Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-02 / 180. szám, szerda
A jövő hajóskapitányai Csehszlovákiai diákok Lengyelországban Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, még mindig akadnák J és minden bizonnyal a jövőben is lesznek foglalkozások, ahol nem számolnak a női munkaerőkkel. Nem mintha a nők nem tudnának lépést tartani a férfiakkal tudásban, műveltségben, kitartásban, lelkiismeretességbben. Sőt ellenkezőleg, hiszen köztudomású, hogy mindezek a tulajdonságok a „gyengébb nemnél“ hatványozottan megtalálhatók. De éppen itt a bökkenő, a gyengébb nemen a hangsúly, mert — ha még úgy is szeretnék, — bizonyos foglalkozások betöltésére a nők nem alkalmasak. Vagy hallottak-e már női matrózokról, navigátorokról, kormányosokról, akik évek óta a világot járva, hol a Jeges-tenger gleccserei között, hol az Antarktiszon bukkannak fel? Aligha, hiszen az említett szakmák az akaraterőn és a fizikai erőn kívül olyan természetet is feltételeznek, amilyennel a férfiak közül is csak kevesen rendelkeznek. Aki pedig eldicsekedhetik vele, az szerencséjéről beszélhet. 1972. Vili. 2. Ilyen fából faragták azt a négy markos legényt is, akiket egy gdyniai diákotthonban kerestem fel. Életkedv, jövőbe vetett hit, optimizmus jellemzi minden szavukat. Nem csoda, hiszen alig töltötték be 20. évüket. Az érettségi bizonyítvány még jóformán meg sem melegedett a zsebükben. Most a gdyniai tengerészeti főiskolán folytatják tanulmányaikat: a bratislavai l.ubo's Zvonár, a lehotai (nitrai járás) Stefan Zaujec, a žilinai fozef Lovriö és a sarai (Vágsellye) Hanusz Zoltán egyöntetűen vallják: „Hajóskapitány akarok lenni!“ Boldogok, hogy régi vágyuk teljesülhet. Hányszor kiszínezték gondolatban — és színezik ma is — a jövőt, melyre odahaza, Csehszlovákiában — tengerészeti főiskola hiányában — nem készülhettek volna fel. — Szerencse, hogy a szocialista országok kölcsönösen kisegítik és kiegészítik egymást, és így a Balti-tenger egy kicsit a mi tengerünk is — véli a szőkét hajú Ľuboš. Otthonosan érzik magukat Lengyelországban, és noha az előírt 9 szemeszterből eddig mindössze kettőt hagytak maguk mögött, a nyelvi nehézségeket már sikerült leküzdeniük. Kedvvel és lelkesedéssel tanulják az igényes tantárgyakat, melyek között az első évfolyamban a kémián, fizikán, elektrotechnikán, mechanikán, matematikán és persze az idegen nyelveken van a hangsúly. Igyekezetük nem is maradt eredménytelen: a 39 csehszlovákiai főiskolai hallgató közül 35-en tették le az év végi vizsgákat. Természetesen a gyakorlatban is helyt kellett állniuk, ami semmiképpen sem lebecsülendő teljesítmény. A vitorlás iskolahajón, a harmadnaponként 12 órán keresztül végzett megerőltető gyakorlatok már az első évben rendkívüli szívósságot és kombinációs készséget feltételeznek. — Aki erre nem képes, az a legjobban teszi, ha visszafordul: mert a következő évfolyamokban egyre fokozódnak a követelmények — jelenti ki Jozef és kidolgozott Izmaira mutatva arról igyekszik meggyőzni, hogy neki nincsenek ilyen szándékai. Szívesen tekint a jövőbe: — Ha majd megszerzem a mérnöki oklevelet, egy ideig navigátorként kell dolgoznom, mert hajóskapitány csak az lehet, aki a váratlan helyzetekben is azonnal feltalálja magát és erélyes szóval kordában tudja tartani legénységét. Röviden: aki már elegendő tapasztalattal rendelkezik. — Erre még sokáig várhatunk — sóhajt fel a zárkózott természetű Štefan, aki amióta az eszét tudja, erre a pályára készült, öyerekkorában a játékhajó volt a szenvedélye. Egész gyűjteménye volt belőlük. A fürdőkádban úsztatta és irányította őket, a vízbe podig a teljes illúzió kedvéért sót öntött. Szidta ezért az édesanyja, aki Lehotán a legnagyobb sófogyasztó hírében állt... — Tervemet