Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

M. RUTKEVICS, a Szovjet Tudomctnyos Akadémia Konkrét Társadalomvizsgálatok Intézetének igazgatója

Az értelmiség elszakíthatatlan és mind erősebbé váló kapcsolata a szocializmussal, a kommunizmus építésével objektív tendencia, amely a Szovjetunióban és más szocialista országokban érvényesül. E progresszív tendencia törvényszerűségét csak a szocializmus ellenségei tagadják, akik külön az értelmiséghez szóló dühödt propagandát folytatnak, hogy megingassák, és legalább egyes rétegeit elszakítsák a munkásosztálytól, a kommunista párttól.

Erre egyrészt széles körben felhasználják a technokratikus eszméket. A tudományos-technikai forradalom feltételei között növekszik a tudósok és a mérnökök, az új technikát létrehozó szakemberek létszáma és szerepe. Következésképpen — mondják a technokrácia hívei —, a tudósoknak és a mérnököknek kell irányítaniuk a társadalmat, függetlenül attól, hogy burzsoá vagy szocialista társadalomról van szó.

Másrészt az „új baloldal“ teoretikusai — elsősorban H. Marcuse — a nyugati munkásosztályt rágalmazva hirdetik, hogy a munkásosztály elvesztette forradalmi töltetét, „integrálódott“ a kapitalista rendszerbe, s ezért — úgymond — az igazi forradalmár a humán értelmiség és különösen a diákság. Jellemző, hogy ezeket az okoskodásokat nem csupán az Egyesült Államok, Franciaország és más burzsoá országok diákmozgalmában tevékenykedő anarchista elemeknek címezik, hanem a szocialista államok diákifjúságának is, amelyet ily módon próbálnak „ellenzékivé“ tenni a szocializmussal szemben.

A „technokraták“ és az „új baloldal“ a nem jelentéktelen vélemény- különbségek ellenére rokonságban vannak egymással az antimarxista irányzat révén. Ezek is, azok is történelmietlenül, a társadalmi rendtől elszakítva, a munkásosztályhoz fűződő erősödő kapcsolatától függetlenül vizsgálják az értelmiséget.

A marxizmus—leninizmustól idegen mind az a próbálkozás, hogy az értelmiséget a mai világ fő társadalmi erejének tüntesse fel, mind pedig a kultúrával és hordozóikkal szemben tanúsított negatív magatartás, amely szélsőségesen fejeződött ki Kínában, a „nagy proletár kulturális forradalom“ idején az értelmiség ellen rendezett tömeges megfélemlítő akciókban.

Az értelmiség szerepét és helyét helyesen csak az osztályok és az osztályharc marxista—leninista elméletének álláspontjáról lehet megítélni. Az értelmiség — mint genezisét és összetételét tekintve módfelett bonyolult társadalmi csoport — különösen igényli a konkrét történelmi megközelítést, amely azt követeli, hogy az osztályokat, a társadalmi csoportokat a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében, az e rendszerben elfoglalf helyük alapján vizsgáljuk. Ez pedig azt jelenti, hogy a kapitalizmusban és a szocializmusban élő értelmiség lényegében, helyzetében és szerepében sarkalatos társadalmi-gazdasági különbségek vannak.

„ ... A kapitalizmus — írta Lenin — egyre inkább megfosztja az értelmiséget önálló helyzetétől, függő bérmunkássá teszi...“ (Lenin összes Müvei. 4. köt. 196. old.}.

A tudományos-technikai forradalom feltételei között a fejlett tőkésországokban gyorsan növekszik a szellemi munka művelt képviselőinek száma. Élet- és munkakörülményeit tekintve, e réteg tagjainak többsége közeledik a munkásosztályhoz. Franciaországban például az értelmiség % része fizetésből élő alkalmazott, s ez a döntő tény a proletariátus szövetségeseivé teszi őket.

Bár a tőkésországok értelmisége egyre inkább közeledik a munkás- osztályhoz, ez még nem jogosít fel minket arra, hogy az egész alkalmazott értelmiséget a munkásosztály állományába soroljuk.

★

A szocializmus gyökeresen megváltoztatja az értelmiség helyzetét és szerepét. A szocialista forradalom győzelme után országunkban a régi értelmiség legjobbjai a nép szolgálatába álltak. A kommunista párt és a szovjet állam ugyanakkor az új társadalom építésének első lépéseitől kezdve állhatatosan munkálkodott a népből származó szakemberek kiképzésén és felnevelésén. Ennek eredményeképpen a harmincas évek közepére lényegében kialakult az új értelmiség, amely magába olvasztotta a régi értelmiség maradványait és csoportjává vált a szocialista társadalomnak, amelyben nincsenek kizsákmányoló osztályok, a dolgozó osztályok, és csoportok közti különbségek pedig fokozatosan eltűnnek.

