Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó
Valentyin Katajev: . 1972. VII. 30. ldalvást lépdelt a megfeketedett márvány — de lehet, hogy nej* márványmellvéden, szeme sarkából a távolba nézett, ahol a tömör kénes füst kötelén a Vezúv háromszöge lógott Nápoly fölött. És mesélt: — Élt egyszer a már megszűnt orosz birodalomban egy szerfölött gazdag kereskedő, névszerint Hludov Va- szilij, akinek, mint a mesében, három fia volt. Artamon, az idősebbik, okos fickó volt, Sztyepán, a középső, nemkülönben: hanem Nyikita, a legkisebb!... Nem lehet azt mondani, hogy teljesen ostoba lett volna, de minden esetre hihetetlen tökfilkó, iszákos, és bptrányhős, ahogy a gazdag kereskedők csemetéinél már lenni szokott. A tiszteletben álló Hludov cég csak szégyent vallott vele, ami persze megtépázta üzleti renoméját. Mit lehet itt tenni? Végül is az öreg Hludov magához hívta Nyikitát és azt mondta neki: „Térj észre, Nyikita, ez így nem mehet tovább! Nézd a bátyáidat, Artamont és Sztyepánt, ők már régen kitombolták magukat, abbahagyták a cirkuszozást, beletanullak a dologba és, amennyire telik az erejükből, hozzájárulnak a cég felvirágoztatásához. Ideje lenne neked is lecsillapodni. Utazgass egyet, nézz körül a világban, mutasd meg ki vagy, tanulj ki kereskedőnek, fordulj meg a társaságokban, építs ki megbízható üzleti kapcsolatokat és ismeretségeket. Egyszóval, világot kell látnod, amint azt testvérbátyáid tették a maguk idején. Látogasd meg, például, a kereskedelmi és ipari tőke klasszikus hónát, Angliát. Nemhiába éneklik nálunk, hogy „Bölcs ember az angol, segít magán, gépeket talál fel egyre-másra, a muzsik meg hangol — megsegít az Isten — s rázendít az édes Bunkócskára“. Szóval a legkomolyabban ajánlom neked, ne légy bunkó! Vegyél magadhoz annyi pénzt az irodán, amennyi szükséges, ne kelljen hétrét hajolnod az angolok előtt, és hajózz el Londonba“. Nyikita Hludov nem mondott ellent az apjának, meglehetős összeget vett magához az irodán és még abban az órában útnak indult Nagy-Britannia székes- fővárosa felé. A hajóbüfét még alig heverte ki, amikor megérkezett, elindult csavarogni a városba, és természetesen, legelőbb is kivallatta a járókelőket, hol szokták itt szomjukat oltani a helyi lakósok. Megtudván, hogy ilyesmit az úgynevezett bárokban művelnek, elment az egyikbe és italt rendelt. Egy ujjnyi whiskyt és egy üveg szódavizet adtak neki. A szódavizet elhanyagolta, a whiskyt egyhajtásra kiitta és még egy adagot kért. A bártulajdonos megint öntött neki. Azután megint és megint és néhányszor megint, úgy hogy az ifjabb Hludov előtt a pléhpulton hamar egész kiálllítás keletkezett az érintetlen szódásüvegekből. Megjegyezve, hogy ilyen verébnek való dózisok meg se kottyannak neki, ifjabb Hludov kinyilvánította, hogy emberhez méltóbb adagokkal szeretné folytatni. A tulaj különböző poharakat tett elé, hogy válasszon, és ifjabb Hludov rámutatott a legnagyobb kaliberű billikomra, amelyből a gentlemanok ásványvizet szoktak inni. Elcsodálkozott a tulaj, de azért teietöltötte a billikomot a legtisztább White horse skót whiskyvel. Ifjabb Hludov fenékig itta és kérte a repetét. Eközben, tetszik tudni, London-szerte elterjedt a hír, hogy egy idegen töményen issza a whiskyt és nagy billikomból. Ellepte a bárt a kíváncsiak tömege. A tizedik billikom után a tulaj kijelentette az ösz- szesereglett közönségnek és a sajtó képviselőinek, hogy az intézmény négyszázéves fennállása alatt mindössze háromszor fordult elő hasonló eset. Majd ünnepélyesen azzal a kéréssel fordult ifjabb Hludov- hoz, hogy eme nevezetes esemény emlékére tisztelje meg őt a saját kezű aláírásával. E szavak elhangzásával egyidőben szalmiákszeszt tartott ifjabb Hludov orra alá és jégdarabokkal kissé áttörülte a fülét, majd átnyújtotta a villát. Ifjabb Hludov összeszedte minden erejét, igyekezett viszonylag függőleges helyzetben tartani magát és a londoni polgárok örömrivalgása közepette a bár pléhpultjába karcolta — jóllehet nem minden erőfeszítés nélkül, ára eléggé olvashatóan — a következő szavakat: „Hludov Nyikita“. „Intézményünk egész történetében ön a harmadik, aki ilyen hőstettet hajtott végre — mondta a tulaj —, ezért a hagyományoknak megfelelően egy pennyt sem fogadok el öntől. Én állom a cechet.