Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

A NEMZETISÉGI iskola hatékony ESZKÖZEAKOMMUNISTA NEVELÉSNEK A műveltség megszerzéséhez az ál­lam minden lakosának — demokrá­ciánk lényegének értelmében — joga van. Ez a műveltség azonban csak akkor lehet igazán értékes, ha lehe­tővé teszi a közösségi életbe való be­illeszkedést és a közösség céljainak vállalását. Ez azt is jelenti, hogy a gazdasági és társadalmi életünk terv­szerű megszervezésével fellépő új cé­lok a nemzetiségi iskolákra ugyan­olyan feladatot hárítanak, mint a cseh vagy a szlovák nyelvű iskolákra. S ha ez így van, az iskolai oktató-neve­lő munkában országszerte biztosítani kell a lehető legnagyobb tartalmi és formai egységet. Ezért a magyar tan­nyelvű iskolákban — kivéve a ma­gyar, a szlovák, az orosz nyelvet, az irodalmat, a történelmet és a zenei nevelést — ugyanazon tantervek sze­rint tanítunk, ugyanazokból a magyar­ra fordított tankönyvekből, tehát lé­nyegében ugyanazokkal az ismeretek­kel vértezzük fel a tanulókat, mint az ország többi — a cseh és a szlovák, az ukrán és a lengyel tanítási nyelvű — iskolája. E mellett természetesen anyanyelvűkkel is megismerkednek a magyar tanítási nyelvű iskolák tanu­lói, s a legtöbb iskolában — ha való­ban jó a nemzetiségi iskola és lelki- ismeretesek pedagógusaik — tanuló­ink szlovák nyelvből is alapos isme­reteket szereznek. Ez a legbiztosabb záloga, hogy hazánk minden tanulója — szocialista társadalmi rendszerünk demokratizmusának megfelelően — egyenlő értékű tudást szerezzen. Te­hát a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolákban a tanulók olyan is­meretekre és készségekre, szokásokra és erkölcsi magatartásra tehetnek szert, mely bizonyos érvényesülést, boldog életet biztosít számukra. Sokan kérdezték már tőlem: ml a különbség a régi és az új iskola kö­zött? Nehéz válaszolni ilyen „köny- nyű“ kérdésre. A válasz tömören azonban — úgy vélem — csak így szólhatna: a régi iskola általában szá­raz ismerethalmazt nyújtott, míg az új iskola a gyermeki gondolkodás haj­lékonyságát fejleszti, érdeklődést fel­keltő, lebilincselően érdekes oktatói­nevelői tevékenységgel. (Persz§, ezen az sem változtat, hogy régen is voltak „új“, s ma is akadnak „régi“ iskolák.) Ez pedig nemcsak új tanítási mód­szereket, hanem a tanítás tartalmi és formai elemeinek lényeges megvál­toztatását is megkövetelt. Nem csupán arról van szó, hogy egyes tantárgya­kat megszabadítsunk az elavult ele­mektől és összhangba hozzuk a kor­szerű követelményekkel; ez szükség- szerű folyamat — melynek nyomon kell követnie az emberi tudás fejlő­dését. Korunk jelentősen meggyorsult tudományos és társadalmi változásai az iskolaügy minőségi változását is megkövetelik. Az iskola ma már nem nyújthat lezárt ismereteket, hiszen az ember semmilyen iskola elvégzésével nem szűnik meg tanulni, új ismerete­ket szerezni. Éppen ezért a modern kor hatalmas és egyre növekvő tu­dásmennyisége mellett az iskolai ok­tatásnak és nevelésnek ma még in­kább mint a múltban, nagymértékben a gondolkodó képesség fejlesztése, a tudomány, a gyakorlat és a mii vészét világában való tájékozódás eszközei­nek az ismertetésére kell törekednie. Hogyan tükröződött mindez az 1972- es érettségi vizsgákon? Ahol a tanító megértette e gondolatok lényegét, ott pl. az irodalmi ismeretek vizsgáin nem csupán az életrajzi adatokat, a művek felsorolását, esetleg rövid tar­talmat „mondtak fel“ a tanulók; eze­ket az adatokat ugyanis az élet gond- jei csakhamar úgyis kiszorítják a ta­nulók fejéből. Ott, ahol a pedagógu­sok az irodalmi művek értését-szere- tetét, a „benedekmarcell“ értelemben vett „olvasás művészetét“ kérték szá­mon az érettségizőtől, ott a tanuló megértette: az Irodalom művészet, művészi varázsával, élményi erejével mozgatja meg értelmünket, telíti ér­zelmeinket, és lendíti cselekvésre aka­ratunkat. Hallottunk olyan feleletet irodalomból, melyből éreztük: a peda­gógus célja, hogy tanítványaiból mű­értő és műélvező olvasót neveljen, az irodalmi művek olvasását, az irodal­mat megszerettesse. Az ilyen iroda­lomtanár tekintet nélkül arra, hogy a 6. vagy a 12. osztályban tanított, arra törekedett, fejlessze a tanulók világnézeti és művészi ítélőképessé­gét, mely lehetővé teszi az olvasásra érdemes művek megválasztását akkor is, amikor már az iskola irányítóként nem állhat mögöttük. Az ilyen peda­gógus a tanítási órákon olyan él­ményt biztosított, melynek hatására a növendékek egész életükön át igénylik majd az értékes művek olva­sását. Mert értékesebb az egész élet­re szóló irodalomszeretet, az irodal­mi művek értését megkönnyítő arany­kulcsot adni a tanulóifjúság kezébe, mint holmi száraz adathalmazt. Eze­ken a vizsgákon irodalmi műveket elemeztek, az egyes művek szereplőit jellemezték és a figurák „önmozgá­sáról“ beszéltek. De hasonlók a prob­lémák a történelem, a szlovák, a ma­tematika és más tantárgyak tanításá­ban is. A nehéz az, hogy sokszor a tanítónak kell megállapítania: milyen konkrét anyagnak van döntő szerepe az adott tárgyra vonatkozó ismeretek, készségek elsajátításában. Melyek azok az ismeretek, amelyeket még a tantárgy lelkiismeretes tanulása ese­tén is elfelejt a tanulók többsége és mit nyújt az elfelejtett anyag tanulá­sa, az adott tárgy, a gyermek általá­nos értelmi fejlődéséhez. Mert mind­nyájunk előtt világos: az olyan rész­ismeret, amelyet a tanuló az iskolában kap és gyakran szinte teljesen kihull a fejéből, még nem „fölösleges tan­anyag“. Ha azonban ezen ismeretek elsajátítása semmiféle szerepet nem játszik a gyermek értelmi képességei­nek fejlesztésében, nyilvánvaló , hogy az ilyenfajta ismeretek tanítása telje­sen fölösleges. Az elmúlt évek egyik jelentős eredménye, hogy a tanítók széles tömegei tudatosították ezt a kö­vetelményt. Igaz ugyan, hogy ezen a téren még csak az empíriánál tar­tunk és a cél megvalósítása érdeké­ben még sok a tennivalónk. De felis­merni a fejlődés szabta utat — már ez is jelentős lépés előre. S hogy mi­lyen jelentős lépés, bizonyságul hadd idézzük éppen a komárnói (komáro­mi) iskola eredményeit. Ebben az is­kolában a pedagógusok elhatározták: mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a diákok tanulásának ösztönző­je ne a külső kényszer legyen, ha­nem a belső, pszichikai motívumok játsszanak ebben egyre nagyobb sze­repet, melyek felkeltik érdeklődésü­ket és ezzel a tanulást intenzívebbé teszik. Céljuk, hogy a tanulás a ta­nulók belső szükségletéből, érdeklő­déséből. a tudás kiegészítésének vá­gyából, kötelességtudásból fakadjon és ne a fenyegető körülmények — a rossz érdemjegy, a blikás — nyo­masztó hatásából. S az eredmény: az iskola szinte valamennyi tanítványa javított évvégi bizonyítványán. Persze, az ilyen eredményes iskolai tevékeny­ség egyik alapfeltétele a szülői ház és az iskola jó kapcsolata. Iskoláink többsége az elmúlt tanévben jelentős eredményeket ért el. Ismét a komár­nói (komáromi) példát idézzük: a rendszeres szülői értekezleteken a sok egyéb nevelési probléma megvita­tása mellett a tanítói kar mindent el­követett, hogy a szülők megismerjék az iskola munkáját. Követésre méltó p^lda: az egyik tanuló egy alkalom­mal a szülői munkaszövetség gyűlé­sén Krista Bendová versét szavalta szlovákul és rögtön elmondta a költe­mény tartalmát magyarul is. A szülök bizalma a magyar tanítási nyelvű is­kolák munkája iránt erősödött, mert látták, hogy a tanítók az életre nevel­nek, alapos általános ismeretek mel­lett biztos szlovák nyelvtudást nyúj­tanak gyermekeiknek. Egy másik osz­tályban viszont a tanulók szlovák nyel­vi ismeretei gyengék voltak. A szülői munkaközösség — az osztályfőnök kezdeményezésére — elhatározta, hogy a nyári szünetben a tanulókat két-három hétre Észak-Szlovákiába küldi „szlovák szóra“. Biztos, hogy az eredmény nem marad el, mert a gyer­mekek érdeklődése, tudásvágya — s ez minden tudás alapja — hatványo- zódik majd. Az iskola és a család kapcsolatát igen sok iskolában ma már helyesen értelmezik. Podunajské Biskupicén (Pozsonypüspöki) például néhány év­vel ezelőtt 400 szülő jelenlétében a kultúrházban mutatták be, hogyan ta­nítják a gyermekeket írni, olvasni, milyen laboratóriumi munkát végez­nek a kémia politechnizációja kereté­ben a 8. osztályos tanulók, illetve a 7. osztályban mennyire tudnak szlo­vákul a gyermekek. A tanteremmé va­rázsolt színpadot* végzett „produkci­ót“ óriási érdeklődéssel, néma csend­ben figyelték a szülők. Egy másik is­kolában bemutatták, hogy az első osztályban a szép kiállítású képes nyelvkönyvből milyen lelkesedéssel tanulnak a -gyermekek szlovákul. Ál­talában: az elmúlt iskolai évben a pe­dagógusok első ízben avatták be a szülőket a nemzetiségi iskolák szak­mai gondjaiba. Sok szó hangzott el az anyanyelvi tanítás fogalom-alkotó, a kétnyelvűséget is elbíró, logikus gondolkodást fejlesztő szerepéről, meg a szlovák nyelv tanításáról is. Például arról, hogy az első osztálytól intenzíven tanított szlovák nyelvet ta­nulóink túlnyomó többsége elsajátít­ja, hiszen már a hetedik osztálytól két nyelven tanítják a szakterminológiát és az anyanyelven alaposan megértett tananyag szlovák nyelvű rekapitulá­cióját is megkövetelik pedagógusaink. A bizalmatlanság, hogy a „magyar is­kolák nem nyújtanak szlovák nyelvből biztos ismereteket“ — ma már álta­lában nem helytálló. A szülői munka- közösségek fórumán első alkalommal esett szó a matematika tanítása-tanu- lása jelentőségéről is, arról, hogy a természettudományok „anyanyelvé­nek“ elsajátítása a magyar Ifjúság számára is megnyitja a kapukat a nagy lehetőséget jelentő műszaki pá­lyák felé. A matematikának és az anya,nyelvnek hovatovább eszközjelle­ge lesz az oktató-nevelő munkában; éppen ezért ezen a téren kell majd a jövőben lényegesen többet tennünk, mert ez a kulcsa a fizika értésének és az ismeretek életben való felhasz­nálásának, valamint a helyesen és ér­telmesen szlovákul szólni tudásnak is. S jó, ha minderről a szülők is tud­nak. Ezért üdvözöltük oly örömmel a pedagógiai propagandának ezeket az új formáit... Nem célunk „rózsaszínűbb“ képet festeni a valóságnál — hiszen sok, nagyon sok a megoldatlan kérdés, sok még a gond —, csak a pedagógusi és a szülői munkaközösségek tevékeny­sége egy részének a bemutatásával érzékeltetni akartuk: a nemzetiségi iskola hatékony eszköze a kommunis­ta nevelésnek, s ezzel párhuzamosan eszköze a nemzetiség öneszmélésének és önmegfogalmazásának is. A helyes korszerű fogalmak, kategóriák és el­vek közvetítésével az „állandó“ és a „változó“ nemzetiségi reáliákat is a nemzetiségi iskola tudatosíthatja a nemzetiségi' if júsággal a legjobban. A gyermek vagy az ifjú számára a ta­nulás ebben az iskolában a legtermé­szetesebb, mert a közeliről halad a távolabbi, a könnyebbről a nehezebb felé, mert Itt a feladat megoldása számára nem „egyenlet két Ismeret­lennel“. Előre mutató tendenciákról szerettünk volna szólni, arról példá­ul, hogy az elmúlt iskolai évben ha­talmasat nőtt a továbbtanulás iránti igény s ez akkor is pozitívum, ha a társadalom még nem mindig tudja kellően irányítani és ennek eredmé­nyeként „közmegelégedésre“ kielégí­teni főleg a „divatos szakmák“ iránti igényt. Biztatóan előre mutató tendencia tapasztalható az iskola és a család kapcsolatának elmélyülésében is, melynek értékmérője nem valami for­mális és elvont szempont, nem is a szülői munkaközösség gyűlésén el­hangzott hangzatos szónoklat, hanem a szülőknek a tanítók munkája iránti bizalma. S ennek forrása az az igen konkrétan felmérhető tény, hogy a nemzetiségi iskola növendékei hogyan állják meg a helyüket a VI. osztály­ban, illetve a középiskolákban és a főiskolákon, hogyan állják meg he­lyüket a munkahelyen, az életben. Ez a legszilárdabb alapja az Iskola és a család jó kapcsolatának. Erről beszél­ni a jövőben, ezeket a kérdéseket vizsgálni pedagógiai hozzáértéssel még elmélyültebben legyen majd a jövő évek feladata, mert ez a kulcsa az élet és az iskola még szorosabb kapcsolata megteremtésének, s min­den iskola, tehát a nemzetiségi isko­lák jövojenek is. MÖZSI FERENC G. SKOUMALOVA felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents