Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
A CSEMADOK biskupicei (fülek- püspöki) helyi szervezete Palóc Táncegyüttesének fellépését eddig háromszor volt módomban megtekinteni: 1970-ben és 1971 ben Gombaseken (Gombaszög) és az idén Želiezovcén (Zselíz). Az együttes a precíz kivitelezésű magyar népi táncokkal mindhárom alkalommal nagy sikert aratott. Most, hogy írni szeretnék róla, mindenekelőtt az érdekel, ki vezeti a táncosokat. Első utam tehát a CSEMADOK járási titkárságára vezet. — A táncosokat Molnár Tibor, a CSEMADOK biskupicei helyi szervezetének elnöke vezeti — tájékoztat Csák István járási titkár, majd hozzáfűzii — Napközben nem találja őt otthon, viszont én is szeretnék vele beszélni, s ha óhajtja, elviszem önt autóval. De mennyire óhajtom! — gondolom magamban, miközben egy rövid igennel válaszolok. A „randevút“ este fél hatra beszéljük meg, azonban Biskupicére a titkár elfoglaltsága miatt csak hét órakor in dulhatunk. Amikor Molnár Tibor háza elé érünk, az autózúgásra a házigazda nyomban megjelenik a kapuban. Bevezet a lakás ba, s miközben hellyel kínál, a lányai’ sürgeti, menjenek el néhány táncosért. — Mindketten táncolnak — jegyz1 meg futólag. Aztán pillanatok alať meghitt, baráti légkört teremt, s máris a tánccsoportról beszél. Beszámolójá ból, melyet olykor-olykor Csák István kiegészít, megtudom, hogy itt a nép táncnak gazdag »hagyományai vannak A CSEMADOK helyi szervezete mellett ugyanis már az ötvenes évek elején működött egy tánccsoport, s hogy si kerrel. arról a CSEMADOK második o szágos közgyűlésének tiszteletére ren dezett műsorban való fellépése tanús kodik leginkább. Az együttes azonban 1957-ben felbomlott. — A tánccsoportok léte vagy nem léte többnyire a vezetők lelkesedésétől függ — mondja a járási titkár, majd megemlíti, hogy 1963-ban új tánccsoport alakult. — Ez az együttes — bár csak né hány évig működött — szintén szép si kereket ért el — told ja meg Molnár Tibor. Aztán a Palóc Táncegyüttesről kezd beszélni. — A mostani együttes 1969-ben alakult meg. Az volt a vágyunk, hogy a csoportunkra országos méretben is fel figyeljenek, s azt hiszem, ezt elértük. Hogy hogyan sikerült? Tudtam, hogy a fiatalok szeretnek táncolni, de azt is tudtam, hogy színvonalas feliépé seink csak akkor lesznek, ha a .népi táncokat szakember tanítja. A közeli Salgótarjánból Székely István, a Salgótarjáni Megyei Művelődési Ház népi tánc szakelőadója és Polanyecky Gizella készségesen sietett segítségünkre. A táncokat tehát ők tanítják. A tánccsoport eddigi működéséről és sikereiről Molnár Tibor lelkesen beszél. — Kezdetben csak a járási rendezvényeken szerepeltünk, azonban 1970- ben már olyan színvonalat értünk el, hogy a zselízi országos népművészeti fesztiválon elnyertük a legszebben táncoló együttes díját. Talán mondanom sem kell, hogy a teljes ismeretlenségből való felbukkanásunkkal és váratlan sikerünkkel mekkora meglepetést okoz tunk. A zselízi siker után részt vehettünk a gombaseki országos dal- és táncünnepélyen, sőt a CSEMADOK KBja jóvoltából 1971-ben a strážnicei nemzetközi folklórfesztiválon és az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetségének svidníki ünnepségein is. Ezen kívül részt vettünk Banská Bystricán a népi tánccsoportok országos versenyén, Oremlázban és Rimavská Sobotán a szovjet hadsereg megalakulásának évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken, és ellátogattunk Magyarországra is. A CSEMADOK helyi szervezete a táncosokat az elért sikerekért kétnapos kirándulással jultalmazta. — Az idén a žpliezovcei országos népművészeti fesztiválon első helyezést értünk el. Újra ellátogattunk Oremláz- ba, Gombaszögre és Svidníkre, de felléptünk más helyeken is. Legközelebb a fiíakovói (Fülek) kerületi fesztiválon szerepelünk. — Milyen táncokkal léptek fel eddig? — érdeklődöm. Gondolkodás nélkül sorolja: — A kalocsai párossal, a székely leánytánccal, a kalocsai párnással, az eleki polkával, a mikepércsi csárdással, a matyó leánytánccal és a molnártánccal. Jelenleg az utóbbival aratjuk a legnagyobb sikereket. Az utánpótlásról Molnár Tibortól nem érdeklődöm, hiszen a biskupicei gyer- mektánccsoport az idei želiezovcei fesztiválon szintén első helyezést ért el, s ez mindennél többet mond. Mindösz- sze az érdekel, hogy ki tanítja az iskolásokat táncolni. — Velük is Székely István és Polanyecky Gizella foglalkozik — mondja a tánccsoport vezetője, majd a zenekarról beszél. Megtudom, hogy a helyi szervezetnek nyolctagú népi zenekara van, melynek vezetője Nosko Károly. Ezenkívül azt is, hogy a tánccsoportot a jnb tavaly és az idén jelentős anyagi támogatásban részesítette. — A jövőben szeretnénk meglátogatni a környező falvakat — mondja Molnár Tibor, s mivel tovább nem kérdezem, a két lánya, Edit és Hilda jóvoltából összesereglett táncosokra tereli a szót. A fiatalok illedelmesen bemutatkoznak, majd néhány szót mondanak önmagukról. Fekete Gyula és Simko István a Fi- Takovói Magyar Gimnázium harmadikos tanulói. Mindketten a tánccsoport „osz- lapos" tagjai. Elmondják, hogy a fellépéseken a nehéz figurák sikeres kivitelezésének tudnak a legjobban örülni. Köböl Ferenc a Košicei Elektrotechnikai Középiskolába jár. Édesapja vasutas, ezért kedvezményes jeggyel utazhat haza a próbákra. Patvaros Emília az idén végzett a Fifakovói Magyar Gimnáziumban. Szeptembertől a Bratislavai Közgazdasági Főiskolán folytatja majd tanulmányait. — Biskupicén a tánccsoport fogja össze a fiatalokat — mondja —, a tánccsoportot viszont Molnár bácsi fogja össze. Nélküle semmire sem mennénk. A fiatalok a tánccsoporttal átélt élményeikről nagyon sokat beszélnek. A kis Hilda például Želiezovcén egy fémből készült ötkoronást tett a csizmájába, hogy szerencsét hozzon. Hogy feltöri a lábát, arra igazán nem gondolt. A járási titkár és a tánccsoport vezetője ért a fiatalok nyelvén. A lakásban vidám hangulat kerekedik. Az idő észrevétlenül repül, s bizony későre jár, mikor elbúcsúzunk. T. L. S okan elmondták már, hogy a csehszlovákiai magyar műkedvelő színjátszás az ötvenes években terebélyes mozgalommá vált, ezért talán nem elhamarkodott az a megállapítás, hogy Dél-Szlovákiában alig akad olyan város vagy falu, ahol az utóbbi húsz évben ne adtak volna elő néhány színdarabot vagy egyfelvonásost. Ez az általánosítás természetesen minden műkedvelő színjátszó csoportra hízelgő, de csak addig, amíg nem vetődik fel a mennyiség és a minőség kérdése. Vannak ugyanis olyan műkedvelő színjátszó csoportjaink, melyek évről évre új műsorral jelentkeznek, de olyanok is, melyek csupán három-négy évenként mutatnak be egy-egy színdarabot. Ezek a gondolatok vetődnek fel bennem, miközben Tamás Lászlóval, a CSEMADOK Rimavská Sobota-1 (rimaszombati) járási instruktorával Jesenskére (Feledre) utazom, hogy az ottani színjátszó csoport tevékenysége felől érdeklődjem. — A CSEMADOK feledi helyi szervezete mellett működő színjátszó csoportról mindkét utóbbi megállapítást elmondhatjuk — jegyzi meg Tamás László. S hogy nem ok nélkül, arról a későbbiek során magam is meggyőződöm. Habán Ottóné tanítónőt, a színjátszó csoport vezetőjét otthon találjuk. Amikor megtudja, mi járatban vagyunk, nyomban a tárgyra tér. — 1951-től tanítok Feleden. Az elmúlt két évtized alatt a CSEMADOK helyi szervezetében több színdarabot és operettet rendeztem. Az előadott darabok közül A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A tanítónő, a Duda Gyuri és a Mágnás Miska címűt említeném elsősorban. Ezeket még az ötvenes években adtuk elő. — A színjátszás a hatvanas években nálunk is stagnált, méghozzá annyira, hogy amikor a hnb 1965-ben felkérte a CSEMADOK és az akkori CSISZ helyi szervezetének vezetőségét, hogy a kultúrház megnyitására közös műsort készítsenek, csak nagy nehezen sikerült egy esztrádműsort összehozni. — A következő években mindössze egy színdarabot tanultunk be. öt szereplő kellett hozzá, de még így is gondjaink voltak az előadással. — Három évvel ezelőtt újra színpadra akartunk lépni. Esztrádműsort szerettünk volna bemutatni, azonban nem volt elég szereplőnk. Amikor a színjátszás iránti érdektelenség okát firtatom, Habánné elgondolkodik, majd a következőket mondja: — Egy ideig azt hittem, hogy nálunk az embereket csak a televízió és a MATESZ gyakori látogatása tartja vissza a színjátszástól, most már tudom, hogy ez tévedés. Hogy érveljek, elég megemlítenem, hogy máshol több színjátszó csoport napjainkban is sikerrel működik. Igaza van. Sokkal több múlik ugyanis azon, milyen a vezetőség, aktív-e a rendező, van-e megfelelő helyiség a próbákhoz és milyen messzire kell utazniuk a színjátszóknak a munkahelyükre. Ez utóbbi nagyon fontos, ugyanis ettől függ az, hogy mennyi idejük marad a fiataloknak a kulturális tevékenységre. Azt, hogy mindenki helyben dolgozzon, nehéz lenne megvalósítani, megfelelő helyiség viszont a próbákhoz AKARAT KELL - ESLELKESEDES Jesenskén van. Mogyoródi Béla, a hnb titkára elmondja, hogy a színjátszóknak minden lehetőségük megvan az eredményes munkához, hiszen díjmentesen próbálhatnak és játszhatnak olyan kultúrházban, mely a maga nemében páratlan a járásban. Ádám Barna, a CSEMADOK járási bizottságának elnöke jesenskéi lakos. A helyi szervezet vezetőségének munkájáról tőle érdeklődöm. — 1971-ben a CSEMADOK helyi szervezetének évzáró közgyűlésén új vezetőséget választottunk — mondja. — Ezenkívül foglalkoztunk a színjátszással is. A fiatalok szerepelni akartak, ezért a tanítók segítségével újjáalakítottuk a színjátszó csoportot. Vezetését Doró György tanító vállalta. Ugyanis Habán Ottónénak a munkája, a háziasszonyi teendői és a társadalmi szervezetekben vállalt funkciói miatt nincs annyi ideje, hogy a színjátszókkal rendszeresen foglalkozhasson. A csoport nemrég adta elő Tóth Miklós „Boldogságfelelős“ című színművét. — Az említett színdarabot a LITA adta ki — tájékoztat Habán Ottóné, aki elfoglaltsága mellett is szakított annyi időt, hogy segítsen Doró Györgynek a rendezésben. A tizenhat szereplő közül öt tanító, Doró György és én szintén, sőt a technikai rendezőnk is. A többiek gimnáziumi tanulók és fiatal munkások. Lelkesek, örömmel játszanak. A színjátszáshoz szükséges kosztümöket és a színpadi díszletet maguk készítették. — Milyen problémákkal küzdenek? — kérdezem. — Főleg a LITA kiadásában megjelent színdarabok' jegyzékének beszerzése okoz gondot — válaszolja. Tamás László érzi, hogy a válasz neki szól, ezért megemlíti, hogy a CSEMADOK járási bizottságának nincs módjában minden helyi szervezetnek jegyzéket küldeni, majd hozzáfűzi: — A színjátszó csoportok vezetőinek minden évben iskolázást rendezünk, ahol tájékoztatjuk a megjelenteket az új kiadványokról. Ha valaki az iskolázásra nem tud eljönni, a járási titkárságon bármikor felkereshet bennünket. Akad azonban más probléma is. — A fiatalok a szereplésen kívül táncolni is szeretnek — mondja Habán Ottóné —, azonban túl drágák a jó zenekarok. Nincs annyi pénzünk, hogy ezeket meg tudjuk fizetni. — Azt hiszem, ezt a problémát saját zenekarral lehetne a legkönnyebben megoldani — jegyzem meg. Habánné újabb problémát említ meg: — Eddig azt mondogatták nekünk, hogy ha nem használjuk ki a kultúrházat, kerekeket tesznek alá és elvontatják Rimavská Sobotára (Rimaszombat). Tehát, hogy „ne vigyék el“, „kénytelenek voltunk kihasználni“. Viszont most már nagyon is kihasználjuk. A kultúrházat este kilenc órakor be kell zárni, mi azonban sokszor még tizenegy órakor is próbálunk.- Hogy miért? A szereplők közül néhányan este jönnek haza munkából, így későn kezdődnek a próbák. — Szeptemberben gondot okoz majd azoknak a szereplőknek a pótlása, akik főiskolára mennek — mondja Ádám Barna. Ez is megoldható, hiszen a fiatalok között sokan vannak olyanok, akik szívesen szerepelnek. A színjátszók a jövőben rendszeresen akarnak tevékenykedni. Az a szándékuk, hogy a járás más helyein is fellépjenek. E cél érdekében az első lépéseket már megtették. Studenán (Hidegkút) szándékoztak vendégszerepelni, s hogy nem sikerült, nem rajtuk múlott. Az ottani szövetkezet ugyanis azon a napon, melyre az előadást tervezték, nagyszabású kirándulást rendezett Magyarországra, s mivel kis faluról van szó, bizony aligha lett volna közönség. Érthető tehát, hogy a szereplők visszaléptek. Reméljük azonban, hogy a sikertelen próbálkozás nem veszi el a színjátszók kedvét. TŐZSÉR LAJOS 1972. VIII. 13.