“ „És ki volt az első kettő?“ — érdeklődött ifjabb Hludov. „Itt olvashatja a nevüket“ — válaszolt a tulaj és levette a pultról a fatáblát, amely alatt a történelmi kézjegyeket őrizték. Ifjabb Hludov némi erőfeszítéssel kibetűzte a villával bevésett orosz nyelvű aláírást: „Hludov Artamon“ és „Hludov Sztyepán“. Egy kis ideig hallgatott, élvezte az elbeszélés hatását, azután sajátosan „ó“-zó, átható, rejtett humorral leli basszusa újabb elbeszélésbe kezdett, érzékletesen, rutinosan, tagoltan. — Ez egy részlet egy másik operából. Valaha létezett a mi városunkban egy Vasziljev nevű rendőrőrszem, idősebb ember, de híres életmentő. Gyakorlata volt az életmentésben. Amint észrevette felülről, a sétányról, ahol posztolt, hogy valaki fuldoklik, abban a minutumban futott lefelé, beugrott a Volgába és mentett. Akár hiszik, akár nem, tizenhét em— Nagyon egyszerűen. Kimentett tizenhét embert és vízbe fúlt. ... Arca elől ellegyezte az egyiptomi dohány kékes füstjét, mintha vele együtt a hosszantartó gondolatokat is el akarná oszlatni, majd megkérdezte: — Egyébként, nem mondtam még el, milyen vitába keveredtek a nyizsegorodi kereskedők az angol kereskedőkkel? — Nem, nem. Tessék elmondani. — Elmondhatom. Hát szóval, úgy esett, hogy a mi orosz kereskedőink vitába keveredtek az angolokkal a nyizsegorodi vásáron: emezek segédei tudnak-e többet inni, vagy amazokéi? Komoly fogadást kötöttek. Ennekutána bérbe vettek egy gőzöst, megrakták mindenféle erős italokkal és a hozzávaló harapniva- lóval, útnak indították a legtapasztaltabb segédek két csapatát — egy orosz és egy angol csapatot — és meghagyták nekik, hogy állandó italozás közben hajózzanak el Nyizsnyijtől Asztrahányig. Amelyik nemzet többet iszik és a másikat az asztal alá issza, az győz. Láthatják, hogy a feltételek egyszerűek voltak és világosak. A gőzös el is indult lefelé a Volga- anyácskán, az orosz és az angol kereskedők pedig letelepedtek a legjobb vásári étterem különtermében és várták a verseny állását jelentő táviratokat, amelyeket mindkét csapat minden hajóállomásról köteles volt küldeni. Rövidesen megérkeztek a táviratok — a mieinktől is, az övéiktől is — körülbelül azonos tartalommal. Az orosz távirat így szólt: „Isten a mi bizodalmunk sós uborkára és zsigulevi sörrel párolt borsóra és kétszersültre jól csúszik a vodka már tengernyit ittunk angolok tartják magukat elhagytuk Csebokszárit Ka- zányból Szibirszkbe csurgunk. Tisztelettel és reménykedve orosz hazafias segédek tömörülése.“ Néhány nap múlva megérkezett a másik távirat, Szaratovból: „Vodkát és sört megoldottuk áttértünk malagára és spanyol fehérre álljuk a sarat angolok kemény legények tartják az iramot. Orosz alkalmazottak.“ Alig egy hét múlva így szólt a távirat: „Elértük Kamisint isten segítségével végeztünk malagával spanyol fehérrel konyakkal és hasonlókkal szemhunyásnyit sem alszunk eszünk friss csak lábunk zsibbad, az angolok kissé csüggedtek de váll váll mellett haladnak nem sza* kadnak le reménykedünk. Oroszhon fiai.“ A következő távirat Cáricinből jött: „Éppen most végeztünk könnyű szőlőborokkal és pezsgővel öregbítjük orosz fegyver dicsőségét angolok kemény legények de alig bírják jótevőink ne kételkedjenek nem csalódtak bennünk minden reményünk likőrökben. Görögkeleti hívők.