Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-31 / 178. szám, hétfő

JURU TKACSENKO JUGOSZLÁVIAI ÚTtJEGYZETE A barátság építményei M incs jobb annál, ha az ember jó útitársra talál, ilyennek bizonyult jugoszláv barátom,- Ninoszlav Opacsics. Jó útitárs jelenlétében úgy tűnik, hogy megrövidülnek a távolsá­gok. Nino oly színesen és meg- ragadóan tud beszélni szülő­földjéről, hogy szinte megele­venedik az ember előtt a Vele- bit bércei alatt meghúzódó táj. Nino elmondja, hogy ugyan­ezen az országúton, amelyen most a szerkesztőség autója szá­guld velünk, vonultak harcba 1944 őszén a szovjet hadsereg katonái, hogy a jugoszláv nem­zeti felszabadító hadsereg par­tizánharcokban megedződött ala­kulataival együtt befejezzék a második világháború egyik leg­nagyobb csatáját, a belgrádi hadműveletet. Elmeséli, hogyan fogadta felszabadítóit a fasisz­ta megszállás éveiben elgyötört és romba döntött Belgrad. Ninoszlav akkor legfiatalabb tagja volt az Opacsics partizán­családnak, de már híres parti­zánharcosként emlegették. Mesz- sze vannak ezek a napok, de történeteik hátterében egészen megelevenednek a hősök alak­jai: Aljasáé, aki T—34-es harc­kocsiján partizándeszantot szál­lított a füstölgő Belgrádba, Ma­sáé, a rádiósé, aki két éven át osztozott a háború gyötrelmei­ben jugoszláv bajtársaival. — Gyerünk Pozsarevacba — mondja Nino. — Aliq 15 kilomé­terre van innen ... Amikor beléptünk a hatalmas temető-emlékparkba, a beszélő szerepét Ninótól egy fiatal lány vette át, akivel az elesett hősök emlékművénél találkoztunk. Ne­ve Veszna Cvetkovics. Élő virá­got hozott az emlékműhöz. 441 sírhalom van itt. mindegyiknél egy nyírfa. — Én akkor gimnazista vol­tam és egész osztályunk részt vett a faültetésben. Szerintem nincs jellegzetesebb orosz fa a nyírfánál. Aztán megbeszéltük, hogy hadd legyen ez a mi érett­ségi és barátsági vizsgánk. Ha valaki szülővárosában tartózko. dik, minden tavasszal elzarán­dokol ide — mesélte a lány. — És hol vannak most az osztálytársai? — érdeklődtem. — Ki hol — válaszolta moso­lyogva. — Ljubomir Zenicába ment, az ottani kohókombinát­ban dolgozik, amelyet — mint haza írta — szovjet tervek alap­ján bővítik. Öt meg a Szovjet­unióba küldik gyakorlatra, az Orszk—Halilovói Kombinátba. Sztanka Tuzilában van. Címe állandóan változik — volt Tuz- la I., most meg Tuzla II. Egy­szer tréfásan megkérdeztem tő­le levélben: — Tuzla III. nem lesz? „Persze, hogy lesz — írta. A leningrádiak gyártotta 100 ezer kilowattos generátorokat állították fel nálunk, a Tuzla III.-ban pedig már 200 ezer ki­lowatt kapacitásúak fognak mű­ködni. Vera Obrenovacban szin­tén hőerőműben dolgozik. Ö is sokat ír az oroszokról, akik ná­luk felszerelték a berendezést. Elég jól beszól oroszul, sok dalt megtanult tőlük. Rasa, Riszto meg Ranko meg a Dzs érd apón dolgozik. Osztálytársai munkahelyét em­lítve Veszna annyi jugoszláv vállalatot sorolt fel, amennyi szovjet műszaki és gazdasági se- gítséggel épül vagy korszerűsö­dik Tréfásan meg is kérdeztem, fel akarja-e sorolni mind a 43 barátsági építkezést. * — Nem — válaszolta —, csak 38-an voltunk osztálytársak. Ismét úton vagyunk. Magunk mögött hagytuk baloldalt Szme- derovót, az ősi szerb várost, ahol 1944 emlékezetes őszén a 3. Uk­rán Front csapatai a jugoszláv nemzeti felszabadító hadsereg katonáinak támogatásával átkel­tek a Dunán. ’Ma itt egy új ko­hókombinát részlegei emelked­nek. Ismét egy barátsági épít­kezés. A szovjet tanácsadók ve­zetője, Barszkij tulai mérnök mondotta: — A jugoszlávok kiváló épí­tők, nagyszerűen megépítették a kombinátot, amelyet méltán ne­veznek Jugoszlávia acélszívének. A szmeredovói kombinát első részlege évi egymillió tonna acélt ad. Az építkezés befejezé­se után a kombinát évi teljesí­tőképessége eléri