Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

1847 márciusában, amikor Petőfi az „izzó vastrónon megégetett“ Dózsa szellemét idézve követelt emberjogokat a népnek, nem a feledés homályából kellett életre kelteňie a népvezér alakját. Dózsa emlékét a reformkori liberalizmus történelemszemlélete támasztotta fel, s a haladó nemesi politikusok — Wesselényi, Kölcsey, Széchenyi és Kossuth — éppúgy összekapcsolták a parasztháború tanulságát a polgári .átalakulást sürgető reformtörekvéseikkel, mint a a liberális történettudomány legnagyobb hazai alakja, az „1514-iki pórlázadás okainak és következményeinek" külön tanulmányt is szentelő Horváth Mihály. Az a kép, amelyet — Werbőczi szellemében — a XVI. századi történetírók hagytak az utókorra 1514-ről, s amelyet a XIX. század első negyedének konzervatív-reakciós történészei növekvő aggodalommal igyekeztek fellebhezetlenül érvényesnek minősíteni, hiteltelenné kezdett válni. A liberalizmus revízió alá vette a konzervatív történetírás kényes fejezetét, s ez a revízió

— alig tíz év elteltével — a történelmi tudat forradalmi jelentőségű változását eredményezte. A mohácsi katasztrófa évszáma helyett 1514, az ország polgári fejlődését csírájában elfojtó feudális reakció megszilárdulásának esztendeje került a történelmi érdeklődés középpontjába, s — mint Mohács igazi oka — ez az évszám nemcsak a haladás, de az élet- benmaradás problémájának szimbólumává is emelkedett.

Az 1846 télutóján kirobbanó, s oly tragikus véget érő galíciai parasztfelkelés a reformok elodázásának Magyarországon is várható következményeire figyelmeztetett. A pórlázadás ijesztő közelsége új aktualitást adott 1514-nek, s ebben az új történelmi helyiet- ben fokozott érdeklődés fordult Dózsa alakja felé. Szinte egyszerre születtek meg a magyar parasztháború szépírói ábrázolásának nagyszabású tervei. A liberális Pulszky Ferenc s a honorácior Sárosi Gyula

— egymástól függetlenül — drámát készültek írni a parasztvezérről, Arany János — az 1847 februárjában Petőfihez írott levelének tanúsága szerint — epikus mű hősévé akarta formálni Dózsát, Eötvös József pedig hozzákezdett hatalmas regénye, a Magyarország 1514-ben írásához. Pulszky, Sárosi és Arany terve megvalósulatlan maradt, de a Toldi szerzője levelének minden bizonnyal döntő szerepe volt abban, hogy az Ellenzéki Kör márciusi gyűlésén Petőfi Dózsa tűzként pusztító szellemét idézte az őt lelkesen éljenző hallgatóságnak. S természetesen abban is, hogy nem sokkal A nép nevében viharos hatást keltő elszavalása után — Aranynak küldött válaszlevelében — a magyar történelem egyik legdicsőbb alakjának nevezte Dózsát.

Nemcsak megidézte tehát a forradalmár költő a nagy népvezér szellemét, de lélekben — indulatban azonosult is vele. Nem csoda, ha mások is azonosították. 1848 márciusában a Pozsonyban országgyűlé- sező Rendek fülében már egyformán csengett kettőjük neve. Amikor hírül vették, hogy a költő sok ezer paraszt élén Rákosról (eléjük készülődik — amiben kételkedni az időközben kezükbe jutott Dicsőséges nagyurak című vers lázító sorait olvasva nem is volt okuk —, félelmükben jóváhagyták a jobbágyfelszabadításról szóló törvényt. Így történt, hogy az „izzó vastrónon megégetett Dózsa szelleme“ Petőfin keresztül szólt bele a magyar történelembe. Megmásíthatatlan tény ez immár, s a másik tény — hogy tudniillik a népfelkelés híre álhír volt — mitsem változtat ezen.

Nekünk azért ezt a másik tényt is tudnunk kell. Tudnunk kell, hogy Petőfi ekkor már nem írta le Dózsa nevét, s azt is sejtette, hogy nem lesz parasztforradalom Magyarországon. Ö maga volt, aki „a nagy bosszúállás óráját“ jelző versét visszavonta, hogy az osztályellentéteket félretéve egységes függetlenségi harcra mozgósítson Nemzeti dalával.

Ha érteni akarjuk, mikor és miért érezte Petőfi aktuálisnak Dózsát, ha látni akarjuk, mi volt a szerepe a költő forradalmár-politikussá élcelődésében és politikai programjának kialakulásában a népvezér szellemének, sem a Pozsonyban terjedő legendából, sem az Aranynak írott levél patetikus szavaiból nem kapunk kielégítő magyarázatot. Kérdésünkre egyedül az a vers adhat választ, amelyben a költő politikai cselekvése eszközévé tudta formálni Dózsa iránti rokonszenvét. Figyelmünket tehát 1847 márciusára, A nép nevében című versre kell fordítanunk. Annál is inkább, mert ez a vers nemcsak a Dózsa-téma irodalmi feldolgozásának történetében jelent forradalmian újat, de fordulópontot jelez Petőfi lírájában, eszmei-politikai fejlődésében is.

Anélkül, hogy a költemény kimerítő elemzésére vállalkozhatnánk, idézzük fel magunkban a keretéül szolgáló strófát. Vajon melyik gondolatban, melyik képben ragadható meg Petőfi eredetisége? — A „fölkelő, szörnyű nép“, amelyik „vesz, ragad", csak utal azokra a képekre, amelyeket a konzervatív-reakciós történetírás vett át a forrásmunkákból, s adott tovább elrettentő emlékként a parasztháborúról. Szívesebben tartanánk Petőfi ihlete teremtményének a szép és forradalmi erejű strófazáró sorokat: „De szellemét a tűz nem égeté meg. Mert az maga tűz...“ „Ismét pusztíthat e láng“, de ezt a költői képet — prózában — már Kölcsey is használta egyik országgyűlési beszédében. „Itt a szó ama halhatatlan, hódíthatatlan szellemről van — írta Dózsára utalva —, mely százak óta most lánggal lobogva, majd hamv alatt emésztődve ég.“

Nincs tehát egyetlen olyan gondolati vagy képi eleme a versszaknak, amelyet Petőfi logikája vagy képzelete teremtett volna, a nyolc sorban mégis teljes egyéniségével, tökéletes eredetiségével van jelen a költő. És ezáltal nyer új tartalmat a gondolat és új jelentést a kép. Azáltal, hogy Petőfinek van mondanivalója velük. Annak a költőnek, aki leírta, már, hogy „Hadd tehessek az emberiségért valamit“, aki nem akarja megérteni, „Mit tűr a szolgaságnak népe?“, aki nyugtalan éjszakáin világszabadságról és „véres napokról“ őlmodik, s aki olyan halálra készül, amely nem „ágyban, párnák közt“ fogja találni. Másképpen: Petőfiben már megértek a forradalmiság érzelmi-etikai feltételei, amikor A nép nevében-1 írta, s ez a halálos küzdelemre való készenlét ad különös hangsúlyt, mélyebb jelentést a másoktól már ismert figyelmeztető gesztusnak. Dózsa példájára nemcsak azért van szüksége, hogy nyomatékosabbá tegye mondanivalóját, hanem, hogy önmaga számára is igazolja forradalmi látomásait: van cél, van közeTl és konkrét történelmi feladat, ami értelmet adhat az életáldozatnak, mert volt már ember, akinek szelleme ezzel a küldetéstudattal le tudta győzni a halált. Nem lehet nem érezni a vers kimért, fegyelmezett hangnemén, hogy itt a feszülő forradalmi pátoszt nem a retorika szabálya, s nem is csak a jó politikus taktikai érzéke, hanem az önigazolást talált ember fölényes nyugalma is ellensúlyozza.

Tovább haladva a költeményben egy-egy versszakban többször is a „jog“, egy helyütt pedig az „emberjog fogalmával találkozunk. („Emberhez illik, hogy legyen jog a“... „Jogot tehát, emberfogót a népnek, Mert /oktalanság a legrútabb bélyeg“ ... „Miért a

fog csupán tinálatok?“ S ti, kik valljátok olyan

gőgösen. Mienk a haza és mienk a jog!u... „Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok

fogót,* ■■■)

Ha figyelembe vesszük, hogy 1847 márciusában a liberális nemesi politika már tovább lépett a jogegyenlőség hangoztatásánál, s egyre határozottabban vagyon- és birtokegyenlőséget követelt, meg kell állapítanunk, Petőfi verse mérsékelt politikai programot tartalmaz. S ha figyelmesen elemezzük a verset, az is nyilvánvaló, hogy nem fenyegető, nem lázadó, inkább csak figyelmeztető a költő modora is. Vajon mi magyarázza ezt? Annál érthetetlenebb ez a mér- sékeltség és önfegyelem, hiszen korábban már leírta a jelszót: „a néppel tűzön, vízen át“, s a szociális igazságtalansággal szembeni gyűlöletének is nem egyszer hangot adott. A „Még kér a nép, most adjatok neki“ tagadhatatlanul szelídebben hangzik a csaknem egy évvel korábban írott Dalaim már idézett sorainál („De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy láncát letépje“), s még feltűnőbben visszafogottabb a Palota és kunyhó lázadó-keserű indulatánál („S kívánom, hogy minél elébb Láthassam om- ladékokat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt!“)

Kulin Ferenc:

pf roff

Visszalépés lenne hát A nép nevében? Csak akkor érezzük annak, ha a szociális problematika megfogal- mazásának indulati görbéjét elszigetelten vizsgáljuk Petőfi lírájában. Ennek jogosulatlanságáról pedig egyszerű statisztikai adatok is meggyőznek. Hazafias politikai költészetében számbeli fölényben vannak azok a versek, amelyekben az osztályellentétek háttérben, vagy teljesen rejtve maradnak a nemzeti egység, a megmaradás problémája mögött. Az 1846 januárjában írott Isten csodája című versében még többes szám első személyben szól, tehát a nemességgel közös erkölcsi felelősséget vállal a múltért, amikor ostorozza nemzetét („Egymást martuk szennyes koncokért, Mint a szeméten a silány ebek“). S ha a személyes közösséget később megtagadja is, ugyanilyen egységesnek tekinti a nemzetet a 46 szeptemberében írott Nagykárolyban, vagy az októberi keletű Erdélyben című versek tanúsága szerint. Le kell szögeznünk: Petőfinek e verseiben mutatkozó nemzetostorozó indulata — ha keserűbb is, élesebb is, mint a liberális nemesség legjobbjaié —, eszmeileg semmiben sem különbözik a Zrínyi-dalok Kölcseyének, vagy az Országháza Vörösmartyjának indulatától.

Ezeknek a költeményeknek (Isten csodája, Nagykárolyban, Erdélyben stb.) a környezetében jelennek meg azok a versek, amelyek a költő problémalátásának mélyülését, tisztuló osztálytudatát jelzik — A nép, a Dalaim és a Palota és kunyhó című versekre gondolunk elsősorban —, ám ezek a versek még feltűnőbbé teszik, hogy magyarságát és népiségét, azaz nemzet-tudatát és szociális érzékenységét ekkor még nem tudta közös nevezőre hozni. A végső forradalmi célokat (Világszabadság, „bőség kosara“ stb.) már világosan látó költő megoldhatatlannak tűnő dilemma előtt áll, valahányszor a konkrét hazai valósággal kerül szembe. Ha a nemzeti egység veszélyeztetettségének okát kereste, a szociális feszültségre bukkant, áin ba átgondolta annak lehetséges következményeit, újra veszélyeztetve látta a nemzet-egységet. A nép nevében az első olyan verse, amelyik a szociális és a nemzeti problematika következetes végiggondolásáról tanúskodik. Petőfi felismerte, hogy a kettőt egymás ellenére lehetetlen, együtt pedig csak a szociális igazság oldaláról lehet megoldani. Ezt az egyszerű, de rendkívül jelentős felismerést hirdetik ezek a szavak: „a hon ... eldől, ha nem nyer új védoszlopot" s ez a felismerés magyarázza azt is, hogy nem a lázadásra készülő népvezér, hanem az érdekegyeztető politika radikális képviselőjeként fordul segítségért Dózsa szelleméhez.

A nép nevében mésékelt elvi tartalma azt igazolja, hogy Petőfi politikai realitásérzékkel mérte fel a konkrét történelmi helyzetet, de nyitva maradt még a kérdés: jelen van-e ebben a politikus magatartásban a forradalmiságnak az az eleme, amelyik a jelen aktuális taktikai követelményein túl a történelmi fejlődés egyetemes érdekeihez is igazodik. Másszóval: forradalmár maradt-e a nép nevében politizáló költő?. Hogy a kérdésre válaszoljunk, újra és több oldalról is meg kell vizsgálnunk, mi oka lehetett Petőfinek, hogy a szociális probléma kulcsa: a tulajdon- és birtokegyenlőség helyett versében hétszer is „csak" jogegyenlőséget követelt.

Változtatnunk kell megszokott módszerünkön. Ä költő forradalmiságát elsősorban eszmei-politikai fejlődés eredményeként szoktuk értékelni, s kevés figyelmet szenteltünk idáig e forradalmiság érzelmietikai indítékainak. Ügy véljük, e szempont alkalmazása éppen a mi kérdésünk esetében mellőzhetetlen.

1847 elején, amikor hirtelen felgyorsult a liberalizmust túlhaladó, attól elvőló Petőfi eszmei fejlődése, s amikor a költői ihlete tartósan forrponton van, a nagy politikai versek előzményeként nagy magatartás-versek születnek. A költő szabadság-fogalmának olyan elemeit hordozzák ezek a versek, amelyek nélkül politikai szabadság- és jogeszméje sem érthető meg. Hadd emlékeztessünk a Ha férfi vagy... kezdetű költeményre: „Függetlenségedet A nagyvilág kincséért Árúba ne ereszd. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat. Koldusbot és függetlenségi Ez légyen jelszavad“. — És ezzel a jelszóval tökéletesen egybecseng a szintén januárban írott „A farkasok dalának jól ismert utolsó versszaka: . Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor, De szabadok vagyunk“. Fekete Sándor az idézett jelszó eredetét nyomozó tanulmányában felhívta rá figyelmünket, hogy azt „a vers megírása előtt prózában is megfogalmazta“* a költő. S ez is azt bizonyítja — vonja le a következtetést Fekete Sándor —, hogy e jelszóban sűrített gondolat „mélyen élt Petőfi eszmerendszerében“. Valóban mélyen élt. És ezt nemcsak a prózai változat igazolja. Az 1846 tavaszán írott Szilaj Pistában is találkozunk ezzel a magatartással. Miután az úrfi elcsúfította Pista kedvesét, Pista elhatározza, hogy „zsivány leszek, zsi- vány útonálló“. Kirabol egy fényes hintón érkező uraságot, mielőtt azonban továbbengedné az áldozatot, megtorpan: „Hó megállj! kiált rá a kocsisra, Ki az ostort már kezébe vette, Nem vagyok én zsi- ványnak teremtve ... Itt van uram, egy fillérig pénze...“ Pista „váratlan“ tette Kukorica Jancsi hamar megoldódó dilemmáját juttatja eszünkbe, aki nem nyúl hozzá a zsiványok szerezte pénzhez. Pándi Pál Petőfi című könyvében hangsúlyozza ennek a 'ele- netnek fontosságát Petőfi etikai felfogása szempontjából, s úgy véljük, nem tévedünk, ha itt ugyanennek az etikai magatartásnak a jelenlétéről beszélünk. S hogy e magatartás Petőfi egyéniségének egyik legmélyebb vonását juttatja kifejezésre, azt majd Az apostolban megrajzolt önarckép fogja hitelesíteni. Szilveszter mondja: „hogyha egyszer már A szolga emberré emelkedik, Éhen hal meg vagy bitófán, De többé szolga nem lesz!“ Más helyütt pedig: „Nem ismerek nálam kisebbet S nem ismerek nálam nagyobbat. S a gazdagságot illetőleg, az nekem talán ingyen se kellene, Annál kevésbé olyan áron, Hogy érte nyúzzanak másokat“. Indokoltnak érezzük, hogy e gesztusokban megnyilvánuló etikát Petőfi eszmei fejlődését is befolyásoló alkati tényezőként tartsuk számon. Olyan tényezőként tehát, amely szerepet játszik forradalmiságának érlelődésében is.

Ám miután szembesítette a költő „kidolgozott“ etikai álláspontját a megoldásra váró szociális problematikával, rá kellett, hogy jöjjön annak bizonyos hibáira, elvi következetlenségére. A Palota és kunyhó még ennek az etikának az abszurdum vitelét mutatja (csak szétrombolni, s nem birtokba venni akarja a Palotát), de a közvetlenül utána írott A XIX. század költői a forradalmi bosszúval meg nem oldható szociális probléma orvoslására már konstruktív elvi programot ad, s a forradalmi cselekvés végső céljaként a „bőség kosará“-t, a tulajdonegyenlőség eszméjét hirdeti meg. Petőfi tudomásul vette, hogy sem a „Koldusbot és függetlenség“, sem a „nekem nem kell szép öltözet“ jelszavakkal nem lehet a tömegeket elvont eszmékért, pusztán politikai jogokért és erkölcsi szabadságért mozgósítani, de azt is nagyon iól tudta, hogy becsapná a népet, ha a „bőség kosa- rá“-t közvetlenül elérhető célként tüntetné fel. A reális, de távoli cél megfogalmazását ezért kapcsolta rögtön- össze forradalmi etikájával, ezért buzdított eszmékért való küzdelemre akkor is, ha „az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel“.

Ogy érezzük, mindez elég bizonyíték arra, hogy Petőfi erkölcsi- és gondolatrendszerében mindig alárendelt szerepet kaptak az anyagi célok — s nemcsak az egyén, de a közösség anyagi céljai is — az eszmékkel, a politikai jogokkal szemben. Ezért amikor a népforradalommal figyelmeztető Dózsa-vers- ben hétszer is jogokat követel, indokolatlannak tartjuk e jogfogalomban a szociális egyenlőség gondolatát akár rejtetten is jelenlevőnek hinni. Nem kerülhetjük meg a kérdést: hogyan értékeljük Petőfi forradalmiságának ezt a vonását? Pusztán sok szenvedéssel teli egyéni sorsának büszke vállalását emelte volna etikai normává? S egyáltalán: az eszmei radi- kalizálódás járulékos magatartásbeli eleme-e csupán ez az aszkétikus jelleg Petőfi alkatában, avagy az egyéni alkattól független objektív követelménye mindenkori forradalmi átalakulásának? Véleményünk, szerint csak az utóbbi kérdésre felelhetünk igennel. Petőfi jól látta a kispolgárosuló, kapitalizálódó tendenciákban az anyagi felemelkedés bármennyire is korlátozott, de növekvő lehetőségeit, ám jól ezeknek a lehetőségeknek a közéleti és egyéni morált romboló hatását is. Nem tudta, és nem akarta sem saját maga, sem a nép számára elfogadni azokat az anyagi perspektívákat, amelyeket idegen érdekek szolgálatával, vagy bármiféle függés árán lehett csak elérni és megtartani, nem akarta a nép szociális problémáit a fennálló jogrend és osztályviszonyokkal való kompromisszum árán megoldani. Nem tudott belenyugodni abba, hogy a fejlődés irányát és ütemét végsősoron a feudális uralkodó osztályok mindenkori érdeke illetve belátása szabályozza, mert ennek az irányításnak az elfogadása egyet jelentett volna (és jelentett is a végig nem vitt forradalom után!) az érdekkompromisszumok olyan beláthatatlan sorozatával, amelyben a kompromisszumot kényszerítő tömegek nemcsak érdekeikkel, de erkölcseikkel is szükségszerűen hozzátorzultak volna (hozzátorzultak!) a kompromisszumokat elfogadó osztályok romló, rothadó világához. Ez a felismerés diktálta Petőfinek, hogy ne a tulajdon, hanem „csak“ a jog eszméjét írja zászlajára, amikor Dózsa szellemét idézte meg. Jól tudta, hogy ez a szellemidézés, ha kell, a mársékelt elvi programot is forradalmi kiáltvánnyá teszi.

1972. VII. 30.

es