Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-31 / 178. szám, hétfő

A tehenek maguktól is le­tértek az útról, s a sze­kér máris a kukoricaföldön zö- työgött. Az erdő olt magasodott Bozsin bácsi előtt: lombja nyugtalanul hullámzott és zú­gott, mintha a gazda fogadásá­ra készülne. Friss szellő kere­kedett. Bozsin bácsi egy tisztáson állt meg. A teheneket szabad­jára engedte, hadd legeljenek egy kis zöldet, hadd dörgöljék meg a hátukat a szúrós somfá­kon, ő meg szemlélődni kezdett. Ügy állt ott, mintha nein is az erdőben vojna, a fák között, hanem otthon, a családja köré­ben. Az erdő bársonyos, puha fénye átjárta a lelkét. Csodaszép kis erdő ez. Meny­nyi gonddal, mennyi szeretettel ápolta, gondozta. Emlékszik, alig ért a térdéig, s tavasszal, mikor éledni kezdett, egészen szürke, puha levelei voltak: ha a tenyerébe fogta, úgy érezte, nem is ágat, hanem selymes szőrű macskát tart a kezében. S milyen gyakran járt ide! Ha a földre ment, mindig benézett egy kicsit az erdőbe, s vissza­felé sem kerülte volna el. Néha még ünnepnap is meglátogatta. Gondolt egyet, felkerekedett, s egyenesen az erdőbe! Övta az állatoktól is. Egyszer itt érte Ivan Szuria teheneit: csak úgy fehérlett tőlük az erdő. Mikor látta, hogyan garázdálkodnak, hogyan legelik le a zsenge haj­tásokat, elöntötte a vér az agyát, s kezel emelt Ivanra. De Ivan verekedős volt, kést rán­tott. Nagy szerencséje volt ak­kor Bozsin bácsinak, hogy az úton emberek tűntek fel. A fiatal erdő egyre nőtt. S mintha megritkult volna. Ö ma­ga irtotta belőle a gledicsiát meg a somot, nehogy elszívják a táplálékot, nyesegette a fá­kat. S az erdő nőtt, erősödött. Nem könnyű erdőt nevelni. Mennyi idő eltelt azóta! Mint­ha sohasem lett volna növen­dék erdő, mintha a sok gondot is csak álmodná. Bozsin bácsi csak állt a tisz­táson, mozdulatlanul, mint aki maga is gyökeret eresztett. Aztán megmozdult, s körül- jártatta a tekintetét. De sok itt a tövises gledicsial Már a lom­bot verdesik a csúcsaikkal. „Ejnye, Zseljazko, haszonta­lanja! — csóválta meg a fejét. — Hát igen. Idegen kéznek még a simogatása is más. így jár az ember, ha nem maga törődik a dolgával“. A szekérhez lépett, leemel­te a fejszét, s mustrál­ni kezdte a tisztást szegélyező fákat. Egyik mintha előbbre állna. Végigmérte, a koronájá­tól a gyökeréig, s megindult feléje. De még oda sem ért, ijedten megállt. Szeme kitá­gult. Mintha álmot látna, meg­jelent előtte egy nagy darab, Hja Volen: bajuszos férfi, amint ott áll a hatalmas, öreg fa lombja alatt, valahol a tisztás közepén, és simogatja az ő puha, szöszke haját... Ez volt az egyetlen . emléke az apjáról, aki még fia­talon elköltözött az életből. Bo­zsin bácsi a fához lépett, szíve megtelt melegséggel, s lassan átballagott a következőhöz. Most meg arra gondolt, hogy ez még alkalmas lehet valami­re, s ezt is otthagyta. A har­madik meg olyan sudár, egye­nes volt, mint a gyertya; ágai is magasabbra nyúltak, mint a többieké. Vékony, halványzöld zuzmó borította ezüstösen csil­logó, barázdált kérgét, lenn pe­dig, a széles tő körül sűrű mo­ha zöldellt. Bozsin bácsi elfor­dította fátyolos tekintetét az ágakról, melyek kézként nyúl­tak a magasba, megsimogatta a fa törzsét, és azt mondta: „Hogy vágnám ki? Nem tűz­re való ez! Hiszen olyan szép, sudár: csak áll az ember, és gyönyörködik benne ... Ha egész télen fagyoskodnom kell, akkor sem tudnék rá fejszét emelni. Nem bizony.