem akar puhulni a hús.“ Most még süt a nap, de félő, hogy délután elborul az ég. Az asszony csupa szervezés, csupa rettegés. „Hogy tudsz így élni?“ S ha megkérdezi, a felesége visszakérdez: „Te hogy tudsz igy élni? Felőled a gyerekek, a család ...“ Ezért is jobb, ha nem jönnek egymás mellett a domboldalon, mert ő nem szeret kiabálni. Csak, ha muszáj. — Pistike, beteg leszel. Ne futkoss annyit! — hallatszik újból az intelem. Pisti négyéves, óvodába jár, de nagyon anyás. Egy pillanatra megáll, vigyori tekintetét az anyján felejti. „Lehet, hogy csak a szamárköhögéstől fél“, gondolja az apjuk. „Féltékeny rám a gyerekek miatt“ panaszkodik a felesége az anyjának. „Túl sok időd jut gondolkodásra a gyárban“ cukkolja az ura, „megnézném magamnak azt a melót... az;ért áll így a népgazdaság,“ ta még soha, hogy a kökörcsin, a kikerics, a kankalin — pörköltszagú. Föltápászkodik s vigyáz arra, hogy kezében a szatyor el ne forduljon. A nylonszatyorban kislábas van, abban az ebédre főzött pörkölt szaftja, zsírja, A lábas mellett üvegben savanyúság: csalamádé. A kenyeret, majdnem egy egész veknit, az ura hozza a hóna alatt, a málnaszörpöt pedig Zsófika egy másfél literes csatosban. Mind közül a lábasra kell leginkább vigyázni, ki ne folyjon a szaft. Ha kifolyik, nincs uzsonna, pedig legtöbbször alig érnek föl, máris sivítanak, mint etetés előtt a hathetes malacok. A friss levegő, meg a nap nagy étvágyat csinál. — Látod, anyjuk, mégis süt a nap — mondja az ura, amikor közelebb kerül hozzájuk. Tényleg süt a nap, jó melegen. Vasalja a földet. Kivasalja a gyűrődéseket, a ráncokat. A gyűrődéseket az esővízzel mosott rétről, a ráncokat az arcokról. „Kivasalhatná a bespriccelt] ruháimat is, amik estére maradtak, ha ugyan lesz rá erőm“, gondolja. Szabad bail kezével végigsimítja az arcát: ez egy huszonhét éves arc, „Sápadt vagy, ráncos a bőröd, pedig mindenféle arcápolószert vehetnél. Mért nem törődsz magaddal“, mondják a munkatársai. Többen kozmetikushoz járnak. Van, aki már lebarnult a strandon. „Nekem családom van. A gyerekek sok törődéssel járnak.“ „Pedig könnyít rajtatok az állam.“ „Rajtam nem könnyít.“ Majdnem a tetőre érnek. Ritkásan állnak a gesztenyefák sűrűn az orgonabokrok. Zsófinak elege volt a cipelésből. Meg is mondja: — Én nem viszem tovább a szörpöt. — Maradjunk az orgonáknál — mondja Marika. Egy orgonabokor tövében letáboroznak. Marika a fűre dobja a vastag lópokrócot, amit összegöngyölve hol a kezében, hol a vállán cipelt. Apjuk ráteszi a kenyeret, és félre megy: ebéd után megivott egy üveg sört. Pisti messzire dobja a műanyagtasakot a nagy labdával. — Anyu, tépd le ezt az orgonát; nem érem el — nyafog Zsófi. — Ott szép az, ahol van. — De én szeretném. Tulajdonképp örül, hogy a gyerek szereti a virágot. Csak ne kellene érte fölnyúlni. Fölfelé nyúl, mégis lefelé húzza. Milyen nehéz egy szál virág. Pontosan a kenyérrel- krumplival- hússal- cukorral- zsírral teli szatyor súlyával egyenlő. És ugyanaz az érzés: izomláza van. A letépett virágot elejti. — De ügyetlen vagy, anyu — kuncog Zsófi. Erre lehajol és fölveszi. Ropog a dereka, a kinyílt szirmú, pihekönnyű orgona az egész héten emelt savas, lúgos üvegek, ládák, dobozok súlyával egyenlő. Talán mégse kellett volna följönni. Az ura is elboldogult volna velük. A gyerekek szétszélednek, az ura visszajön. Ránéz az asszonyra, nézi az arcát, észreveszi a ráncokat. — Fáradt vagy. Majd itt, a jó levegőn kipihened magad. Vigaszitalás ez? Majdnem úgy néz rá az ember, mint 1962 nyarán, amikor összekerültek. De most nem nézi olyan sokáig. Szöszöl, söpri maga alól az avart, a gesztenyehéjat, mert a pokrócra, a napra nem akar ülni, annyira a napot nem szereti. Dohog. — Szúrnak ezek az istenverte tüskék. A gesztenyehéjak az érett gesztenyével együtt zuhannak a földre. Akkor még zöld és tüskés a héjuk, később elszáradnak, ősszel-télen teleszívják magukat vízzel, felpuffadnak, a tavaszi napsütésben kiszikMarika kilencéves, mostanában ismerkedik a fogalmakkal. Mondja, morfondírozza: „Nép-gaz-daság. Anyu, mi népek vagyunk?“ „Az egész ország nép, kislányom.“ „És a nép gazdag?“ „Bizony Marikám, gazdag a nép.“ „Szóval mi is gazdagok vagyunk, Ez a gazdaság?“ Marika ezen a ponton megakad, és az apjához fordul. „A nép nem gazdag, hanem csak gazda. Ez két különböző dolog, mert a gazda nem mindig gazdag.“ „Mi lesz ebből a lányból, ha felnő“, sopánkodik az anyja. Minden érdekli, kíváncsian elolvassa az újságot, a Fülest, az Élet és Tudományt. „Taníttatni kellene. És a két kisebbel mi legyen?“ Az ura mondja: „Korai, még erre gondolni.“ Pedig ahogy nőnek, az anyjuk- annál nagyobb gondot érez miattuk. „Nem kell abból ekkora ügyet csinálni“, fitymálja az ura. Minden alkalommal, amikor a dombra jönnek, elhatározza: kikapcsolódik. Mihelyst kiérnek a házak közül s az első fákat elérik, nagyot mélyet lélegzikl Beszívja a fák, füvek, virágok illatát! Kell a tüdejének a friss levegő. Lazán, rendezetlenül kapaszkodnak följebb. Pisti és Marika — a kicsi és a nagy — a legfürgébb. Pisti futkos, hempereg a fűben. Marika szökken egyet, ugrabugrál, lehajol, ujjaival óvatosan a virágok szirma alá nyúl, nem tépi le. — Anyu, ezt szagold meg, milyen illata van! Anyja töpreng, hogy lehajoljon-e, aztán mégis megteszi a gyerek kedvéért a keserves mozdulatot. Ropog a dereka. — Anyu, ez milyen virág? Kökörcsin, kikerics, kankalin, apró margaréta? Föléjük hajol, beszívja a szagukat. Pörköltszaguk van. Hagymás-paprikás marhapörkölt. „Ne tegyél annyi paprikát bele, a gyerekek nem tudják megenni“, mondja az urának, aki vasárnap, vagy, ha szabadszombatos, szombaton főzni segít. „De én így szeretem!“ „De nekik gyenge a gyomruk.“ „Most már mindig, mindent értük...?“ Áldott jó ember pedig. Nem iszik, nem kártyázik, ritkán jár meccsre, szombaton takarít, odaáll a sparhelthoz is. Mégse mond
