Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-05 / 156. szám, szerda

PILLANTÁS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKRA 51, HÁROM GYŐZTES - EGY IEGYŰZŰTI Ha ma az elnökválasztási kér­dőjeleket egymás mellé helyez­zük, nyilvánvaló, hogy az első és a legnagyobb előtt a követ­kező mondat áll: „KI lesz a de­mokraták jelöltje a novemberi elnökválasztáson?“ Most már van bizonyos támpont a válasz megfogalmazásához. Az összes eddigi előválasztásokon egy olyan férfiú látszik a legesélye­sebbnek a jelöltség elnyerésére, akinek a lehetőségeit néhány hónappal ezelőtt még nem túl­ságosan sokra becsülték az ame­ri kai belpolitika szakemberei. George Stanley McGovern dél- dakotai szenátorról van szó. Igaz, május 14-én, azaz a Wallace elleni merénylet előtt még nagyon sokan azt mondot­ták, hogy "majdnem lehetetlen McGovern jelölése, hiszen Wal­lace, jobboldalról olyan erőtel­jes nyomást gyakorolhat a de­mokrata pártkonvencióra, hogy az mindenképpen elutasítja a bizonyos szempontból teljesen új demokrata párti politikát je­lentő, mindenképpen az „új bal­oldal“ embereként fellépő McGovern t. Ebben az időben, tehát 24 órával a Wallacera leadott re­volverlövések előtt azt mondot­ták: három győztes van a de­mokratáknál és egy legyőzött. Győztes mindenekelőtt George Wallace, az alabamai kormány­zó, aki lényegében a fajvédő dé­li államok, illetve az ott élő tü­relmetlen, jobboldali választók jelöltje: mégis az idei elővá­lasztásokon feltűnően sok sza­vazatot kapott az északi államok­ban is. A második győztes Hu­bert Humphrey volt alelnök, aki szintén igen jelentős szavazat­mennyiséget kapott és ahogy mondják, bebizonyította azt, hogy „van feltámadás a poli­tikai halálból“, mert Johnson egykori alelnöke sokáig úgy sze­repelt a sajtóban, általában a politikai életben, mint akinek semmiféle reménye nincs arra, hogy újra szerepelhessen, még- podig eredménnyel. A harmadik győztes volt George Stanley McGovern. Az ő politikai arculata egyre határozottabb vonásokkal rajzo­lódik ki a választási kampány során és úgy tűnik, hogy egy­re nagyobb tömegek ébrednek rá, hogy a meggyilkolt Robert Kennedynek igaza volt, amikor azt mondotta: „A legtisztesége- sebb — sőt: az egyetlen tisztes­séges ember a szenátusban McGovern mindenekelőtt na­gyon határozottan és nagyon világosan fogalmazta meg a ma­ga álláspontját a vietnami hábo­rú kérdésében. Gyakorlatilag minden választási gyűlésen ugyanazzal a mondattal kezdi a beszédét — bejelenti, hogy ha megválasztják, esküt tesz és megalakítja kormányát, ennek a kormánynak az eskü utáni el­ső feladata az lesz, hogy azon­nal hazarendeljen minden ame­rikai katonát Indokínából. Má­sodik mondata mindig az, hogy közli: Európából is mintegy két­százezer amerikai katonát kí­ván azonnal visszarendelni. Nagyon érdekes McGovern ál­lásfoglalása egy belpolitikai problémában: az adóreform kér­désében. Persze, az Egyesült Ál­lamokban még egy „új balolda­li“ Jelölt sem mondhatja azt, hogy „fizessenek a gazdagok!“, mindössze annyit tehet, hogy hangsúlyozza: a nagytőkének adott különböző adókedvezmé­nyeket csökkenteni vagy töröl­ni kell és jelentős összegeket le kell faragni a katonai költség- vetésből. A demokrata jelöltek legsike- resebbike egyébként viszonylag pontos számítást készített a le­hetséges megtakarításokról: azt állítja, hogy ha átalakítják az adózási rendszert és valóban megadóztatnak minden kiugró jövedelmet, hazahozzák Viet­namból az összes katonákat és beszüntetik a vietnami katonai kalandot, Európában is csök­kentik az ott állomásozó ame­rikai létszámot — évente leg­kevesebb százhúsz milliárd dol­lár takarítható meg. McGover- nek van egy konkrét javaslata is ennek a fantasztikus összeg­nek az elköltésére: ezt ajánlja, hogy ennek az összegnek 50 százalékából építsenek olcsóbé­rű állami lakásokat, a másik felét pedig fordítsák az immár égetően szükséges környezetvé­delmi intézkedésekre és a tár­sadalombiztosítási szolgáltatá­sok színvonalának gyors és ala­pos emelésére. McGovern először metodista lelkész volt, később történelem- tanár egy egyetemen, majd Dél- Dakota állam demokrata párt- szervezetének titkára, akit már 1958-ban (majd 1962-ben és 1968-ban) ez az állam küldött be a szenátusba. A volt történelemtanárnak már vannak bizonyos kapcsola­tai az AFL—CIO szakszervezeti szövetség vezetőivel is: de a munkások körében nemcsak kap­csolatai, hanem támogatói is igen nagy számban vannak. En­nek oka az, hogy a választási kampány kezdete óta McGovern adatokban gazdag beszédeiben el szokta mondani, hogy a Ni- xon-kormányzat öt és fél száza­lékban limitálta egy-egy évben a munkabérek emelési lehetősé­geit — ugyanakkor például 1970-ben és 1971-ben a nagy tár­saságok elnökei és vezérigaz­gatói megkétszerezték a ma­guk jövedelmeit. Három győztesről és egy le- győzöttről beszéltünk a demok­ratáknál — a ' legyőzött: Ed­mund Muskie szenátor. Az utób­bi évek politikai meglepetései között talán a legnagyobb volt Muskie teljes és alapos veresé­ge. Amikor az elnökválasztási kampány megkezdődött, a szak­emberek kijelentették, hogy McGovern súlyos hibát követett el, mert túlságosan korán, már 1971 januárjában bejelentette szándékát a demokrata jelöltség elnyerésére. ■ A közvéleményku­tatók ekkor még Edmund Muš­kiet szinte egyöntetűen a leg­esélyesebbnek gondolták. Természetesen lehetetlen elő re látni, hogy miként döntenek majd a demokrata konvenció emberei Miami Beach-ben. Egy dolog azonban mindenképpen McGovern mellett szól. Az el­múlt két esztendőben egy bi­zottság teljesen átdolgozta az eddigi elnökjelölt-választó kül­döttközgyűlés munkarendjét — és ennek a bizottságnak George Stanley McGovern volt a veze­tője ... Persze, amikor a demokrata­jelölésről van szó, mindenki megkérdezi: és Edward Kenne­dy? GARDOS MIKLÓS A FÜGGETLENSÉG ÁRA Algéria népe több mint 130 esztendeig harcolt függetlensé­géért, legfőbb fiait áldozta fel a szabadság oltárán a nemzeti lét biztosítása, a boldogabb jövendő megteremtése érdekében. Napjainkban, amikor az ország önállósága kivívásának tizedik évfordulójára emlékezik, múlhatatlanul jelentkezik a küzdelmes esztendők fontosabb erőpróbái felidézésének az igénye. Kétségtelen, hogy Algéria újkori történelmének egyik legje­lentősebb eseménye a Nemzeti Fel szabadít ás i Front megalaku­lása, amely 1954 novemberében veszi fel a harcot a francia gyarmatosítókkal. A szabadságharc lelkes jelszavai futótűzként terjednek az országban, sőt annak határain kívül is. Elemi erő­vel dúl a népfelkelés, nyilvánvalóvá válik, hogy a gyarmattar­tók előbb vagy utóbb távozásra kényszerülnek. A Nemzeti Fel- szabadítási Front 1958-ban elérkezettnek látja az időt, hogy kikiáltsa az Algériai Köztársaságot és előbb Kairóban, majd