“ Azután több napos nyomasztó szünet következett, mígnem a különterembe egyetlenegy távirat érkezett, az ctosz csapattól: „Cáricin és Asztrahány között angolok kétvállra fektetve tojáslikőrrel. Szláv testvéreitek.“ Mindannyian nevettünk, de ő tapasztalt elbeszélőhöz illeően még csak a szemöldökét se rándította meg. Negyven évvel ezelőtt történt mindez. Sorren- tóban. — Emlékszem csontos kis arcára, az állandó olasz napsütéstől narancsszínűre égett finom kezére, kukoricasárga bajuszára, amely a katonásra vájt áll felett lógott és emlékszem sáfrányszínű, még egyáltalán nem ősz kefehajára s keskeny szoborszerű homlok felett. Égszínkék elegáns ing volt rajta, a legjobb minőségű hosszú halványkék nyakkendő szépen feküdt kissé beesett mellén. Sovány volt, hajlott hátú, száraz; orra, mint a sirályé, fürkésző szomorú tekintete a távolba irányult. Zakója egy szalmafonatú szék támláján lógott, el- sőo:*ztályú angol szövetből készült, kitűnő szabómunka volt. Ezt a zakóját Gorkij szerette büszkén így minősíteni: „Gránitból készült“. Fordította: Jovánovics Miklós „Halljuk, mi az a titkos álom?“ „Nem tudom, módjában áll-e, nagyságodnak...“ „Minden módomban áll! Beszélj!“ „Szeretnék beiratkozni a gimnáziumba'.“ „Hogy képzeled! — kiáltott fel a kereskedő és a végtelen csodálkozástól még el is nevette magát. — A gimnáziumba, barátocskám, kisfiúk iratkoznak be, legfeljebb fiatalemberek, te pedig már, úgy látom negyvenes vagy.“ „Negyvenkét esztendős, nagyságos uram.“ „Na látod! Hogy ülhetnél egy padban a kisfiúkkal? Azon kívül te, hogy úgy mondjam, rendőr-őrszem vagy, mi keresni valód neked a gimnáziumban? Téged semmi módon oda fel nem vesznek. Még akkor se, ha az egész járási tanulmányi osztályt megkenem és magát a miniszter urat is lepénzelem. Nem, testvér, ez egyszerűen lehetetlen még nekem is. Kérj valami mást.“ „Nekem más nem kell. A gimnáziumba szeretnék ...“ És pont. Bárhogy igyekezett is a kereskedő, nem tudott vele zöldágra vergődni. A rendőr csökönyösen hajtogatta a magáét és kész. „Ez volt — aszongya — életem egyetlen álma.“ Gondolják csak meg, drága elvtársak, egy egyszerű, közönséges rendőr öreg fejjel gimnazista akar lenni! Mi minden meg nem esik az orosz emberrel! Nem kis dolog ám az álom, kérem alásan. Könnyes lett a szeme, megtörölte a zsebkendővel, köhögött egy sort, a nyákot teknőcből készült speciális kis dobozba köpte, akkurátusán rácsukta a fedelét és a zsebébe rejtette. Aztán egy zöld csomagból egyiptomi cigarettát húzott ki a körmével, beledugta a hosszú szipkába, rágyújtott és a poros kertet nézte, amelynek teraszai a rekkenő hőségtől ködös Nápolyi öböl szürke, vulkanikus partja felé lejtettek. Vártuk a folytatást, de ő hallgatott. — Na, és mi lett aztán? — Mivel mi lett? — Azzal a rendőrrel. — Ja, Vasziljevvel? Mi lett volna! Semmi Vízbe fúlt. — Hogy hogy vízbe fúlt?!!! — kiáltottunk fel egyszerre. A GYERKÖCÖK SOROZATBÓL (Könözsi István felv.) bér élétét mentette meg. A város nevezetessége lett. A maga nemében egy Saljapin. Pedig, megjegyzem, közönséges, szürke, tanulatlan rendőr volt. Megesik az ilyesmi! Egy alkalommal megmentette a helybeli milliomos egyetlen fiának az életét. Hogy milyen boldog volt az atya, azt nem lehet elmondani. Gondolják csak meg, egyetlen gyerek, örökös, vigasz az öregségre, a cég reménysége, a nemzetség folytatója. A kereskedő magához hívatta az életmentőt és azt mondta neki: „Te — aszongya — fel sem foghatod, milyen jó- cselekedetet hajtottál végre. Ezért királyi módon akarlak megjutalmazni. Semmit se sajnálok tőled. Még a tőkém felét se. Kívánj amit akarsz, minden kívánságod teljesül!“ „Alázatosan köszönöm nagyságodnak — mondja —, de nem kérek én semmit, mivelhogy a fiúcskát nem önző szándékkal mentettem meg, hanem a lelkiismeretem parancsára, de ha lenne oly kegyes segíteni, hogy életem titkos álma valóra váljon...“