“ Nem vágta ki a következő fát sem. Messziről úgy tetszett ne­ki, hogy tűzre való, de amikor odaért, ezt is sudárnak, magas­nak látta: még azt sem merte beismerni, hogy nem is olyan egyenes, mint az első, nehogy véletlenül megsértse. S ahogy így gyönyörködött benne, rá­ütött a fejsze fokával. Az ágak közül abban a pillanatban elő­rebbent egy madár, s repked­ni kezdett a levegőben, a fa törzsén eddig nyugodtan mász­káló hangyák pedig gyorsan bebújtak a repedésekbe. Bozsin bácsi sokáig halkan, jólelkűen nevetgélt, s amikor kinevette magát, innen is odébbállt. Hiá­ba nézelődött, hiába keresgélt, egyetlen fára sem tudta elha­tározni magát. Végre neki­indult, hogy körülnéz az erdő felső végén, ahol simább a ta­laj, s- talán könnyebben rá­akad egy fára, noha úgy vél­te, hogy az nagyon messze van a szekértől. Kilépett a tisztás­ra, megnézte, nem kódorogtak-e el a tehenek, s miután látta, hogy egyiknek a szőre ott fe­hérük a bokrok között elindult. A nap az erdő felett fénylett: az ágakon átszűrődő sugarai nyalábba gyűltek a földön, s úgy sárgálottak, mint a parázs. Bozsin bácsi egy hosszú, egye­nes sugár mentén haladt. Lába alatt halkan zörgött az avar. S olyan puhának találta, mint­ha nem is száraz leveleken, ha­nem vattán lépegetett volna. Az erdő De vágni való fát az erdő felső végén sem látott. Ha egy vékonyabb akadt eléje, azt mondta: — Vékony még, s lám, milyen magasra nőtt. Meg aztán — fiatal. A fiatalságtól pedig so­kat lehet várni. Úgy ám. Mikor ezt kimondta, megrez­zent, és félénken körülnézett, nem dorgálja-e meg valaki sza­vaiért. Az erdő alsó végében, az út felől, volt egy lapályos, kiszá­radt pocsolya. Nyaranta, ha sok volt az eső, megtelt vízzel. A jószág gyakran járt oda inni, a bivalyok meg is hemperegtek benne. Még növendék erdő volt, de már akkor is állandóan le­gázolták, besározták a pocsolya körüli bokrokat. „Lehetetlen — gondolta Bo­zsin bácsi —, hogy ne találjak ott megfelelő fát. Biztosan ta­lálok.“ E lindult a pocsolya felé. Nézelődött jobbra, néze­lődött balra, s közben elégedet­lenül hümmögött, hogy az egész erdőben nem képes egy szekér­re való tűzifát összeszedni. — Szégyenszemre még üres szekérre] megyek haza — do­hogott, s a szája szélén félénk mosoly jelent meg. — Még ki­beszélnek az emberek. Bezzeg a béres, az egy óra alatt meg­rakta volna a szekeret... De hát engem a befejezetlen fal is vár... Meg a kerítés is fog­híjas, azzal is lesz dolgom va­lamelyik nap. Gledicsiát kell vágni hozzá. Mikor eszébe jutott a gledi- csia, úgy érezte, öröm tölti el a lelkét. De hogy miért, s hogy milyen öröm, azt nem tudta. Lentebb aztán talált egy fát, amelyet egészen körülnőtt a sok tövises gledicsia, s újra szidni kezdte Zseljazkót, hogy a kerítéshez miért nem innen viszi a vesszőt, legalább meg­tisztítaná egy kicsit az erdőt. De mindenáron Rudinába akar menni, mert az közelebb van. A Zseljazko iránt érzett harag ja azonban gyorsan elpárolgott: érezte, hogy újra öröm tölti el a lelkét. De ezúttal már tud­ta, milyen öröm. „Miért ne? — mosolygott. — Egy nap így is, úgy is elveszik, majd viszek én kerítésnek va­lót, legalább az erdőt is meg­tisztítom. Zseljazko -— ő már csak Ilyen! — úgyis Rudina fe­lé kacsingat. Hahaha! Erdőben járt, tövist hozott... Ide úgy­sem jönne.“ Bozsin bácsi már egészen kö­zel ért a pocsolyához. A tör­zsek között úgy fénylettek a bokrok, mintha egy darab nap esett volna oda. Megszaporázta lépteit. Kiért a tisztásra. A ki­száradt, repecskes pocsolya kö­rül sombokrok álltak, két-három száraz levél búsult rajtuk, mö­göttük pedig egy görbe, púpos fa szerénykedett. Mintha el akart volna rejtőzni, szégyen­kezve alacsony termete miatt. Bozsin bácsi odalépett. Ahogy elnézte ezt a kis nyeszlett fát a körülötte levő sudár, büszke óriások között, megsajnálta és inegsimogatta: — Azt hiszed, téged kivág­lak? — suttogta halkan, lágyan. — Ne félj, nem nyúlok hozzád. Hiszen ha találkozom valaki­vel, kinevetne, hogy egyetlen fa miatt koptatom a szekeret. Ne félj, nem váglak ki. Azzal otthagyta a fát, s neki­állt gledicsiát vágni. Szellő támadt. Az ágak egy­máshoz verődve vidáman társa­logtak, a levelek meg boldogan fürödtek az ősz langyos, arany sugárverésében. S szel id őszi felhők borultak az erdőre. M ásnap Zseljazko ment ki fáért. Amint megérke­zett, fogta a fejszét, s egyene­sen az erdőbe tartott. „Hű, de sötét van. Olyan sö­tét ez az erdő, mint a tömlöc, És nyirkos — borzongott, mi­közben terepszemlét tartott. — Sohasem látott ez napot. No hiszen, ha én itt egyszer-két- szer megfordulok, megritkul egy kicsit... S meg is nőtt. Mikor nőtt meg ennyire? Nö­vendék erdő volt még, mikor Dulovszki marháival erre jár­tam. Igaz, nekicseperedett már, de mégiscsak fiatal erdő volt. Észre sem vettem, mikor nőtt meg.“ Tenyerébe köpött, fejébe nyomta a sapkáját, s hozzá­csapott az első fához. Erős szél támadt. Az erdő felzúgott és meggörnyedt, mint­ha menekülni készülne. Csat­togtak a törzsek, ropogtak az ágak, hullottak a levelek. A sű­rű erdő félhomályában gyakran elővillant a lengő ágak között a szürke, hideg ég. Zseljazko egy tisztásnyi terü­letet kivágott. Lenyeste az ágakat, s rakodni kezdett. — Még hogy sajnálta! — mondta gyűlölködve rakodás közben. — Lusta volt, nem az erdőt sajnálta. Minek törje ma­gát, mikor nem muszáj? Ha nem lenne más, aki vágjon, akkor is sajnálná? A rakományt kevésnek talál­ta, s visszament, hogy még né­hány fát kivágjon. — Ez is jó lesz, legaláb kö­zel van — állt meg az első fa előtt. — Az ott görbébb ugyan, de sebaj. Hadd hulljon az egye­nese is. Csak a görbék szenved­jenek? Rekedt, öblös nevetése végig- vágotl az erdőn. „A gazda most úgyis a fal­vakat járja, legalább egy hé­tig nem kerül haza. Én meg holnap felvágom az egész ra­kományt. Ha látja, sem isme­ri meg!“ Zseljazko megrakodott, és el­indult a falu felé. A tehenek nekifeszültek, a szekér nyikor- gott a súlyos teher alatt. A z erdő egyre messzebb és messzebb maradt. S mintha már nem is lett vol­na igazi, élő erdő, csak díszlet az ég hideg, halott hátterében. Magányos erdő a magányos égen. SÍPOS ISTVÁN fordítása IKÖNÖZSI FELVÉTELEI Kloss órájára pillantott. Háromne­gyed egy volt. A Walowa utcai lakásá­ban Edward ugyancsak az órájára né­zett. — Menned kell — mondta — hibát követtél el, rettenetesen nagy hibát. Ka­zik, lelepleztek, neked nem lett volna szabad idejönnöd. — Mit kellett volna tennem? — Eltűnnöd, és várni! Jól tudod, hogy egyetlen lépést sem szabad ten­ni az engedélyem nélkül. — Ez a német becsületes ember. — Ezt méq ellenőrizni kell. Menj és várj a további parancsra. Ebben a pillanatban élesen jelberre­gett a csengő. Edward villámgyorsan jelugrott. Kazik vázlatát a rejtekhely­re dugta. Edward zsebébe süllyesztette a kezét és az ajtóhoz lépett. — Ki az? — kérdezte. — Vízszerelő. A víz átszivárog az el­ső emeletre! — hallatszott be a kiáltás. Edward kinyitotta az ajtót és ugyan­abban a pillanatban elugrott az ajtótól, de már késő volt. Az előszobába három civilbe öltözött férfi tört be, pisztoly- lyal a kezükben. Az egyik, Glaubel, Ed- wardra vetette magát és a padlóra te- perte, a másik kettő az ablakhoz ugró Kazikot kapta el. A küzdelem rövid ideig tartott. Az egyik gestapós piszto­Fordította: Bába Mihály (36) lyával úgy csapta fejbe Kazikot, hogy elterült a padlón. A lakásba kényelmesen besétált a ci­vilbe öltözött Brunner. Arcán az elége- dettséq tükrözött. — Eszméletre téríteni őket — mondta Brunner. Néhány perc múlva már a széken ültek, s az asztalon kellett tartani a kezüket. A jegyveres gestapósok egy pillanatra sem vették le róluk a tekin­tetüket, Brunner meg Glaubel átkutat­ták a lakást. A szekrényből kidobálták a fehérneműt, kinyitották a fiókokat, végigtapogatták a falat. Az éjjeliszek­rényen egy kopott bádog ébresztőóra állt. Edward tudta, hogy két percet siet. Az ébresztőóra mutatója az egyes szám­hoz közeledett, Janek mindig pontos. Méq négy perc. Elfogta a rémület, de szerencsére hamarosan hideg nyugalom, kerítette hatalmába. Figyelmeztetni kell Janeket! Az ablakpárkányon méq ott áll a virágváza, kissé megdöntve, ahogy megbeszélték. Méq három perc. — Rövid ideig együtt lakunk itt — mondta Brunner. — Remélem, ismerik azoknak a nevét és címét, akikkel együtt dolgoznak, de ennek ellenére mi itt akarunk velük találkozni, mert ez nagyszerű hely. —- Figyelmesen nézett Edwardra. — Türelmetlen vagy, ugye? Látogatót vársz? Nagyon jó! — Senkit sem várok, és semmit nem értek — válaszolt Edward. — Uraim, ez valami félreértés! Glaubel hangosan nevetett, az ablak­hoz lépett. — Tévedés! — kiáltotta. — Kérdezd meg ezt a fiút! — mutatott Kazikra. — Tegnap még olyan szép dolgokat me­sélt nekem. — Tenyerét a virágálvány szélére tette és kitekintett az ablakon. — Eredj az ablaktól! — parancsolta meg Brunner, — és semmihez se nyúlj! — Mindennek jelentősége lehet. Edward kétségbeesetten nézett az óra mutatójára. Hallotta az óra tikk-takko- lását. Két gestapós a konyhát kutatta át. Brunner az ágyról ledobálta az ágy­neműt. Glaubel pedig a foteleket kutat­ta át. Edward villámgyorsan döntött. Az ablaktól néhány lépés választotta el. Ha odaugrik, mielőtt a qestapós lelövi, ha csak eléri... Előre nyújtotta a lá­bát, önmaga is előre hajolt, karjait ne­kifeszítette a szék karfájának ... Kloss éppen a tizenötös házhoz köze­ledett. Az olaszt a kávéházban hagyta, egy pillanatig méq töprengett is, hogy elmenjen-e a találkozóra, vagy sem, de végül is úgy döntött, hogy inkább koc­káztat, mert az ügy nagyon fontos... Szüntelenül arra gondolt, hogy négy napja van a feladat végrehajtására; ennyit adott a központ, hogy a gyárban végrehajtsák a tervet... Már éppen be akart lépni a kapun, amikor hirtelen kiáltást és üvegcsörömpölést hallott. A második emeleti ablakból lezuhant a virágcserép. Kloss nem pillantott fel, meggyorsí­totta lépteit. Maga előtt látta az üres járdát, semmi mást, csak az üres jár­dát. Egy szinte észrevehetetlen mozdu­lattal tolta előbbre a pisztolytáskáját. Már tudta, hogy mit történt. Nem gon­dolt magára, csak Edwardra, akinek si­került kidobni az utcára a virágcsere­pet és ezért biztosan nagyon, de na­gyon drága árat fizet. A Walowa utca nagyon hosszú, s ezen. a szakaszon egyetlen egy utca sem ke­resztezte. Kloss egyre gyorsabban lépke­dett és Dankára gondolt. Vajon, melyik irányból érkezik? Ha a Polna utca fe­lől, akkor elveszett, ha a park felölj akkor találkoznia kell vele. Motorzúgást hallott. A Walowa utcán megjelentem a Gestapo teherautói. Lezárták az utcát, — gondolta Kloss. Brunner biztosan arra a következtetésre jutott, hogy az, akinek Edwardnál meg kellett jeíentü, nem juthatott messze. Néhány méterrel Kloss előtt is meg­állt egy autó, a gestapósok kiugráltak belőle, a kordon lezárta az utcát, azo­kat, akiknek nem sikerült kapu alá hú­zódni, vagy beugrani valamelyik ud­varra, a gestapósok összefogdosták-. Kloss nyugodtan elkerülte a gestapóso- kát, hanyagul magasba emelte a kezét. Megállt a Walowa utca sarkán és ä játéküzlet kirakatát nézte. Elhatározta, hogy tizenöt percig vár. Talán Danká mégiscsak eljön. Valóban. Danka jött, már messziről megpillantotta. Magabiz­tosan lépkedett a parkon át. Kloss ak­kor vette észre, amikor megállt mellet­te. — Edward lebukott — súgta Kloss — tíz perc múlva találkozunk a parkban. Lanka megfordult és eltűnt a járó­kelők között. Kloss rágyújtott, aztán lassan elindult arra, amerre Danka el­tűnt. I Folytatjuk ) ’972. VII. 31. KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE Andrzej Zbych:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents