Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó
PETŐFI’ SÁND0KK A NÉP NEVÉBEN Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg. Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! S a nép hajdan csak eledelt kívánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rásüti: Isten kezét el nem kerülheti. S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok? Apáitok megszerzők a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg föltűnik az arany ere ... S e kéznek nincsen semmi érdeme? S ti, kik váltjátok olyan gőgösen; Miénk a haza és miénk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok? ... De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobrot A sok hős lábnak, mely ott úgy futott? Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjotok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét! Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem'hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! Lőrincz Gyula: DÓZSA GYÖRGY (A Dózsa katonái című grafikai sorozatból) DÓZSA GYÖRGY UNOKÁJA Dózsa György unokája vagyok én, Népért síró, bús, bocskoros nemes. Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni Kaszás népemmel, mert a Nyár heves. A Nyár heves' s a kasza egyenes. Hé nagyurak: sok rossz, fehér ököl, Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe Rettenetes, nagy dühvei özönöl? Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz? Rabló váraitokból merre fut Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel Lecsukjuk a kaput? DÓZSA Megkísértésünk, Dózsa, holdunk-napunk, egyetlenegy dühünk. Nem vagyok én a totem-állatotok, hogy körülhemperegjetek hányásig lakva borral és hússal. Megkísértésünk, Dózsa, karóbahúzásunk neve, tagjaink egybeforradásának neve, tavaszodásunk neve. Ti engem megettetek, toka-hizlalók, fegyverletevők, sorki bölcsek. Dózsa, irtózatunk, istenítéletünk. Zabáltatok a húsomból, szátokat nyalogatva ültök a síromon. Se férfiak, se nők nem vagyunk nélküled. Királyok nem isszák többé véreteket, csillog melleteken az aranygomb, önistenítés, kinek ordítsak: gyújtsátok föl a kastélyokat? Húsodból valók vagyunk, megfeketedett nyelved, káromkodásod add nekünk. Égetné torkotokat a vérem, füst lenne belőletek végigfújna a szél a síkságon. Szánkban neveddel futunk az utcákon, mint a hangyák, Dózsa. Név legyek a szátokban, én a százezer kiegyenesített kasza, én, a paraszt-szívekre dobott szalmacsóva? Légy a mi vetésünk zöldje, légy a mi arcunk-fogunk. Én, a magamra vetett árnyék, én, a házakra fagyott varjúsereg, én,»a máglyán elégetett ország? Légy a mi egymáshoz kötő láncunk, bánatunk vaskoronája, belőled nyíló szemünk. ILLYÉS GYULA DÓZSA GYÖRGY BESZÉDE A CEGLÉDI PIACON Ha a nemes útra indul, ha megtér a hosszú útról, mikor elmegy, mikor megjön, sír a paraszt kint a földön. Ha a nemes lakomázik, ugrál vigan, parolázik, lódít serleget a falra, a paraszt jajdul föl arra. Ha a nemes szomorkodik, halálról ha gondolkodik, térdre zöttyen, úgy bókolgot, klastromot rak a papoknak, akár búsul, akár vidul, lány után ha kukurikul, kezesíti kösöntyűkkel, fizetni a parasztnak kell. Ha böjtöl, ha házasodik, ha beteg, ha szaporodik, nyaka közé a parasztnak újra új adót akasztnak. Még akkora, mint az arasz, nyögi terhét már a paraszt, ér alig tizenkét tavaszt érzi ustorát a paraszt. Ha a birtokán tanyázik, lovat ugrat, agarászik, míg csak a föld hátán lépdel, rajtunk jár sok háznépéveL Átkot hoz még halotton is, lopó, csaló, rabló, hamis, fejére ha száll malaszt is, a paraszt fizeti azt is. Kis sorsomból magas polcra léptem én világos dombra, szerte néztem, hogy ott álltam, mást se láttam a világban. Nyílott szájunk jajpanaszra? dögölj, rúgtak a parasztba, korbács pattant, a torokba rekedt a szó, fojtogatva. Na, nem értjük a beszédetl Elég is ennyi testvérek, balra, csép, már hadorólap magyarázza igazunkat. Vérszopó dög, elég ennyi, farkasférge valamennyi, testvéreim, - hajiokát is, szélbe szórjuk a porát is! Segél Krisztus minket! Elképzelem, így szól s nagy bajszát törölve, néz a futó égre, majd a zajló földre. Homlokán a harag rőt koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni jeltelen' szörnyű mocsaradba, magyar történelem! S mint egy barát írta harcairól szólván: nyomában ott tolong százhúszezer sátán. pAskAndi gEza; TÚZEVÖ DÓZSA És Dózsa tűrt, míg társai harapták Pörkölt húsát. Se tűz, se trón, se semmi - Nem fájt, hogy ették, Más sajgott: a hapták; Ezeknek itt parancsra, kell most enni. Parancsra ették: homloka sötétül. „Ördög!” - sziszeg olykor a láng szemébe, S arcába köp dühvei, ha az merészül Aliig lobban, szakála erdejébe. Aztán látta, hiába köp a tűzbe. Már nyelni kell! és kezdte, hatra-vakra, Nem hessentett hát lángot, hogy elűzze. De véres táréjait lekapta, És Falta, gyomrát tágította küzdve, Hogy minden máglyák tüzet béfogadja.