a három— három és tél millió tonnát. A kanyaron túl feltűntek a Kosztolac hőerőmű magas ké­ményei. Pontos tervezés, a szol­gálatok ésszerű elhelyezése, nagyfokú munkakultúra, a ler- ningrádi turbinák és a harkovi generátorok üzembiztos munká­ja jellemzi. A köl tők a jugoszláv Dunamellék gyöngyének szok­ták nevezni. A Homoíksje Pl. hegység kö­zött száguldunk. A napfényben csodálatos színekben pompázik. — Hegyeink lelke fénylik — mondotta egy öreg s?:erb, aki autónkba kéredzkedett, amikor megálltunk, hogy mielőbb el­jusson Borba. Meghívott, amikor Ninótól megtudta, hogy szovjet ember vagyok. — Orosz önkéntesek jöttek felszabadítani hazánkat a jani­csároktól — mondotta. — En­nek több mint száz éve. Az oro­szok sohasem hagytak minket bajban. Az utóbbi háborúban is, amikor a fasiszta igát nyögtük, úgy vártuk felszabadító orosz testvéreinket, mint a napfényt. Az öreg elhallgatott, aztán kelet felé fordulva lassan ke­resztet vetett, aztán halkan foly­tatta. — így van ez, gyermekeim. Akkoriban nagyon sokan meg­haltak. Vér itatta át hegyeinket, attól vörösek. Kincsekben is azért olyan gazdagok, mert azok, akik itt igaz ügyért meg­haltak, ránk, élőkre gondoltak, vérük a föld ereiben megder­medve vörös arannyá és ragyo­gó érccé változott. A Homolskje hegység gazdag ásványkincsekben. A bori me­dence Jugoszlávia kincsesháza. Az itteni érc 10—12 százalék rezet, aranyat, ezüstöt és sok nemesfémet tartalmaz olyan arányban, hogy lehetővé válik ipari feldolgozásuk. Mint a kombinátban mesél­ték, Bor ma világméretben a 13. helyen áll rézbányászatban és feldolgozásban. Egy év alatt 90 ezer tonna katódrezet termel. Különleges részlegekben és la­boratóriumokban elektrolízissel évente több mint 15 tonna ezüstöt, több tonna aranyat, nagy mennyiségű platinát, sze­lént, palládiumot, molibdént, germániumot állítanak elő. A kombinát azonban már felada­tul tűzte ki, hogy nagyarányú gépesítéssel és korszerűsítéssel a következő két évben a 10. és 9. helyre kerüljenek ... 1972. VII. 31. A. BJESJBĽľO ÉS A SZOCIALIZMUS VÉDELMEZŐI Azt kérdeztük: Mikor indulunk a fron'.ra Reggel hét óra. Anton Buko­vý alezredesnek, a Vörös Csil­lag Érdemrend, két csehszlovák háborús kereszt és más kitün­tetés viselőjének éppen behoz­ták a helyőrségi ügyeletes je­lentését. Kértük, olvassa el ké­sőbb és gondolatban térjen vissza a harminc évvel ezelőtti időbe. „Összekötő szakaszhoz osz­tottak be, a teleľonosztag pa­rancsnoka voltam. Ez azért tör­tént, mivel mint tényleges ka­tona a „szlovák állam“ hadse­regében összekötői kiképzésben részesültem. 1939. július 4-én fegyveresen Lengyelországba szöktem. 1942 tavaszán és nyarán a Szamarka folyónál vettem részt az elméleti és gyakorlati ki­képzésben. Szolgálatot teljesí­tettem a zászlóalj parancsnok­ságán, reggel átvettem a buzu- luki állomásról érkezett jelen­tést, hogy éjjelente hány újonc érkezett. Néha húsz, máskor harminc, vagy csak öt. így gya­rapodtunk és mondogattuk ma­gunknak, hogy mikor megyünk már a frontra. Mindenki a Vö­rös Hadsereg oldalán akart harcolni a fasizmus ellen, a szabadságért. Júliusban és augusztusban arattunk, összekötő szakaszunk egy Buzuluktől harmincöt kilo­méterre levő szovhozban ka­szálta a gabonát. Úgy véltük, ezzel segítünk a Vörös Hadse­reg és zászlóaljunk ellátásában. Zoltán Berkovič még traktort is javított. A falvakban csak nők, gyermekek és öregek ma­radtak, így minden segítő kéz jól jött. Buzuluk lakosaihoz szép emlékek fűznek. Esténként a falu közepén gyűltünk össze, csasztuskákat énekeltünk, az emberek otthonaikba hívtak bennünket, beszélgettünk. Lát­ták, hogy ugyanolyan munká­sok és földművesek vagyunk, mint ők. A háború előtt a ru- žomberoki cellulózgyárban dol­goztam mint munkás. 1942 júliusában a közkatonák és az altisztek nem tudták, hogy zászlóaljunk elérte a kel­lő létszámot és erről jelentést küldenek Moszkvába. Emlék­szem a zászlóaljparancsnok ezekben a napokban adott pa­rancsára: tizedessé léptettek elő. Velem együtt Bohouš Po- lanskýt, az összekötő osztag pa­rancsnokát is. Vodkával ünne­peltük meg. A tizedesi előléptetés azt je­lentette, hogy a takarodót két órával meghosszabbították. A felelősség is nagyobb volt. Mindannyian azt akartuk, hogy az instruktorok segítségével mi­nél előbb megtanuljunk mindent és a frontra mehessünk ...“-ol* Főzte ízlik a katonáknak Molnár Arnold őrvezető vieskai (DunakisfíiludJ születésű. Édes­apja földműves, ám négy fia kö­zül egyik sem választotta apja foglalkozását. Mindegyik valami­lyen szakmát akart elsajátítani. A legidősebb a kőművesmestersé- get, a második az ácsmesterséget, a legfiatalabb pedig a vízveze­tékszerelői szakmát tanulta ki. Arnold a család harmadik gyer­meke volt. O is szakmára adta a fejét, elárusító lett. Gyermekkora óta ugyan a hentesmesterség von­zotta, mivel azonban nem jutott ehhez a szakmához, a húsboltban vállalt elárusítói állást. A Dun. Streda-i (Dunaszerdahelyi Jednota fogyasztási szövetkezetben tanonc- kodott, majd Šainorínban (Somor- ja| Szabó Ferenc felügyelete alatt egy hentesüzletben dolgo­zott. Nem maradt itt sokáig, néhány hónap múlva tényleges katonai szolgálatra vonult be ahhoz az alakulathoz, ahol D. Minarik tiszt parancsnoksága alá került. Még álmában sem remélte, hogy a tényleges katonai szolgálat ide­jén még egy szakmát tanul. Az alapkiképzés után elküldték sza- kácstaufolyanira. Néhány hónap múlva, a tanfolyam elvégzése után mint szakács került vissza az alakulathoz. Az alakulatban megkapta sza­kács minősítését. Kiderült, hogy Molnár a főzéshez valóban ért, és kedvvel, érdeklődéssel végzi. S ez a legfontosabb. Egyre tökéletesí­ti tudását, és egy év leteltével már megkapta az „idősebb“ sza­kács minősítést. Munkájával, illetve főztével nemcsak parancsnokai, hanem a katonák is elégedettek. Jól, ízle­tesen főz. Már nem egyszer ré­szesítették jutalomban, ezenkívül őrvezetővé léptették elő. Molnár Arnold úrvezető nemso­kára visszatér a polgári életbe. Elárulta, hogy nem lesz szakács. Üjra a hentesüzletben fog dol­gozni. A hadseregben töltött idők­re azonban gyakran emlékezik majd vissza, mert a hadsereg volt az, amely egy másik szakmára, az életben szükséges dolgukra megtanította. -gf­AZ ELEN JÁRTAK Néphadseregünk utóbbi gyakorlatainak értékelése­kor egyre többször elhang­zott; a kommunisták jártak az élen. Ezért nem csoda, ha a keleti katonai körzet­ben is igen nagy gondot for­dítanak a fiatal parancsno­kok és katonák pártba való felvételére. Abban a katonai egységben például, ahol Alojz Vyskup tiszt irányítja a politikai munkát, két fia­tal századparancsnokot, Huffman főhadnagyot és Sta­no hadnagyot vették fel a pártba. Ezután az altisztek közt néztek szét. A legjob­bak közé Ján Cunderlik és Jozef Škekn tartoztak. Fel­adatukat becsülettel és oda­adással végezték. Egykét magánbeszélgetés után kide­rült, hogy meg lehet őket bízni pártfeladattal, fgy is történt. S így napról napra fokozatosan felkészítették mindkettőjüket a párltagje- lölti felvételre. A tagjelöltek és a pártta­gok az egységekben konk­rét feladatot kapnak. Az al­tisztek a politikai oktató he­lyettesei lesznek, a közkato­nák a SZISZ vezetőségében tevékenykednek, vagy a fali­újság szerkesztését végzik, sokan pedig az agitátori te­endőket látják el. A kapott feladatok teljesítését a párt vezetősége rendszeresen ér­tékeli. Persze a katonák élete elég bonyolult. Ide vagy oda helyezik őket, iskolába, esetleg más alakulatokhoz, fgy sokszor gondot okoz a kellő megismerésük, értéke­lésük. Vyskup és Galánek politikai tisztek ezt a kér­dést