csak az érettségi bizonyítvánnyal a kezemben árultam el szüleimnek — mondja mosolyogva, majd így folytatja: — Bejelentésem nem várt hatást váltott ki a családban. Csak a húgaim örültek, hogy megszabadulnak tőlem. Az anyám sírva fakadt, az apám pedig tiltakozott, de csakhamar mindketten belátták, hogy ellenkezésüknek nem volna értelme, mert amit egyszer a fejembe veszek, azt keresztül is viszem. — Nálunk is hasonló jelenetekre került sor — vallja a magyarul jól beszélő Zoltán — azzal a különbséggel, hogy — miután Déčínben elvégeztem a folyami hajózási szakközépiskolát, szüleim lélekben ugyan felkészültek rá, hogy sokat leszek távol hazulról, csupán arra nem számítottak, hogy tengeri hajózásra adom a fejem és csak nagy ritkán vetődöm majd haza. Úgy tűnik, kissé a tenger megszállottjai ezek a srácok. — Mindent meggondoltunk, a következményeket is megfontoltuk — mondják elszánt meggyőződéssel. De mi lesz később, évek múlva, amikor már felfedezték és megszokták a ma még újdonság erejével ható, csábítóan ismeretlen tájakat és embereket? Mi lesz, ha lecsillapodik a kalandvágyuk és megelégelik a fárasztó vándoréletet? Erre a kérdésre ma még nem tudnak határozott választ adni. Csak azzal vannak tisztában, hogy kikötőről kikötőre vándorolva, le kell tenniük — legalább** egyelőre — a házasélet, a taiflvelmes, meleg otthon gondolatáról. De ezzel ma nem sokat törődrM, bár szívesen udvarolgatnak a lengyel kislányuknak. akik — amint mondják — csinosak, sőt okosak is. Persze erre csak akkor kerül sor, ha az idejükből futja, mert első a tanulás és a gyakorlatozás. Igen, korukat meghazudto- lóan komolyak ezek a kék matrózruhás legények. A csehszlovák államtól kapott ösztöndíjra és a szerződésre hivatkoznak, melyben arra kötelezték magukat, hogy tanulmányaik befejeztével legalább tíz évig kitartanak önként választott foglalkozásuk mellett. — Nem volna becsületes dolog tőlünk, ha visszaélnénk a belénk helyezett bizalommal — magyarázza Zoltán. Tengeri hajóink egyre növekvő számára utal, melyeknek — a matrózokon kívül — szakképzett tengerésztisztekre lesz szükségük. Ezért is tekintik oly fontosnak az életüket szebbé, érdekesebbé varázsló rendszeres edzéseket. Az úszás, labdarúgás, evezés, vitorlázás, könnyű atlétika és ki tudná felsorolni valamennyi sportágat, melyek jövendőbeli foglalkozásuk szerves részét képezi. Most is, ahelyett, hogy haza utaznának — hiszen azt hihet- né az ember, hogy őszig itt már semmi dolguk sincs — jóformán kizárólag sportolással töltik idejüket. — A fárasztó tanév után megérdemelnék a pihenést — fordulok Lubošhoz és Jozefhez — a szüleik is már bizonyára tü- relnietlenül várják magukat. Ám a fiúk, mint már annyiszor a délután folyamán, ismét elnevetik magukat. Dehogy vágynak pihenésre, dehogy fáradtak. örülnek, hogy teljes két hónapot tölthetnek az NSZK-ban és részt vehetnek a Kiéiben megrendezendő sport- versenyeken. — Nem mindenkinek lesz része ilyen pompás nyárban — céloz Lubos az idei tanévben elért, kitűnő eredményeik elismeréseként kapott jutalomra, melyre méltán büszke ez a négy fiatalember. A versenyekre lelkiismeretesen fel kell készülniük, no meg a német nyelvet sem hanyagolhatják el. Az iskolában ul. csak az orosz és az angol kötelező tantárgy. Ezért kevés most is az idejük, s ezért nem mehetnek még haza, csak valamikor a nyár végén. KARDOS MÄRTA Ismerni keli a múltat... A múlt, a munkásmozgalom és a kommunista párt történetének megismerése nélkül aligha tudják értékelni a fiatalok a szocialista társadalom vívmányait, a mai ember életkörülményeit. Egyre kevesebben emlékeznek a régi időkre, hiszen a veteránok száma is egyre fogy. A seneci (Szene) Szulányi József azok közé tartozik, akik sokat tudnak beszélni a múlt nehéz küzdelmeiről, a szegény emberek sorsáról. Munkáscsalád hetedik gyermeke volt, s az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után már dolgoznia kellett, — a vasúti kertészetben kapott munkát. Utána 1919-ben három évre kőművesinasnak állt be. Mivel mestere elégedett volt a munkájával, a szakma ki tanulása után is alkalmazta. Tényleges katonai szolgálatának letöltése után (Prágában szolgált, mint huszár) ismét visszakerült régi főnökéhez. Ám 1930-ban a világgazdasági válság idején már senki sem épített, ezért abba kellett hagynia a kőműveskedést. .Útépítőkhöz állt be munkára. Igaz, • csak két hétig alkalmazták. Hogy miért? Erre Szulányi bácsi így emlékezik: — Béremelési sztrájkot szerveztünk. Munka közben és munkaidő után eredményesen agitáltunk a dolgozók között. A bújtogatókat — Fűzik nevű barátomat és engem — rövidesen megtalálták. El is bocsátottak bennünket. A főpallér azt mondta, hogy többé ne is merészkedjünk az útépítők közelébe. Munka nélkül maradtunk, de mégis örültünk, mert a sztrájkunk nem volt hiábavaló: 20 százalékkal emelték a többiek bérét. Ráadásul a többieket a munkabeszüntetés és az agitáció elgondolkoztatta. A többiek — igen, a veteránok elsősorban nem a s;iját életüket nézték, hanem a többiekét, a közösségéi. Ennek a gondolatnak a felevenítése manapság nagyon is időszerű, hiszen a kispolgári önzés nem halt ki az emberekből, hanem sokakban nagyon is eluralkodott. Szulányi József éflete példa az önzés elleni harcra. Sohasem csak a maga és családja életének jobbra fordulásáért harcolt, hanem a közös ügyért. Harcostársait nem árulta el akkor sem, amikor 1938-ban a kakastollas csendőrök vallatták. — Maga kommunista! — vágta a szemébe a kihallgatást vezető csendőr. Nem tagadta, hogy ő a párt- szervezet pénztárosa: — Nálunk Csehszlovákiában nyilvános volt a párt — mondta. — Képviselőink is voltak. — Ezután nem lesznek! — vágott szavába a csendőr, majd azt követelte tőle, hogy árulja el a pártszervezet tagjainak a névsorát. Erre azonban még akkor sem volt hajlandó, amikor a csendőrcsizma sarkával gyúrták a lábát. A Horthy-megszállás idején minden vasárnap jelentkeznie kellett a csendőrségen. Sőt, gyakran éjjel is t.He jöttek s kihallgatásra vitték. Később elszökött hazulról, s előbb Magyaróváron majd Győrben és Budapesten dolgozott. Amikor azonban kijelentette, hogy a hitleri Németország helyzete annál veszélyesebb, minél nagyobb területet foglal el, menekülnie kellett. Szerencséjére megsúgták neki, hogy le akarják tartóztatni. Ez akkor volt, amikor a németek már Párizs előtt jártak. Budapesten is kapcsolatban állt a kommunistákkal. Hetente kétszer titkos összejöveteleken vett részt, a marxizmus—leninizmussal ismerkedett. — Egy barátommal jártam a szemináriumokra, ahol gyakran figyelmeztettek bennünket, hogy legyünk igen óvatosak, mert nem szabad elesnünk a harc mezején; nagy szüksége van ránk a pártnak. Sajnos, a barátomat így is letartóztatták s elvitték. Többé soha nem is látta a családját. A családi nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy Ernőnek hívták, és ács volt. A múltat idézve emlékezetének zsilipje felszakadt. Eszébe jut a körzeti pártfunkcionáriusok 1932-es diószegi összejövetele, amikor dr. Clcmentisnek kellett volna előadást tartania. Helyette azonban 150 csendőr érkezett a kommunisták tanácskozására. A résztvevőket bebör- tönözték — három hetet iilt Galanten ... Beszél arról, hogyan bújkált a szőlőhegyen, amikor mint kommunistát feljelentették é*3 keresték. A felszabadulás után ő volt az első pártelnök a városban. 1965- töl nyugdíjas. Társadalmunk egyik legnagyobb vívmányának a szocialista mezőgazdaság létrehozását tartja. — Helyes úton járunk — mondta befejezésül. — Amit mi megpróbáltunk, azt már soha sem kell megérniük az embereknek. De azért ismerni kell azt is, ami volt. Hiszen a saját ká- runkon tapasztalhattuk, mit jelent, ha megfeledkezünk a múltról és elveszítjük a valóságlátást. FÜLÖP IMRE A Mladá Boleslav-i gépkocsigyárban a Mária Volná vezette szocialista inunkabrigádot munkavállalásai példás teljesítéséért Miin- kaérdenirenddel tüntették ki. A Május 9 nevet viselő 5ü-tagú szocialista nmnkabrigád az alumíniumöntödében dolgozik. Felvételünk egy munkaértekezleten készült. Jobbra: M. Volná brigádvezető. (Felvétel: Havlíček — ČSTKJ Ésszerűen, gazdssänosan Népgazdaságunk fejlődése lehetővé teszi, hogy egyre több anyagi eszközt fordítsunk az egészségvédelemre. Nem lehet azonban közömbös, hogyan használják fel azokat. A gyógyszerekre és más egyéb egészségügyi anyagokra évente hatalmas összeget fordítunk. Szlovákiában az évi kiadás mintegy 600 millió koronát tesz ki. Egy lakosra évente 150 korona esik. Mindjárt azt is hozzá kell tenni, hogy a kiadások évi 10 százalékos növekedést érnek el. Ez természetes jelenség, hiszen közismert tény, hogy az egészségvédelemre évről évre nagyobb eszközöket fordít társadalmunk. Viszont az, hogy Szlovákjában tavaly a gyógyszereknél 37 millió koronával lépték túl a tervezett költségeket, már arra figyelmeztet, hogy nem bánunk elég gazdaságosan a gyógyszerekkel. Kétségtelen, hogy a beteg embernek orvosságra, gyógyszerre van szüksége. Nem is azért hoztuk szóba, hogy az orvosok „szabadságát“ megnyirbáljuk, de például maga az a tény, hogy tavaly a penicillin-tabletták fogyasztása megkétszereződött, figyelmet érdemel. A gyógyszerészek és az orvosok is nem egyszer szóvá- tették, hogy az előírt orvosságot a betegek csak addig fogyasztják, amíg a közvetlen veszély elmúlik, és nem szedik be az orvos által előírt adagot. Az eredmény? A legközelebbi megbetegedéskor a szervezet nem reagál megfelelően ezekre az orvosságokra, és kétszeres adag előírására van szükség. Ez kedvezőtlenül hat nemcsak a költségekre, hanem az emberek egészségére is. Valljuk be őszintén, hogy sok a képzelt beteg is, aki csak akkor távozik az orvos rendelőjéből elégedetten, ha gyógyszert írnak számára elő. Nem egy páciens maga akarja meghatározni — s ez sok esetben sikerül is neki — milyen orvosságot írjon elő neki az orvos, sőt még élettársának, esetleg gyermekének is felirat valamit. Kétségtelen, ez helytelen eljárás, mert alapos kivizsgálás nélkül az orvosság többet árthat, mint használ. A gyógyszerek egy része — az egészségre kevésbé veszélyesek — szabadon, illetve recept nélkül kapható gvógvszer- tárainkban. Pénzért való árusításuktól az illetékesek azt várták, hogy ezek fogyasztása — az orvosságok mintegy egyötödét érinti — lényegesen csökken. Ám nem így történt. Például a dynil-tabletták fogyasztása 1970-ben Szlovákiában meghaladta a 3,8 millió darabot, tavaly pedig már 4 millió körül volt. A múlt évben ugyanakkor a penicillin-tablettákból 2,2 millió, algénából pedig 4,3 milliót fogyasztottunk. Az ilyenforma öngyógykezelés nem egyszer a kórházban végződik. A felhalmozott s nem megfelelő helyen tartott gyógyszerekhez a gyerekek is könnyen hozzáférnek, s a következményeikről sokat lehetne beszélni. „A jóból is megárt a sok“ — tartja a közmondás. Ez vonatkozik — ha kicsit más értelemben is — a gyógyszerek fo gyasztására. Ha tehát az orvos nem azt az orvosságot írja elő, amit a beteg akar, nem takarékosságból teszi, hanem a beteg érdekében Ezt bizonyítja az a tény is, hogy Szlovákiában egy orvos évente átlagban 73114 korona értékű gyógyszert írt elő S éppen ezért tudatosítsuk. hogy az orvosságot is ésszerűen és gazdaságosan kell használni, nehogy többet ártson, mint használjon egészségünknek. N. J.