A szocialista társadalom értelmisége elsősorban a társadalmi munka- megosztásban betöltött szerepénél fogva különbözik az osztályoktól, más társadalmi csoportoktól. A munkás- osztály és a kolhozparasztság közti különbségek a szocialista tulajdon két formájának létén alapulnak, a szellemi dolgozók viszont ennek az ismérvnek az alapján nem sorolhatók külön csoportba. Valóban, a kolhoztermelésben foglalkoztatott szakemberek és alkalmazottak többsége kolhoztag, tehát a termelési eszközökhöz ugyanaz a viszonyuk, mint a kolhozparasztoké. Csaknem valamennyi többi városi és falusi szellemi dolgozó (a művészeti szövetségek tagjainak, a sza- badfoglalkozásúaknak stb. kivételével) állami üzemekben és hivatalokban tevékenykedik; tehát viszonyuk a termelési eszközökhöz ugyanaz, mint a munkásosztályé. Ebből gyakran elhamarkodott következtetéseket vonnak le: például „besorolják“ az értelmiséget a munkásosztályba.

E hiba alapja a társadalmi és osztálykülönbségek kritériumának leegyszerűsített értelmezése általában, de különösen a szocializmusban. Az osztályok ismeretes megfogalmazásában — amelyet Lenin fejtett ki már az Októberi Forradalom után — a termelési eszközökhöz való viszonyuk különbségén kívül szerepelnek a munka társadalmi szervezetében betöltött helyükkel, a társadalmi javakból való részesedés módjával és mértékével kapcsolatos különbségek is.

A munka jellege a főleg fizikai munkások és a parasztok meg a szellemi munkát végzők közti különbségek kritériuma. Ugyanez a kritérium teszi lehetővé, hogy társadalmi értékű megkülönböztetést tegyünk a szellemi dolgozók seregén belül is. A „munka jellege“ fogalom legáltalánosabb értelmében nem csupán a munkában kifejtett fizikai és szellemi erőfeszítések arányát fejezi ki, hanem több más olyan mozzanatot is, amely jellemzi a munka bonyolultságát, technikai felszereltségét alkotó elemekkel való telítettségét stb. Mindezek a mozzanatok kifejeződnek a dolgozók kvalifikációjának színvonalában, általános műveltségükben és szakképzettségükben. Ezért a szellemi dolgozók kategóriájában megkülönböztethetünk két fő csoportot: az

egyiket rendszerint szakembereknek nevezik {értelmiség a szó közvetlen értelmében, „a szellemi munka képzett képviselői“), a másik csoportot pedig alkalmazottaknak (nem szakemberek).

A Központi Bizottságnak a XXIV. pártkongresszus elé terjesztett beszámolója a mai szovjet értelmiség fő csoportjait a következőkben jelölte meg: tudományos dolgozók, mérnökök, technikusok, agronómusok, pedagógusok és orvosok. Éppen ezek azok a kategóriák, amelyeket rendszerint szakembereknek neveznek.

A szocialista társadalom értelmisége meghatározható mint azoknak a dolgozóknak nagy és szakadatlanul növekvő társadalmi csoportja, akik hivatásszerűen magas kvalifikációjú, rendszerint középfokú szakképesítést vagy felsőfokú képesítést igénylő munkát végeznek. Ezenkívül az értelmiséghez sorolhatók azok a bizonyos „gyakorlati emberek“, akik megfelelő diploma nélkül végzik a szakemberek munkáját.

A második ugyancsak népes csoportba tartoznak a kevésbé kvalifikált szellemi munkát végzők. A termelőerők mai szintjén a társadalomnak szüksége van olyan szakmákra mint a nyilvántartó, a számlázó, a pénztáros, a gépíró titkárnő, a takarékpénztári ellenőr stb. Ezeknek a szakmáknak a dolgozói viszonylag egyszerű műveleteket végeznek, amelyek körülbelül ugyanolyan képzettségi szintet igényelnek, mint a szakmunkásé.

A szovjet értelmiségnek mint társadalmi csoportoknak a belső struktúrája rendkívül bonyolult. Az utóbbi évtizedekben mennyiségileg gyorsan növekedett, s minőségileg is lé- I

nyegesen megváltozott. 1928-ban ^ népgazdaságban mindössze 521000 diplomás szakember dolgozott, 1970- ben pedig 16,8 millió. A leggyorsabban a tudományos dolgozóknak, vagyis az értelmiség legkvalifikáltabb részének a száma növekszik. A háború előtt a Szovjetunióban körülbelül 100 000 tudományos dolgozó volt, most pedig 970 000. A tudományos és mérnöki-technikusi káderek számának növekedése fontos feltétele a tudományos-technikai forradalom további kibontakozásának, és ezen a területen a szocializmus szemléletesen demonstrálja előnyeit.

A Szovjetunióban gyorsan növekszik a közoktatás és az egészségügy dolgozóinak száma. Miközben a szakemberek összességén belül bizonyos mértékig csökkent a pedagógusok és az orvosok aránya, abszolút számuk gyorsan növekedett. 1928-ban például 63 000 orvosunk volt, 1970 ben 668 000, vagyis tízszerese. A kilencedik ötéves terv időszakában befejeződik az általános középfokú oktatásra való áttérés, s ezzel kapcsolatban tovább kell növelni a pedagógusok számát, emelni kell képzettségük színvonalát.

A szovjet értelmiség összetételének elemzésekor figyelembe kell vennünk, hogy a szovjet társadalomban még van különbség a szervező munka és a végrehajtó munka között. Persze nálunk a szervező munka nem az állandóan e tevékenységet végző vezető káderek kiváltsága. A termelés és a közügyek irányításában mind aktívabban vesznek részt a dolgozók nagy tömegei. A fejlett szocialista társadalom azonban nem nélkülözheti a kvalifikált, tapasztalt, stabil vezetőket, akik a szovjet értelmiség specifikus csoportját alkotják. Ezek jelentős része a vezető tevékenység mellett magasan kvalifikált végrehajtó munkát is végez szakmájában; az iskolaigazgató tanít, a kórházi főorvos operál, a tervezőiroda vezetője új gépeket szerkeszt stb.

A szocialista társadalom értelmiségén belül ténylegesen létező réteget, amely szervező munkával foglalkozik, a „szovjelológusok“ siettek elkeresztelni „bürokratának“, „uralkodó osztálynak“ stb. A tények azonban megcáfolják ezt a szándékos rágalmat. A XXIV. pártkongresszuson adatokat közöltek a vezető funkcionáriusok társadalmi származásáról. Eszerint a szövetségi köztársaságok kommunista pártjai központi bizottsági titkárainak, a határterületi és területi pártbizottságok titkárainak, a köztársasági minisztertanácsok, a határterületi és területi szovjetek végrehajtó bizottsági elnökeinek több mint 80 százaléka, a minisztereknek és az állami bizottsági elnököknek mintegy 70 százaléka munkásként vagy parasztként kezdte tevékenységét. Az ipari üzemek vezetői zömükben munkás- és parasztszármazásúak. A szverdlovszki területen végzett konkrét szociológiai vizsgálat például megmutatta, hogy az Uráli Gépgyárban munkás- vagy parasztszármazású a vezetők 75 százaléka, az Uralszki Kompresszorgyárban 78 %, az „Uráli Cipő“ vállalat üzemeiben 90 %.

Persze nemcsak a társadalmi származáson és az „eredeti“ társadalmi helyzeten fordul meg a dolog. A vezető funkcionáriusok rétege, akárcsak az egész szovjet értelmiség, a munkás- osztályt, a népet szolgálja, a munkás- osztály, a nép ellenőrzésével dolgozik, s állandóan megújul az összes társadalmi csoportokból soraiba bekerülő tehetséges szervezőkkel.

A párt fáradhatatlanul azon munkálkodik, hogy az egész szovjet értelmiség aktívan részt vegyen a társadalmi életben, a dolgozók nevelésében. Ez a gondoskodás markánsan kifejeződött a párt Központi Bizottsága XXIV. kongresszusa után elfogadott több határozatban; ilyen például az a határozat, amely „A cserepoveci kohászati gyár vezetőinek és mérnöki-technikusai dolgozóinak részvétele a kollektíva tagjainak ideológiai-politikai nevelésében“ címmel jelent meg.

A szovjet értelmiség fejlődésének távlatait a szocialista társadalom szociális struktúrája fejlődésének, kommunista társadalomba való átnövésé- nek általános törvényszerűségei határozzák meg. Lenin még a szocialista építés hajnalán azt írta: „Világos, hogy az osztályok teljes megszüntetéséhez nemcsak a kizsákmányolókat, a földbirtokosokat és tőkéseket kell megdönteni, nemcsak ezek tulajdonát kell megszüntetni, hanem meg kell szüntetni a termelési eszközök mindenféle magántulajdonát is, meg kell szüntetni mind a város és a falu közötti különbséget, mind pedig a fizikai munkát végző emberek és a szellemi munkát végző emberek közti különbséget. Ez igen hosszadalmas dolog“. (Lenin Válogatott Művei. III. köt. 1967. 69. old.).

Általános az a progresszív tendencia, hogy növekszik a szellemi munka részaránya a termelésben és a tevékenység minden más szférájában. Ez a tendencia a szocializmusban két fő folyamatban tükröződik. Egyrészt nemcsak abszolúte, hanem relatíve is növekszik a szellemi dolgozók, elsősorban a szakemberek száma. 1928-ban a Szovjetunióban az összes munkások és alkalmazottak létszámának 4,5 százaléka rendelkezett középfokú szakképesítéssel vagy felsőfokú végzettséggel, 1940-ben 7 %, 1970- ben pedig már 18,7 %. Másrészt, a munkások és a parasztok fizikai munkájában növekszik az intellektuális funkciók aránya, s közeledik egymáshoz a szellemi és a fizikai munka. Ebben a közeledésben fontos tényező a dolgozók kulturális-technikai színvonalának emelése, közeledésük a szakemberek színvonalához.

A leggyorsabban a munkásosztály kulturális-technikai színvonala emelkedik. Jól mutatják ezt az iskolázott- sági szint változásai. 1959-ben 1000 munkásra 386 felső- és középfokú végzettségű ember jutott (beleértve a nem teljes középfokú végzettségűeket is.) 1970-ben pedig már több mint 550. Jelentősen emelkedett a munkásosztály magvát alkotó ipari munkások kulturális-technikai színvonala. Az Uráli Gépgyárban például a teljes közép- és felsőfokú végzettségű munkások aránya nem egészen 3 % voilt, 1962-ben 20 százalékra, 1970-ben pedig körülbelül 30 százalékra nőtt.

Nincs már messze az az idő, amikor a szovjet munkásosztály egész fiatal nemzedéke az általános műveltség színvonalát tekintve nem fog különbözni a technikusoktól. A diplomástechnikusok egy része már ma is munkás munkahelyen dolgozik. A munkásnak ma annyi általános és speciális ismeretre van szüksége, mint egy technikusnak, hogy kezelni tudja a bonyolult gépsorokat, be tudja állítani az automatikus vonalat, szerelni tudja az elektronikus berendezést. Az a munkásréteg, amely kulturálistechnikai fejlődésében elérte a középfokú végzettségű szakemberek színvonalát, gondos tanulmányozást érdemlő, figyelemreméltó jelenség. Az értelmiség és az összes többi társadalmi csoportok közti fokozódó közeledésben lényeges szerepet játszanak a szociális helyváltoztatások folyamatai. Az értelmiség soraiba bekerül a munkás- osztály, a parasztság és az alkalmazottak fiainak és leányainak egy része.

A XXIV. pártkongresszuson a Per- vouralszki Csőgyár adatait idézték az üzemi mérnöki-technikusi értelmiség számának növekedéséről. Eszerint a mérnökök és a technikusok 42 százaléka munkás, 32 szzázaléka paraszt, 26 százaléka alkalmazotti származású. Az Uralszki Turbinamotorgyárban a mérnökök és a technikusok 44,4 százaléka munkásszármazású, s mindössze 5,7 százaléka száramazik szakembercsaládból. Ez szemléletesen mutatja, hogy a szovjet értelmiség elsősorban nem „önmagát reprodukálva“ növekszik, hanem a dolgozók kulturális-technikai színvonalának általános emelkedése révén.

Országunk fejlődése az osztálynélküli társadalom — a társadalmi homogeneitás társadalma — irányában hosszas történelmi folyamat. Ha elérjük a termelőerők fejlesztésében, a népjólét emelésében és a dolgozók kultúrájának fokozásában a XXIV. kongresszus által kijelölt célokat, azzal újabb nagy lépést teszünk előre a társadalom szociális-osztálystruktúrá- jának tökéletesítésében, a szovjet értelmiség fejlődésében, a szocialista társadalom minden más dolgozó csoportjához való közeledésében.

(MEGJELENT A MOSZKVAI PRAVDÁBAN)

A SZOCIALISTA TÁRSADALOM ERTELMISEGE