úgy oldották meg, hogy a más alakulatokhoz áthe­lyezett katonákról értéke­lést küldenek a pártszerve­zetnek, s így az új helyen is kellő mértékben megis­merik őket. Számos példa igazolja, hogy a hadsereg köteléké­ben felvett párttagok és tagjelöltek a polgári élet­ben is megállják a helyüket. Čajkovský, Hulina, Kanovsky szakaszvezetők ma már tar­talékos katonák, példásan látták el feladatukat az egységnél, s ugyanígy van­nak ezzel a polgári életben is. Egyszóval a néphadse regben eltöltött két év jó politikai iskolának is szá­mít. A pártszervezetek, a SZISZ jó nevelő munkát vé­geznek, kollektív szellemre, az internacionalizmus alap­elveire nevelik a fiatalokat. —né— A „Citadella“ kudarca BELGRAD LÁTKÉPÉ 1943 elején a szovjet fegy­veres erők további sikereket értek el és nagy területeket szabadítottak fel a hitleri meg­szállók uralma alól. Az ellen­ség azonban tavasszal egyre nagyobb ellenállást fejtett ki, helyenként ellentámadásba ment át. A szovjet hadsereg támadása után a kurszki sza­kaszon egy félkör alakú front keletkezett, amely 100 kilomé­ternyi távolságba nyúlt. Az el­lenség nyárra „Citadella“ fedő­névvel egy óriási támadó had­műveletet tervezett azzal a cél­lal, hogy döntő stratégiai sikert érjen el — visszaszerezze a kezdeményezést a szovjet—né­met arcvonalon, és egyben visz- szavágjon a volgai vereségért. A hitleristák a kurszki táma­dó hadműveletek kezdetét jú­lius 5-én hajnali 3 órára ter­vezték. Ezt a szándékukat azon­ban nem tudták eltitkolni a szovjet felderítők előtt. A 13. szovjet hadsereg, amely ellen a támadást készítették, az el­lenség tüzérségi előkészületei előtt 10 perccel olyan tüzérsé­gi ellentámadásba ment át, amely mintegy fél óra hosz- szat tartott. A támadásnál öOO ágyúból tüzeltek egyszerre. A fasiszták nem tudták felfogni, mi is tör­ténik. A megriadt tisztek egy­mástól kérdezték, tulajdonkép­pen ki készített elő támadást — mi, vagy a szovjetek? Az ellenségnek nem volt bá­torsága ellentámadásra. Amikor azonban az óra mutatója fél ötöt mutatott, az ellenség még­is csak jelentkezett. A hitleri katonaság lőni kezdte a szov­jetek állásait. A szovjet pa­rancsnokság új, 30 perces tűz­zel válaszolt, — ezúttal ezer ágyúval, ami alaposan megza­varta a pontos időre kitűzött, meglepetésnek szánt támadást. A szovjet parancsnokságnak akkor sikerült bizonyos kiiga­zításra késztetni a „Citadella“ fedőnevű hitleri hadművelet tervét és a kurszki ütközet bor­zalmas szimfóniája ezzel 1,40 órát késett. Bár az ellenség támadásait visszaverték, rögtön új erővel további támadásba lendült. Kü­lönösen nehéz harcok folytak Ponori—Oihatovka térségében. A Kurszktól délre csoportosított ellenséges támadás lehetőségét egy óriási ellentámadással meghiúsították. Ezt az ellentá­madást Pohorovka mellett a vo­ronyezsi front katonasága in­dította. így zajlott le a második világháború legnagyobb páncé­los ütközete. A szovjet katonaság koordi­nált és bátor akciókkal 1943. augusztus 5-én kiváló sikere­ket ért el, amikor Őreit és Bel- gorodot felszabadították. Nehéz küzdelmek után győzelmesen bevették Harkovot is, amelyet a németek Ukrajna kapujának neveztek. És Moszkvában első ízben hangzott el díszlövés a győzelem tiszteletére. A kurszki ívért vívott küzde­lem 50 napig tartott, és min­den napot megpecsételt a szov­jet katonák hősiessége, bátor­sága. A német hadsereg ebben a küzdelemben óriási, pótolha­tatlan veszteségeket szenve­dett. A szovjet hadsereg törté­nelmi győzelmének felmérhe­tetlen nemzetközi jelentősége volt. Az egész világ előtt be­bizonyította, hogy a szovjet fegyverek ereje megtörte a hit­leri hadsereget és a fasiszta Németország már sejtette a nemzeti katasztrófáját. JÁN MIČÁTEK alezredes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents