Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó
eggelenként még nagyon fájdo- gált a térde.. Pjotr Janovics azonban le akarta győzni a fájdalmat, nem pihent. Anna, a nővére, keserves és fájdalmas kísérleteit figyelve, rászólt: — Ülj még le! Maradj nyugodtan! Nem akart nyugodtan ülni. Nehezen lépett a háborúban megrokkant lábával, mégis minden reggel kiment a tornácra. A tavasztól illatozó levegőből mélyeket szippantva új erőre kapott. „Nem baj — gondolta Pjotr Janó- vics. — Egy tavasz még az enyém!“ Es elbicegett a szérűbe egy gereblyéért. Az iskolakertbe, melyet úgy szeretett, nem tudott minden reggel elmenni, de a ház körül is mindig akadt valami tennivaló. Ilyenkor a fájdalma is mintha megértette volna, hogy legyőzték, elcsitult egy időre. De az idő — az idő nem jön vissza, nem ismétlődik. Nem ismétlődik meg a reggel, amikor a tó szürkéskék tükre felett kavarognak a fedliők, s a hollók kárognak fészkeik felett. De mi az? Mintha pacsirta röppent volna feli örvendetes újság! Aznap reggel is lement Pjotr Janovics a lépcsőkön, hogy összegyűjtse a téli szél által letördelt gallyakat. Két keze serényen munkálkodott, de szeme azt figyelte, mi újat fedez fel tegnaptól a kertben. Nini, itt egy hóvirág bújt elől No nézd csak! Átszúrt egy száraz levelet, s az rajta maradt, mint egy öreg, vékony csipkegallér. Pjotr Janovics nagy nehezen lehajolt, lehúzta a levelet: „Növekedj csak kis hóvirág, nyílj ki szabadon!“ Nem- messze egy pihenő lepkéhez hasonló jávorfa- liajtást talált. Rászólt: — Ej, de siettél, testvér, de siettél! Igazad van; itt jól ér a napsugár, de annál kevésbé a szél. No és M. Kraszavickaja: Különben is jobb így, eléggé izgatott, nincs szüksége felesleges zaklatásra! A hangversenyterem zsúfolva volt. Halkan zsongott. Mégis, mikor Pjotr Janovics elhelyezkedett székében, úgy érezte, teljesen egyedül van az ürességtől ásítozó mennyezet alatt. Az a türelmetlenség, mely hatalmába kerítette, amikor megkapta Szilvia levelét, most szinte kibírhatatlannak tűnt. „Istenem, becsukják már végre azokat az ajtókat?!“ Egyszer csak, valahonnan föntről, gongütés hallatszott. A terem elcsendesedett, visszafojtotta lélegzetét, mintha kiürült volna. És ekkor — egy zengő akkord, amelytől megremegett a mennyezet. Szilvia, a kis Szilvia! Vajon nem így ütötte le az első akkordot ő is akkor régen, aztán sokáig hallgatta, ahogy elcsitul az utolsó ütem, visszaverődve a boltozattól? Utána felállt. Biztos, hogy felállt, olyan katonásan, váratlanul. Akkor még megengedhette magának, fiatalabb volt. Igen, igen, határozottan emlékszik, váratlanul felállt. És ott lent, az öreg sötét pádon, ült ő. Megijedt. Felugrott, és futott a kijárat felé ... Már alkonyodon. A törött ablaküvegeken át besurrant a nap. Narancsszínű sugarai — mint valami színes ferde vonalak — több részre osztották a kated- rális szürke falait. Fentről, a magasból Pjotr Janovicsnak úgy tűnt, mintha valami riadt fecske villant volna a padsorok közt. Csak később jött rá, miért látta így: Szilvia kabátjának fekete gallérja alatt fehér sál villogott. — Hová futsz? — kiáltott rá, és a boltívek megsokszorozták hangját. Ekkor Szilvia még jobban megijedt. Az ajtóhoz simult, szinte egybeolvadt vele. Csak egy fehér folt a mellén, az villogott. 1972. VII. 9. 11 ha megfagysz? De tulajdonképpen, honnét kerültél ide? Körülnézett és mérlegelte: felnőhet, vagy csak kínlódni fog, nem lesz útban? A kedvenc nyírfa már megöregedett. Nem sokáig fog már élni. Helyére majd szép, csipkés árnyékot vet az új jávorfa. Észre sem vette, és már egy egész halom harasz- tot gyűjtött össze. Lassan leereszkedett egészséges térdére, gyufát gyújtott. Óvatosan elrejtette tenyerében a pislákoló lángot, és odatartotta a száraz levelekhez. A fellobbanó láng fénye elveszett a délelőtti nap sugaraiban. Pjotr Janovics beszívta az égő falevelek semmihez sem hasonlítható illatát, örült, hogy a térdében a fájás megszűnt. Egész könnyen talpra állt. — Tanító bácsil — kiáltott a kapuból a postásnő. — Levelet hoztam. — Levelet? — csodálkozott Pjotr Janovics. — Aztán honnét? e — Rigából, tanító bácsi. Pjotr Janovics már rég nem volt tanító. Inkább amolyan kísérletező kertész az iskola mellett, de a környéken mindenki — már csak szokásból is — tanítónak szólította. — Valóban. Levél. Nézzük csakl Elővette zsebéből szemüvegét, feltette. Rápillantott a borítékra és rögtön felismerte az apróbetűs kézírást: „Szilvia, a kis Szilvia!“ Mindig olyannak látta őt, mint egy fecskét. Még az írása is olyan volt, mint a fecske repülése. — Anna! — kiáltott Pjotr Janovics. — Gyere, siess! Levelet kaptunk Szilviától. Anna, testének súlyától meggörbült kövér lábain, nehézkesen lépdelt le a lépcsőkön. Az alatt Pjotr Janovics óvatosan felnyitotta zsebkésével a borítékot. „Tanító bácsi! — Röppentek a fecske-betűk. — Örömteli esemény előtt állok. A Dómi Hangverseny- teremben lesz az első fellépésem. Leghőbb vágyam, hogy Anna nénivel együtt Önök is részt vegyenek ezen. Itt mellékelek két belépőjegyet. A mielőbbi viszontlátásig! Szilvia“. • * « Mint sokan mások a környékbeliek közül, a kolhoz elnöke is Pjotr Janovics egykori tanítványa volt. Most, természetesen, tekintélyes ember. De a tudás alapjait mégiscsak Pjotr Janovicsnak köszönheti, és ezt nem felejtette el. Értesült róla, hogy egykori tanítója Rigába készül, és rendelkezésére bocsátotta „elnöki Volgáját“. A vezető, aki szintén a régi tanítványok közé tartozott, nem bizonyul valami szófogadónak. Egész úton lassan hajtott, úgy, hogy a dómi katedrálishoz éppen az első csengetésre érkeztek meg. Ha csak valamivel eilőbb érkeztek volna, bizonyára még a hangverseny előtt találkoztak volna Szilviával. — Ne féljl Gyere ide! Tudod, hol vannak a lépcsők? Gyakran járt Pjotr Janovics ebbe az ódon, elhagyatott katedrálisba, hogy játszhasson az orgonán. Már akkor is úgy ismerte őt a környék, mint „az öreg tanítót“. Csaknem mindenkijét elveszítette már, akiket életében szeretett. Ügy járt ide, mint a temetőbe: emlékezni, szomorkodni. Hovatovább, mindig gyakrabban jött. Az orgona, akárcsak minden más a katedrálisban, már kiöregedett. Sok sípja már elfelejtette a szép, zengő hangot. Csak süvítettek. Pjotr Janovics ebben is talált valami szépet, kedveset. Ügy, mint abban is, hogy eddig még soha senki nem zavarta meg magányát. A katedrális elesett a falutól, az úttól. És most váratlanul: egy fekete árnyék fehér kebellel. Egy megriasztott fecske! — Gyere ide, ne félj! Lassan elindult fölfelé. A lépcsők csikorogtak apró lábai alatt. Olyan furcsa, szokatlan, de boldogító volt ez. — Régen itt vagy? Bólintott. Aztán megbátorodva hozzátette: — Én mindig itt vagyok, amikor a tanító bácsi. — Mindig? Megint csak bólintott. — Te... te szereted hallgatni, amikor játszom? Tetszik ez neked? — Igen ... Nagyon. Élete legszomorúbb, legfájdalmasabb pillanataiban fogta Pjotr Janovics a katedrális kulcsát, melyet otthon őrzött. Ilyenkor gondolatban vele mentek, és helyet foglaltak ott lenn a sötét padokon, mindazok, akiket valaha szeretett, tisztelt. És ő játszott. Nekik. Róluk. De úgy látszik, nemcsak nekik? — Hogy hí. .iák? — Szilvia. — Talán szeretnél... akarsz te magad is? Nézd, így! — Megütött egy hangot. Egészen más csengésű hang volt, mint azok, melyek ezelőtt hallatszottak a kopott mennyezet alól. Ö maga is meglepődött, olyan hívás, olyan könyörgés volt ebben a hangban. — Akarsz egyedül? Nézd! Szeretnél? Ránézett. Világos, majdnem átlátszó szemei voltak, körülnőve sűrű fekete pillákkal, mint valami keretben. Vágy és könyörgés sugárzott belőlük. — Igen. — Akkor ülj lel Próbáld meg! Fölé hajolt, pontosan a csillogó fekete haját elválasztó barázda fölé, megfogta apró csuklóit, és rátette ujjait a billentyűkre. Átadta neki minden tudását. Aztán egy délután kikísérte az autóbusz megállójához. Vele jött édesanyja és édesapja is. Az apró kis csukló mégis egész úton az ő kezébe simult. — Aztán tanulj! Ne légy nekem lusta! Hallod, Szilvia?! — mondta tréfásan Pjotr Janovics, hogy leploz- ze szomorúságát. Szilvia kihajolt a nyitott ablakon. Nagyon komoly volt. Integetett. Mindig integetett, bólogatott. Az autóbusz motorja felberregett, s akkor — síró hangon — odakiáltott: — Köszönöm, tanító bácsi! — és még egyszer intett apró kezével. ...Zenéje zengett, dörgött, mint a lavina. Betöltötte az egész katedrálist. Aztán hirtelen, váratlanul félbeszakadt. Ugyanaz az akkord volt, amely akkor régen — de talán nem is olyan régen — Pjotr Janovics ujjai alatt szakadt félbe. A katedrális boltozata sokáig nem tudta elnyelni. Még. akkor is hallotta mindenki, amikor már szinte szokatlan, süketítő csend honolt a teremben. Aztán hatalmas tapsvihar tört ki. Szilvia felment az énekesek emelvényére, és meghajolt. Pjotr Janovics jóformán nem is látta. Szemét elön- tötték a könnyek, melyeket nem tudott visszatartani. „Nem felejtette el, képzeljék, nem felejtette el azt a hatásos, váratlanul befejeződő akkordot!“ Úgy, ahogy tőle hallotta, azon a napsütéses őszi délutánon, ugyanúgy játszotta el most, első koncertjének fináléjában. — Nem felejtette el, Anna! Hallod! Nem felejtette el! — ismételte nővérének. Anna válaszolt, de ő nem értette, mit. Csak ismételte boldogan: — Nem felejtette el! Ilyen csodát! Nem felejtette el! Az ováció lassan. elcsendesedett. A közönség szürke néptömeggé változott, betöltötte a padok közti utakat. Halk zsongástól visszhangzott a katedrális. A tömeggel ók is eljutottak a kijáratig. Itt, az ajtótól balra, a kórusra vezető meredek lépcsősor előtt álltak azok, akik meg akarták várni Szilviát. Mind rózsákat hoztak: pirosat, fehéret, sárgát — egy egész rózsakertet. Anna is kicsomagolt egy csokrot — az első, még nem is egészen kinyílott nárciszokból. Mindössze néhány szálból állt a csokor. — Fogd! — nyújtotta át Pjotr Janovicsnak. — Te add át! Elvette a csokrot, szemlélgette, aztán még egyszer, még szebben elrendezte a virágokat. Miközben a nárciszokat szemlélgette, eszébe jutott az üvegház, az iskolakert. Ügy akarta, hogy a Szilviának hozott csokorban a saját virágait adja át, melyeket saját kezével gondozott, ápolt, nevelt. Szilvia ezt megérti, felfogja és úgy is fogja értékelni. Aztán felfigyelt, hogy körülötte egy egész virágkiállítás van. Ide gyűltek Szilvia barátai, tisztelői. Ott, az az őszes, tekintélyes férfi, bizonyára tanára, mestere Szilviának. Az a fiatal, abban az aranygombos kabátban, egy csokor különlegesen piros rózsákkal, bizonyára a férje. Nem hiába várja olyan türelmetlenül. Pjotr Janovicsnak úgy tűnt, hogy ő és Anna, és a nárciszcsokor valahogy elhalványodnak, elszürkülnek ennyi szépség mellett. — Álljunk félre — súgta oda Annának. — Ide oldalra! A többiek háta mögött nem leszünk olyan feltűnőek. Majd aztán, ha mindenki gratulál Szilviának, ha az a sok rózsacsokor összekeveredik a karjaiban, talán minket is észrevesz. Csak akkor adom át ezt a kis csokrot. Elég lesz egy röpke pillantás, csak egyetlen pillantás, aztán elmegyünk, elmegyünk. A sarokból, ahová behúzódtak, csak egy részét láthatták a lépcsősornak. Ha megjelenik, azon egy pillanat alatt átsuhan, átröppen. Bizonyára izgatott, és még izgatottabb lesz, ha megpillantja sok tisztelőjét. Lehet, hogy már meg is feledkezett a levélről és a két belépőjegyről, amit nekik küldött. Ki tudja, menynyit küldött szét. — Add ide a szemüvegemet, Anna! Azt a messzelá- tót. Itt van a bal zsebemben. Egyedül nem tudta kivenni. Egyik kezével botjára támaszkodott, másikban a csokrot tartotta. És ő világosan akart látni. Azt a pár lépcsőt, amelyen megjelenik és átsuhan, kell, hogy tisztán és jól lássa! Bizonyára ez lesz az egyetlen alkalom. Anna felsegítette a szemüveget. Csokrot tartó bal kezének csuklójával még megigazította, és ekkor — mintha varázsszemüveget tett volna fel: megpillantotta vele azokat a világos, sűrű fekete pillákkal díszített szemeket. Szilvia szemeit! Azok a szemek pedig megpillantották őt — és felragyogtak. Csillogtak, tágra nyíltak és tündököltek. Pjotr Janovics e szemeken kívül semmi mást nem látott. Észre sem vette, hogyan jött le Szilvia a lépcsőkön. Nem hallotta azt sem, milyen gyorsan és hangosan kopogtak cipői a kőkockákon. Akik ott álltak, közte és Szilvia között, valamit megértettek. Megértették őket, félrehúzódtak, utat adtak. Már egészen mellette volt, amikor észrevette, hogy mindkét karját kitárja — feléje. Eldobta botját, elfeledkezett a beteg, fájós lábáról, és — szinte nem is bicegve — sietett feléje. Csak egészen közelről látta világosan, mennyire megváltozott, milyen szép, karcsú, mennyire illik neki az a fekete ruha a fehér csipke-zsabóval. Szilvia megfogta mindkét kezét... Ebben a pillanatban minden úgy tűnt, mintha nem is teltek volna el hosszú évek. Mintha csak most, e percben kellene ezeket az apró kezeket az orgona billentyűi fölé emelni, és figyelni a riadt ujjakat, hallani az első, csiszolatlan akkordokat... — Mester! Drága mesterem! Soha, soha ezelőtt nem szólította így. Neki is, mint mindenkinek a környéken, csak egyszerűen „tanító bácsi“ volt. . Bizonyára túl hangosan szólította őt, mert a várakozók tapsviharral válaszoltak. És Pjotr Janovics, ha csodálkozva és meglepetten is, de megértette, hogy ez a tapsvihar neki szól. (Fordította: BELLUS IMRE) ' - • 'V ‘ -■ ■■
