Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-09 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

Szifái ßneht:

A paraszt ember mindig nyugtalan. A föld olyan, mint a kisgyerek; ha éhes, enni kér, ha meg Jóllakott, akkor gyümölcsét vissza akarja adni a parasztnak. így hát munkát nyújt bőven.

Aki egyszer felfedezi magában a világot, az ragaszkodik hozzá. Még akkor is, ha lángszirmú pipacsok, vagy Duna-kék, szomorú szarkalábak hajladoznak a lába előtt.

A virágok sohasem kérdezik meg, hogy örül-e az ember, vagy bánatos. Azoknak mindegy. A természet törvénye szerint kidugják hegyes fejeiket a földből, aztán hamvas kelyhek- kel fordulnak a Nap felé: virítanak, hízelegnek az embernek. A parasztember meg — ha igazán az — ért is á szirmok nyelvén. Szereti a határ ártatlan vendégeit. Azután, ha elhervadnak, lehorgasztott, napszítta fejük a föld felé hajlik, — a parasztember axt is természetesnek veszi. Nem há- borog, meg sem fordul fejében, hogy ez másképp is lehetne.

Úgy van jól, ahogyan van.

A bö esztendők Álló Barnát is ehhez szoktatták. Földjét már nem a maga tarka ökreivel munkálja. Már azt is elfelejti lassan, hogy melyik volt az övék. Traktorok meg lánctalpasok varázsolják porhanyósra a tengernyi földet a határban, s ki is tudná pontosan számon tartani a hajdani barázdákat.

Ö is olyan, mint a gép. Reggel felkel, megeszi a szalonnáját, kihörpöli rá a tejeskávéját, és megy a parancsosztásra.

A korhadt kapuk örökké nyitva vannak. Este nem csukja be senki, hát reggel senkinek sem kell kinyitnia. Az udvar egyik felében hosszan nvújtózkodik az istálló. Az épület már régi. A vakolat rojtokban mál- lik le az öreg tégláról. A tetőn sűrű sötétzöld telepekben moha meg zúz mó domborodik.

Az istálló ajtaja félig tárva. Nem rég ment haza az éjjeliőr. Az istállóból kihallatszik a lovak topogása meg a prüszkölése.

Álló Barna kintről is meg tudia különböztetni a lovai hangját.

Bemegy az istállóba, felemeli a vá- laszrudat. A széna meg a zab az istálló sarkában van. Először szénát dob a lovaknak. A zabot az abrakokéba önti. Nem méri, tudja ö azt szemre is, hogy mennyi kell a két pirosnak.

A lovak sűrűn topognak, fejüket szaporán ingatják.

Álló Barna a megszokott mozdulatokkal eléjük dobja, ami nekik jár, aztán száraz almot hint a faruk alá, és kimegy az udvarra.

Csak három pár lova van már a szövetkezetnek. A másik két pár ügyet sem vet Állóra. Becsukott szemekkel állnak, egymás nyakán átvetik fejüket.

A csoportvezető leszáll a biciklijéről, a nedves fal mellé támasztja, és egyenesen Álló Barna felé tart.

— Ma a dohányba mész. A gumirádlisba fogj be! Ne felejtsd el a kocsit lemérni!

— Jó, tudom — poszogta Álló Barna a csoportvezető felé.

— Aztán a lányoknak békét hagyj ám, mert még valamelyik beköti a fejedet —, kiáltott vissza a csoportvezető, és felpattan a biciklijére.

Álló Barna noha már negyvenéves volt, mégsem gondolt arra soha, hogy megnősüljön. Arca barna volt, mint a napjárta tisztáson a fű, vörös, puha haja két oldalt kikandikált a barettsapkája alól. Ismerte már az életet széltében-hosszában, de meg volt győződve, hogy olyan dolga, mint most van, nem volt soha életében. Havi kettőezer ugyan nem sok, de a természetbeni pótol mindent. Mondogatta magában. Sohasem gondolt ai- ra, hogy itt hagyja a lovakat, és máshol keressen magának munkát. Megszokta ő már a lovakat, mint otthon a magányosságot. Egyedül élt. Anyja még apja halála előtt Csehországba szökött egy sovány vasutassal. Azóta nem hallott semmit sem felőle, azt sem tudja, hogy él-e vagy hal-e. Apja nehezen viselte el az anyja hűtlenségét. Sehogyan sem tudott beletörődni a valóságba. Egyre többet ivott. Hitte, hogy az asszony egyszer majd visszajön, és ő boldog lesz, mert megbocsájthatja neki azt a sok fájdalmát, ami őt és fiát miatta érte. Minél többet ivott, annál erősebb volt benne a remény. Sokszor haza sem ment éjjel, hanem kiment az állomásra és várta a vonatokat.

Aztán ágyhoz kötötte a tüdőgyulladás. Fel sem kelt többé. Még halálos óráján is a feleségét emlegette. De rajta kívül nem hallotta senki a halni készülő szavát. Pedig akkor még az életét érezte. Álló Barna nem tehetett semmit. Csak nézte őt. Nagy tehetetlenségében még azt sem vette észre, hogy marja valami a lelkét, csak azon gondolkodott, hogy mi tetszhetett anyjának azon a sovánv vasutason.

A fájdalom nem tart örökké. Jó orvos az idő.

A lányok szaporán törték a dohány tenyeres leveleit. Kezük zöld volt, mint az érő dió héja. Szájuk kicse- repesedett a dohány erős szagától. Nyelvükkel gyakran nyálazták. Közben hajlongtak, mint szélben a fák.

Elvira is ott volt közöttük. Lapos Csornákban hordta ki a dohányleveleket a kocsiútra.

Nadrágjából a hátán kivirított a fehér bőre. Hegyes orra és fehér fogai voltak, mint általában a parasztleányoknak, akiket a föld igyekszik magához hasonlóvá tenni. Huszonkilenc éves volt, de huszonötnek sem látszott. Fekete haja apró gömböcs- kékben hullott a homlokára.

Álló Barna csak nézte a lányt. Gyönyörködött a szögletes mozdulatokban. A dohány végében megállította a lovakat. Közelebb ment Elvirához.

— Ma sokat fogok keresni.

— Csak ne lenne büdös a levél.

— Maid lemossátok otthon.

— Maga nem érzi, hogy milyen e-rős a szaga?

Álló Barna kellemetlennek érezte a kérdést. Odament a legközelebbi kupachoz és felmarkolta.

— Úgy látom, nem — jegyezte meg csipkelődve Elvira.

— Korán jöttetek ki?

— Úgy négy óra után.

— Lassan elég is lesz, mert nem tudom bevinni. Csak magamat osztottak ide.

— Hármat igazán fordulhat.

— Egyedül aligha. Nehéz a rakodás.

Elvira felegyenesedett. Kezefejével kíhárította szeméből a haját.

— Majd a harmadik fordulónál segítünk rakodni.

— Csak tizenkettőig veszik át a szárítóba — védekezett Álló Barna.

— Holnapra kiszívja a nap, s csak másodosztályúnak veszik át. A pénz minekünk is pénz. Most meg nő a levél, mintha nyújtanák. Jó rá az idő.

Álló Barna látta, hogy Elvirának csípős a nyelve. Nem szólt. A kocsi felé nézett. A lovak a kerékül közepén legelték a porcfüvet.

Elvira a férfi felé fordult. Szeméből sugarakban verődött Álló Barna felé a fény. A bal lábára állt. Csípője felemelkedett. A kék munkaruha a mellén apró hullámokat fodrozott.

Álló Barna olvasott a mozdulatokból.

A harmadik fordulóig a lányok már mind hazamentek, csak Elvira segédkezett szaporán. Tömött csomagokban adogatta fel a dohányt. A férfi először a kocsi elejét rakta meg. Lepillantott Elvirára. Érezte, hogy sajnálja a lányt. Felrepedezett ujjai milyen makacsul ölelik a leveleket. — Szorgalmas lány — gondolta magában a férfi. Aztán rászólt Elvirára:

— Lassabban, te lány!

— Már fél tizenkettő ám, Barna.

— Lesz még tizenkettő is — hangzott felülről.

A kocsi megtelt. Csak három kupac maradt a föld végén. Álló Barna a középső kupac mellé járt:

— Ezt majd. én teszem fel, legalább összefogja a közepét.

A lány bólintott.

A férfi leugrott a kocsiról. Bakancsa koppanását elnyelte a puha föld. Kissé előreesett, keze odakoccant Elvira derekához. Elvira erősen állt, meg sem ingott.

Álló Barna odaállt a lány elé. Szemébe akart nézni, de aztán hirtelen megijedt saját gondolatától.

— Tegye már fel, mert elkésik — sürgette a lány.

A férfi nem szólt, hirtelen lehúnyta szemét, mintha sötét felhő tolakodott volna pillája elé. Egy dohánytőhöz lépett, levelét mutató és hüvelykujja közé vette. Körme könnyen belevájt a levél puha húsába.

— Sietsz, Elvira.

— Főznöm kell még.

— Főzhetnél nekem is.

A lány furcsállotta Álló Barna beszédét, mert komolynak vélte a szavakat. Ogy érezte, hogy minden sző a férfi leikéből, nagyon mélyről tör fel. Hirtelen visszhangzottak őbenne is a szavak, mintha nehéz kövek lennének. Álló Barna átfogta a lány nyakát. Elvira nem ellenkezett.

— Ha akarja — bökte ki Elvira bátortalanul. Szereti a mákos rétest?

— Almásán.

A férfi mellére vonta a lányt. Érezte a melegségét, ami felé ömlött a lány testéből. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Nagy zöld sivatagot látott maga körül, meg a széles, hullámzó leveleket. Szemében nem érzett mást, csak forró homokot.

— Mindjárt tizenkettő — szólalt meg Elvira.

— Még odaérünk — felelte Álló Barna, és meghúzta a lovak gyeplőiét.

/§ stoppos, vagy ahogy autós

Jm. nyelven még nevezik a stoppoló nem tévesztendő össze a Mari nénivel, aki összeszedi a gyerekek zokniját és azt megstoppolja. Ö a stoppoló. Viszont a stoppozó az egészen más. Az összeszedi a bátorságát és a leleményét: megállítja az országúton a szembejövő kocsikat s potyán elviteti magát ide, vagy oda. Mert tény, bátorság kell ahhoz, hogy az ember egy szélvészként közelgő vasmasina elé álljon, még lelemény is, hogy miképpen lehet rávenni az autóst, hogy jelvegye őt a kocsiba és megmagyarázza neki, pont oda akar menni a stoppos, ahová az autós útja vezet. Már évek óta járom az országutakat, éjjel és nappal, így módomban volt sok stoppossal összejönni. No és persze megismerni őket. Talán nem lesz érdektelen, ha leginkább kezdő sofőrtársaim részére bemutatom a stopposok népes családjának egyes típusait.

Hát kezdjük el. Először is van: a félénk stoppos. Ez rendszerint idősebb ember, aki nem rutinos a megállításban, s rendszerint későn is emeli fel és félve a kezét. Teli tenyérrel integet s ha megáll neki az ember —, mert ilyennek meg szoktam állni — hát azzal kezdi, ... „bocsánatot, kérek, hogy zavarom, de lekéstem a buszt s ha nem lennék alkalmatlan stb. stb.“ Ilyen aztán illedelmesen ül, esetleg kedvesen mosolyog az úton, s többször is megköszöni, ha kiszáll.

Másik fajta a katona. Neki nem is

kell stoppoznia, mert a rendes sofőr úgyis megáll. Hisz mind voltunk egyszer katonák s tudjuk, hogyha nem ér időbe be a laktanyába, akkor „ba- sziba“ kerül. Katonának még éjjel is megállók, hisz az egyenruha biztosíték, hogy nem lehet „zűr“ belőle.

Aztán van a „hippi" stoppos. Ez caf- rangos rongyokba öltözve, „tetügya- nús“ hajjal és óriás zsákkal a hátán, kezében esetleg egy túlméretezett gitárral áll az út szélén és olyan hátraintő hüvelykújj mozdulattal ijeszti meg a sofőrt, amivel menetirányba integet. Ami a kiállását illeti, körülbelül így állhatott meg Kolumbusz az indiánok előtt és inthetett az ujjával, hogy: „elő az aranyat kisapám!“ Ennek persze nem áll meg az ember, mire ő egy megsértett őrgróf arckifejezésével az autó után köp egy nagyot.

Hasonló figura a dörzsölt kislány is. Ö szuperminiben, vagy forró nad- rágocskában közlekedik a világ nagy országútjain. Alig integet, hisz helyette sokat mond a mosolya és a megjelenése. Ilyen kislánynak megállnak a kocsik, csikorognak a fékek és még komoly 603-ok is majd orrukra állnak a nagy igyekezettől. Bevallom őszintén, én csak akkor állok meg kislánynak, ha iskolatáska van a kezében. Akkor meg tudom érteni. De máskülönben nemigen. Mert ugyebár mi van nekem abból, ha neki forró a nadrágocskája s ha a végén meg is sért, mint múltkor egy kislány a kiszálláskor, amikor azt csicseregte: „Köszönöm, bácsi“. Pedig még csak 51 éves vagyok, mondhatnám a legszebb leánykorban.

Aztán itt van a sorstárs stoppos. Ez sofőrkolléga, akinek valami baj van a kocsijával és van úgy, hogy a hajtási jogosítványát lobogtatja, ezzel is kifejezve, hogy ő sofőrkartárs. Ennek okvetlen megáll az ember és ha tud, segít is. Szerelni, bütykölni, esetleg telefonálni beviszi őt a legközelebbi faluba, vagy kiküldi neki az úgynevezett „sárga angyalokat", a közúti javító kocsit.

A legmurisabb stoppos figura az antistopos. Ez nem kéredzkedik fel, sőt, ha megáll mellette az autós, még nem is örül. A múltkor volt ilyen esetem, hogy rekkenő hőségben láttam előttem kutyagolni két nagy kofer- rel egy kb. 120 kilós kislányt s amikor megsajnálva őt megálltam s felajánlottam, hogy elviszem a vasútállomásig, hát csak végignézett rajtam, a dühtől szikrázó szemmel csak any- nyit mondott: „Maga szemtelen autóshuligán“. Pedig isten bizony nem úgy nézek ki, mint aki el akarta volna tiporni a liliomját.

Legvégül pedig következik a kellemetlen autóstopp, amikor zöldruhás ember állítja meg a sofőrt, pont akkor, amikor egy „halálkanyarban“ irtó vagányul megelőzött egy vacak traktort.

Ennek a stopposnak meg kell állni, mégha nem is azt kéri, hogy vigye el az ember őt a városig. Ez a stoppos nagyon kellemetlen kérdéseket szokott feltenni a sofőrnek s a végén ad egy „mozijegyet“, ami igen sokba szokott kerülni. SIPOSS ERNŐ

1972. VII. 9.

Könözsi István: A SEJTELMEK című sorozatból