Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó
EGRI VIKTOR: SZEKEREK BALLADÁJA (Ozsvald Árpád új regénye) I nkább füzetnek mondanám Ozsvald Árpád új verskötetét. Mindössze harmincnyolc oldalas és huszonhat verset tartalmaz. Köztük formában és mondandóban a régi kínai költők aforisztikus költeményeire emlékeztető négy- és hatsorosakat: egy elmélyült, gondos műhelymunka szilánkjait. Az alkotó- készség érlelése, a nyelv csiszolása közben papírra vetett gondolatforgácsok, képtöredékek ezek, amelyeket kár lett volna nem bevenni a kötetbe, mert rövidségük ellenére is a teljesség, a befejezettség érzetét keltik; jó] jellemzik a halkhűrú költőt, fényt vetnek elmélyülő gondolatvilágára és arra a cizelláló nyelvi gondosságra, amely oly ritka költészetünkben, és azért példaadásával fokozottabb figyelmet érdemel. Ezzel — úgy érzem — mindjárt rátapinthatok a kis, ám korántsem jelentéktelen kötet legnagyobb értékére, arra a szépmíves munkára, amely Ozsvald költészetét már indulása idején jellemezte, és ma gazdag metaforáival, egyre árnyalatosabbá váló nyelvi készségével és formabiztonságával oly megnyerőén kerül előtérbe. Nem idejét múlta artisztikum, szépségkeresés ez, még kevésbé játékosság, formai jártasságának öncélú megcsillogtatása. Az volna, hogy szépségkeresése nem párosulna eszmei elmélyüléssel. Szerencsésnek érzem, hogy Ozsvald ma is tartózkodóan távol marad az avantgard hullámaitól, nem engedi elragadtatni magát múló divatoktól, főleg az absztrakttól, amely a népszerű költőt elszakítaná nagyszámú híveitől, ugyanakkor elvonná figyelmét társadalmunk problémáiról, a valósás; égető kérdéseiről. Nem véletlenül említem költészetét kísérő népszerűségét, fiatalságunk rokonszenvét. Ez az új kötete is bizonyítja, hogy nem a hangosság és szólamszerűség jelenti a költészet elkötelezettségét, hanem az absztraktat kerülő érthetőség és bensőség. Ozsvald lírájának társadalmi hatását abban látom, hogy ámuló szemében ma is megragad valami a népi mesék bájából, ami olvasóiban tartós visszhangot kelt. Vándora a „hajában őrzi a hajnali derek frisseségét, szemében a források derűs tisztaságát.“ A mesék hangulatával szólít fel, hogy ne zárjuk be az ajtót a vándor előtt, hanem nyissuk meg előtte. Kőlevesét kedve fűszerezi pirosra, bizarr meséin gyerekek napszeme tágul, az öregek is szemérmesen mosolyognak. A sose végződő utak lelke szól belőle. (Engedjétek be a vándort) S zakolczay Lajos, irodalmunk jótollú, értő figyelője a Magyar Hírlapban megjelent kritikájában megjegyzi, hogy tovább egyszerűsödő hangjában „gyakrabban kap helyet a világot és önmagát szinte felülről szemlélődő meditativ elmélkedés, ismételten jelentkezik a népmesék szimbolikájával rejtett én- állaoot bajainak felfedése." A Változatok — népmesékre című verse öt rövid szakaszában a m editálásra hajlamos költőt csakugyan féllel mek fogják el, amelyeket le kell reagálni. Derékig ólomban, vérben birkózik a sárkánnyal és topog szörnyű ölelésében, világ-vég tengerbe esik, ám a delfinek partra dobják. íme: a „rettentő halálra“ készülő pesszimizmusa nem tud annyira úrrá lenni felette, hogy ne csendüljön fel benne a megmenekülés reménye. Nem rajong a civilizációért, nincsen jó véleménye a humán műveltséget elnyomó technikai haladásról, s mint költő tiltakozik, a maga módján halkan, szou- dinósan, csak konstatálón, harag nélkül, hogy az árokparti pipacs hiába lengeti kalapját, „a messzi utazók sietnek, /csak üres papírdobozok/ sok szemetje hull a tájra, /hirdetve, hogy itt is megjelent/ — a Civilizáció!“ A kötet címadó versében mintha széthullana, dara. bokra töredezne" zsenge ifjúságának munkás falusi világa, a képek szenvedést jeleznek, fellegfutó óriás kovácsok kalapácsának villámot kergető képét időzik a szálló szikraesőben, és múltba merülő szeme balla- dás tömörséggel jeleníti meg a gyermekkorban átélt háború borzalmait: Szekerek, jaj szekerek, viszik a bútort, kenyeret, reszkető kezű öreget, káromkodást és halk imát, saroglyán haldokló katonát (Szekerek balladája) A költészete hangvételében és népiességében rokoninak érzett Sinka István emlékére írott versében ellentmondásnak érzem azt a kijelentését, hogy „meghaltak már a balladák“, hiszen a rövid emlékversnek mind a nyolc sorát éppen a népi balladák képei teszik emlékezetessé. A kötet legszebb és legművészibb versét, a Gótikát jelenkori költészetünk maradandó becsű ékkövei közé sorolhatjuk. Első szakaszának imára emelt kézre emlékeztető csúcsíves tipográfiája formailag szerencsés megoldás, ugyanakkor tartalmilag is mívesen fejezi ki a gotika lényegét. További két szakasza merészen csendíti fel a középkort, a romlott világ utolsó napjait hirdető megszállott próféták haragját. S itt, ebben a nagy versében, megszokott halk hangjában a lázadás égő heve és szenvedélye csap fed; vicsorgó pogány koponyákon taposó lovak ólom- patáin, temetetlen hullák felett lobogó pestises paláston akad fel tágra szakadt szeme, és Dózsa kaszásainak rohamát vizionálja: S jönnek a bocskorosok, bütykös kezükben kasza villan, szájukban csikorog a szó, fejük felett fa-Krtsztus szúette teste, nem hisznek már a mennyet lakomában, lecsap a bunkósbot, kőszörnyek sikoltva hullanak a mélybe, kőcsipkék leomolnak, kövér papok bűnbánó imája mit sem ér, a népnek nem égi manna, de földi kenyér kell..." (Gotika) Bővebb elemzést érdemelne ez a verse, melynek soraiban a szépség borzalommal keverődik, a dómok színes rozettáin érceső dörömböl és „Quasimodo lelke zokog a harangok énekében. Oj hang és új témakör ez; költői világa harsányabb színek, égőbb tüzű motívumok megragadására készül. Do vajon valóban új fejezet nyílna vele költészeté* ben? Ezt a közeljövőnek kell eldöntenie. Annyi azonban már most megállapítható, hogy Ozsvald ezen a megkezdett új úton, melyen a szél vad hangja szila- jabb nóták éneklésére készteti, nem lett hűtlen önmagához: továbbra is a csendet akarja, az erdő pihentető magányát keresi, és inegénekli Orfeuszt, aki lantja bűvös erejével megszelídíti a vadakat és győz- az alvilág rémein. (Madách Könyvkiadóf MAKRA I llés Endre aligha esett tévedésbe, amikor egyik nemrég megjelent cikkében azt állította, hogy Kertész Ákos könyve, a Makra, az elmúlt évek legsikeresebb magyar regénye. Talán felesleges nyomatékosabban hangsúlyoznom, hogy ez a siker nem bestseller jellegű, hanem egy újszerű, prózai mű vitathatatlanul komoly értékeinek elismerése. Rendhagyó mű Kertész regénye. Stílusában és formai tekintetben, tartalmában rendhagyó. A tárgyát — Makra Ferenc élete tizenöt esztendejét — nem a realista regény szokványos elbeszélő formájában: párbeszédekben, belső monológokban és közvetlen írói jellemzésekben mondja el, hanem úgyszólván a regény valamennyi szereplője formálja meg arabeszk- szerű szövevényességgel, az idősíkok, a múlt és jelen állandó metszésével. De bárki kerül is a nyugtalan, állandóan forrongó cselekmény előterébe, a főhősnek, Makra Ferencnek, a munkásosztály fiának sorsát, belső világát hivatott megvilágítani. Noha már Kertész Ákos első regénye, az 1965-ben megjelent Sikátor jelezte, hogy a szocialista magyar regényirodalomban új hangú, eredeti tehetség mutatkozott be, új könyve, a Makra minden várakozásunkat felülmúló korszakos mű. Ritkán élhetünk ezzel a jelzővel, ez esetben azonban jogosnak véljük, mert egy ritkán érintett fontos kérdésre keres feleletet: vajon a mai szocialista társadalmi rendszerben élhet-e az ember a korral és a renddel összhangban a maga sajátos igényei és elvei szerint — anélkül, hogy elidegenedne környezetétől és önmagával összeütközésbe kerülne? Almási Miklós a Kortárs áprilisi számában megjelent tanulmányában „pusztító tisztességről“ beszél? szerinte Makra szinte ámokfutókémt éli a „morális parancsokat“, abszolutizmusába bele is pusztulva. „Makra túlméretezett tisztessége azonban nem csinált egyszerűsítés, hanem egy ma is élő magatartás meghosszabbítása, klasszikus értelemben vett tipizálása — írja Almási. — Felfedezte a munkáscsaládok, kisemberek sajátos szokáserkölcsét, azt a gesztust, amit ma már ezekben a rétegekben is csak az idősebbek korosztálya örökít tovább: valami legyen az életben, ami vezérel, hogy ne oldódjék szét az ember, ne váljék elvtelen, tartás nélküli, Hábetler-féle népséggé“. De nézzük meg közelebbről, miben nyilvánul meg Makra fentebb idézett pusztító tisztessége, s miféle erők formálják, lökik előre és zuhantják vissza a pestlőrinci munkásfiút, hogy szocialista érzülete, kimondottan szocialista alkata ellenére minduntalan összeütközésbe kerül önmagával és képtelen gyökeret verni a szocialista forradalom megvalósítóinak, a dolgozó embereknek a világában, és látszólag értelmetlenül — valójában következetesen, önmagához hűen —, belefáradva egy meddőnek tűnő életvitelbe, a halálba menekül. A másfél évtized történéseit átfogó mű azzal indul, hogy Makra, ez a szerény és csendes, cigányképű, és nagy erejű munkáslegény véresre veri egy kültelki szajhát megerőszakolni akaró négy társát. Egyheti vizsgálati fogság után kiderül ártatlansága és kiszabadul, de négy társát börtönbüntetésre Ítélik, és ezzel megkezdődik „rendhagyó“ élete, s egyben szívós, lankadatlan küzdelme, azért, hogy sorsát visszafordítsa a szélesebb meder felé, melyben az emberek nagy többségének élete folyik. A nem kiválni, nem kitűnni tudata vezérli életét, melyben három nő játszik döntő, sorsforduló szerepet. Az első, a nagypolgári környezetből származó és családjával szakító Vali anarchiára hajló, forradalmi természet. A félelmetesen okos, tehetséges lányt gátlástalanná teszi, hogy mint festő nem érvényesül. Felismeri Makra szobrásztehetségét, a maga módján megszabadítani próbálja általa kispolgárinak vélt nézeteiből, de a „rendes“ életbe kívánkozó Makrán ez nem segít, Vali jó szándékai csődöt mondanak. A tragédia itt az, hogy Makrát lenyűgözi Vali szabadossága, művészi szertelensége és kisebbnek hiszi magát nála, és Salgónál, a képzőművészeti kör vezetőjénél is, bár látja Salgó és környezete polgárias kisszerűségét és „szabad“ erkölcsük fonákságait. Egyenes jelleméből adódóan képtelen elfogadni Vali életstílusát, és újabb hibát vét: félig szánalomból, félig tisztességből feleségül veszi a hozzá nem illő, korlátolt Magdust, mert azt hiszi, hogy Valival folytatott rendhagyó életét ezzel a házassággal rendessé teszi. Makra később felismeri, hogy Magdával kötött házassága életének nagy tévedése, de nem tud szakítani vele, mert úgy érzi, hogy tévedés miatt nem teheti tönkre. Szerelem nélküli életét egy harmadik nő keresztezi, az ugyancsak gátlástalan Sztanek Má- tyásné, akiben azonban egy szemernyi sincs Vali emberségéből, annak szabadossága és kötetlensége ellenére is erkölcsös, forradalmi lényéből. Makra vergődése a három nő között azt a hitelt kelti, hogy tisztességében van valami visszahúzó ma- radiság, az igazság azonban az, hogy amikor a „rendes“ életűekhez akar tartozni, forradalmi érzülete ellenére mindig meghátrál. Vali 56-ban a tüdőbeteg férfit rá akarja venni, hogy emigráljon vele. Makra azonban kitart ostoba, beteg felesége és kislánya mellett. Tisztességből, de azért is, mert szocialista meggyőződése ellenére nem vállal semmiféle forradalmi lépést, és amikor szeretője, a férfiéhes, sok szerelmű Sztanekné a válás gondolatát visszautasítja, és nem vállalja, hogy vele új életbe fogjon, megoldatlannak látja problémáit, gázzal megmérgezi magát. * Miért ez a menekülés? Nem találna dilemmáiból kivezető utat? Alkalmasint azért nem, mert kirekesztettnek érzi magát, s mert tisztességével, nyugtalan, kereső lelkületével, félelmeivel és idegenkedéseivel képtelen elfogadni azt a világot, amely körülveszi. Makra minduntalan olyan kelepcébe esik, amelyért senki mást — legkevésbé a társadalmat — nem tehet felelőssé. Elpusztul, mert az általa választott életforma túlhaladottan tűrhetetlen és lehetetlen. A bátornak mutatkozó ember alapjában véve bátortalan, de főleg tehetetlen, sorsát nem maga irányítja, hanem sodortatja magát. Öngyilkossága előtt így meditál: „És nem voltam művész, és nem voltam szélhámos, én nem voltam betörő, és nem voltam miniszter és nem voltam Jani... pedig lehettem volna. De én olyanforma állat voltam, aki olyan akart lenni, mint más, mint mindenki, szóval észrevétlen és boldog szürke pont, egy a tömegből, akit nem vesznek észre, aki nyugodtan alszik, békésen vegetál, kopaszodik és kerek pocakot ereszt... én ezt akartam, Vali, ezért harcoltam, de nem akárhogy: keményen és kegyetlenül, és elértem, van állásom, találmányom, némi pénzem is, lakásom, feleségem, gyerekem, szeretőm; tökéletes ember vagyok. És most meg fogok dögleni... Vali, drága öreglány, értsd meg, fáradt vagyok, túl bonyolultak a dolgok, nagyon kuszák a szálak, nem tudom elkőtni őket...“ Ha elfogadjuk ezt az önigazolás-keresést — és el kell fogadnunk — fel kell tennünk a kérdést, vajon- a többre hivatott, művészhajlamú,' de életideáljához makacsul ragaszkodó Makra sorsával, félelmeivel és elmaradásával mire akar Kertész Ákos rámutatni? Alighanem arra, hogy a szocialista társadalomnak meg kell szüntetnie az elidegenedés érzését, hogy a jobb sorsra érdemes Makrák kallódása és hányattatása véget érjen. Ezzel a sorok közt éreztetett filozófiával válik Kertész Ákos regénye naggyá, új utat jel- zően példaadóvá. (Szépirodalmi Könyvkiadó) 1972. VII. 9. KÉT KÖNYVKRITIKA fertisz Mm