Tuniszban ideiglenes kormányt alakítson. A függetlenség teljes kivívása azonban még további hosszú esztendőkig várat magá­ra. Itt szükséges megjegyezni, hogy a világ haladó közvélemé­nye, a szocialista társadalomközösség országai íeltétlen támo­gatásukról biztosították az algériai népet. Vitathatatlan, hogy az erkölcsi, de nem utolsósorban gazdasági támogatós fokozta u Nemzeti Felszabadítási Front tekintélyét, ütőerejét, jelentős mértékben járult hozzá az ország népe elszántságának növelé- sehez. Az FLN erejét, harci sikereit példázza, hogy a francia had­sereg végül is fegyverszüneti tárgyalások megkezdésére kény­szerül. A fegyverszünet megkötésére 1962. március 18-án Eüianban kerül sor, ugyanakkor visszacsatolják Algériához a leválasztott szaharai területeket. A küzdelem ezt követően po­litikai eszközökkel folytatódik, hátra van még a népszavazás, amely végső soron dönt az ország sorsáról, jövőjéről. Nos, az újgyarmatosítók kudarcát az áprilisi plebiszcitum tetőzte ’ be, mind az algériai, mind a franciaországi dolgozók többsége a béke mellett adja le voksát. Párizs 1962. július 3-án ismeri el a független Algériát. S bár a francia csapatkivonások vontatot­tan haladnak, megkezdődik a nagybirtokok államosítása, illetve kisajátítása, az ország határtalan lelkesedéssel lát hozzá nem­zetgazdaságának megteremtéséhez, a kormány megteszi az első lepéseket Algéria természeti kincseinek kiaknázása felé. A függetlenség első esztendei emberfeletti munkát, erőfeszí­tést követelnek minden hazafitól, hiszen az ország lakosságá­nak mintegy 85 százaléka írástudatlan, az iskolák látogatottsá­ga nem éri el a 30 százalékot. Hatalmas a lemaradás gazdasági vonatkozásban, az ország vezetőinek tudtosítania szükséges, hogy a baráti államok segítségével is csupán lépésről lépésre, jól megfontolt taktikával és stratégiával képzelhető el a fel­emelkedés. Ehhez azonban az 1963-ban elfogadott alkotmány, amely szerint Algéria népi demokratikus köztársaság, úgu tű­nik, kellő biztosítékot nyújt. Algériát ma fejlődő agrárországként tartjuk számon, jelentős ásványi kincsekkel, főként szén-, vasérc- és kőolajkészletek­kel rendelkezik. Ezek kiaknázásához természetszerűleg tudo­mányos-műszaki segítségre van szüksége. Tagadhatatlan, hogy a szocialista társadalomközösség országai a múltban is,’ma is hatékony segítséget nyújtottak az ország népének, kormányá­nak, amely politikai állásfoglalásaiban egyértelműen az arab népek igazságos ügye mellé állt. Elmondhatjuk, hogy Algéria számottevő és komoly nemzetközi politikai tényező a' világnak ebben a térségében, diplomáciai megnyilatkozásai egybehang­zóak a kontinens haladó politikai mozgalmainak törekvéseivel, 7 örténelmi tény, hogy Algéria küzdelmes esztendők, sok-sok hazafi vére árán vívta ki függetlenségét. A jelent az ország gyors fejlődése bizonyítja: az algériai dolgozókat' kötelezi a múlt, a hazájuk szabadságáért hősi halált halt bátor harcosok emlékezete. A fegyverek helyébe az eke, a kalapács került, a jövőt, emberséget tervező szakemberek ceruzája. Az utóbbi tíz esztendő mindennel jobban bizonyítja: Algéria hős népe a munka frontján is megállta a helyét, hallatlan ütemben építi, virágoz- tatja fel szabad, független hazáját. (g p j j — A lengyeleknek is van arisztokrá­ciájuk, Oberleutnant úr? Tud ön er­ről? Kloss feszes vigyázzban állt a nagy faragott íróasztal előtt, keze a szabály­zatnak megfelelően lapult a bricsesz varrásán, és éppen azon töprengett, hogy a főnökök melyik kategóriájába sorolja új felettesét, Oberst Hofberget. Bár még csak egy hete az itteni Ab­wehrstelle főnökének beosztottja, nem csodálkozott a kérdésen. — Igen, Oberst úr — mondta szem­rebbenés nélkül. Csend lett. Hofberg íróasztalán rendez­gette a papírokat, mintha megfeledke­zett volna arról, hogy a beosztottja is ott van. Csak nem téved? — folytatta a töp­rengést. Ha Hofberg valóban tökfilkó, akkor hogyan érnek el ilyen eredmé­nyeket? Az Abwehr itteni osztálya a leg­jobban dolgozók közé tartozik. A kato­nai börtönben, a mezőgazdasági iskola pincéiben nincsenek kevesebben, mint a Gestapo börtöneiben. És ezek a fog­lyok nem vaktában elfogott emberek, akiket véletlenül szedtek össze az ut­cán, valamilyen razzia alkalmával. Hofberg beosztottjait úgy kezelte, mint a fejlődésben visszamaradt gyer­mekeket. így vélekedett Luebke kapi­tány, aki egy esztendővel ezelőtt saját kérésére a keleti frontra ment, később, amikor karján megsebesült, az Abwehr iskolában dolgozott. — Őrködjön feletted az Űr Isten! — ismételte meg. Klossnak nem sikerült kiszedni belőle semmit, csak amikor Luebke bal kezé­vel ügyetlenül megszorította tenyerét, akkor mondta: — Vigyázz, Hans, az egy marha! — Ismeri a G—298-as ügyet? Klossnak szüksége volt néhány pilla­natra, hogy összeszedje magát. Oberst Hofberg abbahagyta a papírlapozgatást. Kloss csak most vette észre, hogy szép hosszú szempillája van. Nem emlékszem — válaszolt. — Átvette a gazdasági osztályt. Ez az ügy az ön osztályához tartozik. Ha jól emlékszem, megparancsoltam ön­nek, hogy ismerkedjen meg minden ak­tával, amelyek nincsenek elintézve. — Alig egy hete vagyok itt, Oberst úr. Lehetséges, hogy átnéztem ezt az aktát is. Ha részletesen említené ... — Megkövetelem, hogy a tisztjeim a saját aszályuk munkáját úgy ismerjék, mint a tenyerüket. Mennyi hétszer ki­lenc? — kérdezte váratlanul. Kloss hallgatott. Ezt mégsem várta Hofbergtől. — Kérdést adtam fel önnék, Oberleut­nant — mondta Hofberg és tenyerét a papírhalmazra tette. Rátette — rossz ez a kifejezés. Azt kellene mondani, hogy tenyerét belepréselte az asztal lapjába. Ezek a nagy, ragadozó tenyerek meg a kék szem, a hosszú szempilla ellentéte megdöbbentő volt. — jelentem, Oberst úr, hogy hatvan- három — mondta hangosan Kloss. Azt akarod, hogy idióta legyek, gon­dolta Kloss, hát akkor az leszek. — Így kell válaszolni akkor is, ha az ön osztályának ügyéről van szó. Lato- szek ügyéről. Mond ez önnek valaniit? — Nem — hozudott Kloss. Azt akar­ta, hogy Hofberg bemutassa ékesszólá­sát. — Harminckilenc tavaszán egy bizo­nyos Latoszek nevű lengyel mérnök ki­dolgozott egy könnyű, tartós és a ma­gas hőnek is ellenálló öntvényt. Kép­zelje el, milyen jelentősége van ennek a repülőgépgyártásban, még pontosab­ban a repülőgépmotorok gyártásában. Már harminckilenc októberében meg­kezdtük a dokumentáció felkutatását. Sajnos, nem jártunk eredménnyel. A ta­lálmányi hivatalban az iratok, ahogy azt várni lehetett, megsemmisültek, vagy elrejtették Őket. Latoszek mérnök labo­ratóriuma, mely az egyik gyárban volt, katonáink bevonulása előtt egy nappal megsemmisült és a mérnök nyomtala­nul eltűnt. Kiderítettük, hogy nem moz­gósították, de azért mindenesetre ellen­őriztünk minden fogolytábort. Két éve a Főkormányzóság területén és azon a területen, mely visszatért a Birodalom­hoz, a Gestapo helyőrségek rendelkez­nek a pontos személyleírással, fénykép­pel és mindennel, ami szükséges, hogy elfogják Latoszek mérnököt. 364 sze­mélyt letartóztattak, akik hasonlítottak hozzá, de nem volt köztük. Közvetlenül a háború előtt Rzeszówban lakott. A házáról levertük a vakolatot, felforgat­tuk a pincét, a padló minden darab deszkáját megvizsgáltuk. Semmi ered­mény. — Értem — szólt közbe Kloss. — Semmit sem ért. Űj információt kaptunk. Nem messze van Przetoka falu és egy hasonló nevű gazdaság. Valami Przeiocki tulajdona. Azért kérdeztem, tudja-e ön, hogy nekik is van arisztok­ráciájuk. Azonban meg kell önnek mon­danom, hogy az ő arisztokráciájuk több­sége német származású. Igenis — válaszolt Kloss, elfojtva magában a kuncogást. — Na, nem egészen, és Kloss, ne za­varjon. Nem mindig német származá­súak. Ennek a Przelockinak a lánya férj­hez ment ehhez a Latoszekhez. Mesalli­ance. A gróf nem tartott kapcsolatot a vejével, legalábbis ezt állítja. Az akták között van még a harminckilenc őszi kihallgatásának jegyzőkönyve. Közben az ügynökeink nemrégen megállapítot­ták, hogy a mérnök és a felesége Prze- tokban járt, egy nappal azelőtt, amikor a katonaságunk bevonult. Az a tökfil­kó, akt harminckilenc októberében ki­hallgatta az öreg Przetockit, nem vette észre, hogy Latoszekék ott hagyták az öregnél a lányukat. Fel lehet tételezni, ha elhatározták, hogy ott hagyják á gyermeküket, akkor az is valószínű, hogy még valamit otthagytak. A doku­mentációnak, Oberleutnant, Przetokában kell lenni. — Házkutatást tartottak? — kérdezte Kloss. — Kihallgatták ismét Przetoc­kit? — kérdezte, mert elhatározta, hogy megjátssza az ostobát. Hofberg bekapta a csalétket. Kloss örült ennek. — Rendkívüli ötlet, Kloss! — kiál­tott fel örömmel. — Es Reiner olyan véleményt írt önről, hogy „nagyszerű, intelligens tiszt“! Hallgasson ide. Ha majd szét kell szedni a kastélyt és fel kell ásni az egész birtokot — akkor megtesszük. Ön tudja, mi az a doku­mentáció? Kartondoboz, benne tizenegy- néhány rajz, vázlat és számítások. Öt perc alatt eléghet az egész. Nekem pe­dig a dokumentációra van szükségem, és nem egy marék hamura. Przetockit mindig lefoghatom! És akkor mi van? Elég régen vagyok ebben az országban ahhoz, hogy tudjam, a hallgat-ás a len­gyelek specialitása. — Es fűz a papírokat már megsemmiz sítették? — kérdezte Kloss. — Lehetséges — mondta. —■ De ez nem valószínű. Przetocki jól tudja, hogy ez a dokumentáció nagyon nagy anyagi érték. Azzal számol, hogy a háború után pénzzé teheti. Különben, ha a veje, még ha nem is szereti, megőrzésre nála hagyta, akkor az öreg megőrzi. Nekik is van valami becsületük. — Értem. — jó, hogy kezd már valamit érteni. Elmegy Przetockihoz Przetokba. Adok hét embert, és a kastélyban szállásol. Az embereket valahol a közelben helye­zi el. — Meg kell kezdenem a keresést? Még nem fejeztem be. Magával vi­szi ennek az ügynek az aktáját és ott elolvassa az első betűtől az utolsóig és nem csinál semmit. Szabadságon van. Egyszerűen szabadságon. A saját feje szerint ne tegyen semmit. Addig lakik ott, amíg vissza nem hívom. Úgy gon­dolom, hogy egy hétig. Várni fog. Meg­értette? (Folytatjuk) 1972. Andrzej Zbych: Fo rdította Bába Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents