Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

M. RUTKEVICS, a Szovjet Tudomctnyos Akadémia Konkrét Társadalomvizsgálatok Intézetének igazgatója Az értelmiség elszakíthatatlan és mind erősebbé váló kapcsolata a szo­cializmussal, a kommunizmus építé­sével objektív tendencia, amely a Szovjetunióban és más szocialista or­szágokban érvényesül. E progresszív tendencia törvényszerűségét csak a szocializmus ellenségei tagadják, akik külön az értelmiséghez szóló dühödt propagandát folytatnak, hogy megin­gassák, és legalább egyes rétegeit el­szakítsák a munkásosztálytól, a kom­munista párttól. Erre egyrészt széles körben felhasz­nálják a technokratikus eszméket. A tudományos-technikai forradalom fel­tételei között növekszik a tudósok és a mérnökök, az új technikát létrehozó szakemberek létszáma és szerepe. Kö­vetkezésképpen — mondják a techno­krácia hívei —, a tudósoknak és a mérnököknek kell irányítaniuk a tár­sadalmat, függetlenül attól, hogy bur­zsoá vagy szocialista társadalomról van szó. Másrészt az „új baloldal“ teoretiku­sai — elsősorban H. Marcuse — a nyugati munkásosztályt rágalmazva hirdetik, hogy a munkásosztály el­vesztette forradalmi töltetét, „integ­rálódott“ a kapitalista rendszerbe, s ezért — úgymond — az igazi forra­dalmár a humán értelmiség és külö­nösen a diákság. Jellemző, hogy eze­ket az okoskodásokat nem csupán az Egyesült Államok, Franciaország és más burzsoá országok diákmozgal­mában tevékenykedő anarchista ele­meknek címezik, hanem a szocialista államok diákifjúságának is, amelyet ily módon próbálnak „ellenzékivé“ tenni a szocializmussal szemben. A „technokraták“ és az „új balol­dal“ a nem jelentéktelen vélemény- különbségek ellenére rokonságban vannak egymással az antimarxista irányzat révén. Ezek is, azok is törté­nelmietlenül, a társadalmi rendtől el­szakítva, a munkásosztályhoz fűződő erősödő kapcsolatától függetlenül vizsgálják az értelmiséget. A marxizmus—leninizmustól idegen mind az a próbálkozás, hogy az értel­miséget a mai világ fő társadalmi ere­jének tüntesse fel, mind pedig a kultúrával és hordozóikkal szemben tanúsított negatív magatartás, amely szélsőségesen fejeződött ki Kínában, a „nagy proletár kulturális forradalom“ idején az értelmiség ellen rendezett tömeges megfélemlítő akciókban. Az értelmiség szerepét és helyét helyesen csak az osztályok és az osz­tályharc marxista—leninista elméle­tének álláspontjáról lehet megítélni. Az értelmiség — mint genezisét és összetételét tekintve módfelett bonyo­lult társadalmi csoport — különösen igényli a konkrét történelmi megkö­zelítést, amely azt követeli, hogy az osztályokat, a társadalmi csoportokat a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében, az e rendszerben elfoglalf helyük alapján vizsgáljuk. Ez pedig azt jelenti, hogy a kapitalizmusban és a szocializmus­ban élő értelmiség lényegében, hely­zetében és szerepében sarkalatos tár­sadalmi-gazdasági különbségek van­nak. „ ... A kapitalizmus — írta Lenin — egyre inkább megfosztja az értel­miséget önálló helyzetétől, függő bér­munkássá teszi...“ (Lenin összes Müvei. 4. köt. 196. old.}. A tudományos-technikai forradalom feltételei között a fejlett tőkésorszá­gokban gyorsan növekszik a szellemi munka művelt képviselőinek száma. Élet- és munkakörülményeit tekintve, e réteg tagjainak többsége közeledik a munkásosztályhoz. Franciaország­ban például az értelmiség % része fi­zetésből élő alkalmazott, s ez a döntő tény a proletariátus szövetségeseivé teszi őket. Bár a tőkésországok értelmisége egyre inkább közeledik a munkás- osztályhoz, ez még nem jogosít fel minket arra, hogy az egész alkalma­zott értelmiséget a munkásosztály ál­lományába soroljuk. ★ A szocializmus gyökeresen megvál­toztatja az értelmiség helyzetét és szerepét. A szocialista forradalom győzelme után országunkban a régi értelmiség legjobbjai a nép szolgá­latába álltak. A kommunista párt és a szovjet állam ugyanakkor az új tár­sadalom építésének első lépéseitől kezdve állhatatosan munkálkodott a népből származó szakemberek kikép­zésén és felnevelésén. Ennek eredmé­nyeképpen a harmincas évek közepé­re lényegében kialakult az új értel­miség, amely magába olvasztotta a régi értelmiség maradványait és cso­portjává vált a szocialista társada­lomnak, amelyben nincsenek kizsák­mányoló osztályok, a dolgozó osztá­lyok, és csoportok közti különbségek pedig fokozatosan eltűnnek. A szocialista társadalom értelmisé­ge elsősorban a társadalmi munka- megosztásban betöltött szerepénél fogva különbözik az osztályoktól, más társadalmi csoportoktól. A munkás- osztály és a kolhozparasztság közti különbségek a szocialista tulajdon két formájának létén alapulnak, a szelle­mi dolgozók viszont ennek az ismérv­nek az alapján nem sorolhatók külön csoportba. Valóban, a kolhozterme­lésben foglalkoztatott szakemberek és alkalmazottak többsége kolhoztag, tehát a termelési eszközökhöz ugyan­az a viszonyuk, mint a kolhozparasz­toké. Csaknem valamennyi többi váro­si és falusi szellemi dolgozó (a mű­vészeti szövetségek tagjainak, a sza- badfoglalkozásúaknak stb. kivételé­vel) állami üzemekben és hivatalok­ban tevékenykedik; tehát viszonyuk a termelési eszközökhöz ugyanaz, mint a munkásosztályé. Ebből gyakran el­hamarkodott következtetéseket von­nak le: például „besorolják“ az értel­miséget a munkásosztályba. E hiba alapja a társadalmi és osz­tálykülönbségek kritériumának le­egyszerűsített értelmezése általában, de különösen a szocializmusban. Az osztályok ismeretes megfogalmazásá­ban — amelyet Lenin fejtett ki már az Októberi Forradalom után — a termelési eszközökhöz való viszonyuk különbségén kívül szerepelnek a munka társadalmi szervezetében be­töltött helyükkel, a társadalmi javak­ból való részesedés módjával és mér­tékével kapcsolatos különbségek is. A munka jellege a főleg fizikai munkások és a parasztok meg a szel­lemi munkát végzők közti különbsé­gek kritériuma. Ugyanez a kritérium teszi lehetővé, hogy társadalmi érté­kű megkülönböztetést tegyünk a szellemi dolgozók seregén belül is. A „munka jellege“ fogalom legáltaláno­sabb értelmében nem csupán a mun­kában kifejtett fizikai és szellemi erő­feszítések arányát fejezi ki, hanem több más olyan mozzanatot is, amely jellemzi a munka bonyolultságát, technikai felszereltségét alkotó ele­mekkel való telítettségét stb. Mind­ezek a mozzanatok kifejeződnek a dolgozók kvalifikációjának színvona­lában, általános műveltségükben és szakképzettségükben. Ezért a szellemi dolgozók kategóriájában megkülön­böztethetünk két fő csoportot: az egyiket rendszerint szakembereknek nevezik {értelmiség a szó közvetlen értelmében, „a szellemi munka kép­zett képviselői“), a másik csoportot pedig alkalmazottaknak (nem szak­emberek). A Központi Bizottságnak a XXIV. pártkongresszus elé terjesztett beszá­molója a mai szovjet értelmiség fő cso­portjait a következőkben jelölte meg: tudományos dolgozók, mérnökök, technikusok, agronómusok, pedagó­gusok és orvosok. Éppen ezek azok a kategóriák, amelyeket rendszerint szakembereknek neveznek. A szocialista társadalom értelmisé­ge meghatározható mint azoknak a dolgozóknak nagy és szakadatlanul növekvő társadalmi csoportja, akik hivatásszerűen magas kvalifikációjú, rendszerint középfokú szakképesítést vagy felsőfokú képesítést igénylő munkát végeznek. Ezenkívül az értel­miséghez sorolhatók azok a bizonyos „gyakorlati emberek“, akik megfele­lő diploma nélkül végzik a szakem­berek munkáját. A második ugyancsak népes cso­portba tartoznak a kevésbé kvalifi­kált szellemi munkát végzők. A ter­melőerők mai szintjén a társadalom­nak szüksége van olyan szakmákra mint a nyilvántartó, a számlázó, a pénztáros, a gépíró titkárnő, a taka­rékpénztári ellenőr stb. Ezeknek a szakmáknak a dolgozói viszonylag egyszerű műveleteket végeznek, ame­lyek körülbelül ugyanolyan képzett­ségi szintet igényelnek, mint a szak­munkásé. A szovjet értelmiségnek mint tár­sadalmi csoportoknak a belső struk­túrája rendkívül bonyolult. Az utób­bi évtizedekben mennyiségileg gyor­san növekedett, s minőségileg is lé- I nyegesen megváltozott. 1928-ban ^ népgazdaságban mindössze 521000 diplomás szakember dolgozott, 1970- ben pedig 16,8 millió. A leggyorsab­ban a tudományos dolgozóknak, vagy­is az értelmiség legkvalifikáltabb ré­szének a száma növekszik. A háború előtt a Szovjetunióban körülbelül 100 000 tudományos dolgozó volt, most pedig 970 000. A tudományos és mérnöki-technikusi káderek számá­nak növekedése fontos feltétele a tu­dományos-technikai forradalom to­vábbi kibontakozásának, és ezen a területen a szocializmus szemlélete­sen demonstrálja előnyeit. A Szovjetunióban gyorsan növek­szik a közoktatás és az egészségügy dolgozóinak száma. Miközben a szak­emberek összességén belül bizonyos mértékig csökkent a pedagógusok és az orvosok aránya, abszolút számuk gyorsan növekedett. 1928-ban például 63 000 orvosunk volt, 1970 ben 668 000, vagyis tízszerese. A kilencedik ötéves terv időszakában befejeződik az álta­lános középfokú oktatásra való átté­rés, s ezzel kapcsolatban tovább kell növelni a pedagógusok számát, emelni kell képzettségük színvonalát. A szovjet értelmiség összetételének elemzésekor figyelembe kell vennünk, hogy a szovjet társadalomban még van különbség a szervező munka és a végrehajtó munka között. Persze ná­lunk a szervező munka nem az állan­dóan e tevékenységet végző vezető káderek kiváltsága. A termelés és a közügyek irányításában mind aktívab­ban vesznek részt a dolgozók nagy tö­megei. A fejlett szocialista társada­lom azonban nem nélkülözheti a kva­lifikált, tapasztalt, stabil vezetőket, akik a szovjet értelmiség specifikus csoportját alkotják. Ezek jelentős ré­sze a vezető tevékenység mellett ma­gasan kvalifikált végrehajtó munkát is végez szakmájában; az iskolaigaz­gató tanít, a kórházi főorvos operál, a tervezőiroda vezetője új gépeket szerkeszt stb. A szocialista társadalom értelmisé­gén belül ténylegesen létező réteget, amely szervező munkával foglalko­zik, a „szovjelológusok“ siettek el­keresztelni „bürokratának“, „ural­kodó osztálynak“ stb. A tények azon­ban megcáfolják ezt a szándékos rá­galmat. A XXIV. pártkongresszuson adatokat közöltek a vezető funkcioná­riusok társadalmi származásáról. Esze­rint a szövetségi köztársaságok kom­munista pártjai központi bizottsági titkárainak, a határterületi és területi pártbizottságok titkárainak, a köztár­sasági minisztertanácsok, a határterü­leti és területi szovjetek végrehajtó bizottsági elnökeinek több mint 80 százaléka, a minisztereknek és az ál­lami bizottsági elnököknek mintegy 70 százaléka munkásként vagy paraszt­ként kezdte tevékenységét. Az ipari üzemek vezetői zömükben munkás- és parasztszármazásúak. A szverdlovszki területen végzett konkrét szociológiai vizsgálat például megmutatta, hogy az Uráli Gépgyárban munkás- vagy parasztszármazású a vezetők 75 szá­zaléka, az Uralszki Kompresszorgyár­ban 78 %, az „Uráli Cipő“ vállalat üzemeiben 90 %. Persze nemcsak a társadalmi szár­mazáson és az „eredeti“ társadalmi helyzeten fordul meg a dolog. A vezető funkcionáriusok rétege, akárcsak az egész szovjet értelmiség, a munkás- osztályt, a népet szolgálja, a munkás- osztály, a nép ellenőrzésével dolgozik, s állandóan megújul az összes társa­dalmi csoportokból soraiba bekerülő tehetséges szervezőkkel. A párt fáradhatatlanul azon mun­kálkodik, hogy az egész szovjet értel­miség aktívan részt vegyen a társadal­mi életben, a dolgozók nevelésében. Ez a gondoskodás markánsan kifejeződött a párt Központi Bizottsága XXIV. kong­resszusa után elfogadott több határo­zatban; ilyen például az a határozat, amely „A cserepoveci kohászati gyár vezetőinek és mérnöki-technikusai dol­gozóinak részvétele a kollektíva tag­jainak ideológiai-politikai nevelésé­ben“ címmel jelent meg. A szovjet értelmiség fejlődésének távlatait a szocialista társadalom szo­ciális struktúrája fejlődésének, kom­munista társadalomba való átnövésé- nek általános törvényszerűségei hatá­rozzák meg. Lenin még a szocialista építés hajnalán azt írta: „Világos, hogy az osztályok teljes megszünte­téséhez nemcsak a kizsákmányolókat, a földbirtokosokat és tőkéseket kell megdönteni, nemcsak ezek tulajdonát kell megszüntetni, hanem meg kell szüntetni a termelési eszközök minden­féle magántulajdonát is, meg kell szüntetni mind a város és a falu kö­zötti különbséget, mind pedig a fizi­kai munkát végző emberek és a szel­lemi munkát végző emberek közti kü­lönbséget. Ez igen hosszadalmas do­log“. (Lenin Válogatott Művei. III. köt. 1967. 69. old.). Általános az a progresszív tenden­cia, hogy növekszik a szellemi munka részaránya a termelésben és a tevé­kenység minden más szférájában. Ez a tendencia a szocializmusban két fő folyamatban tükröződik. Egyrészt nemcsak abszolúte, hanem relatíve is növekszik a szellemi dolgozók, első­sorban a szakemberek száma. 1928-ban a Szovjetunióban az összes munkások és alkalmazottak létszámának 4,5 szá­zaléka rendelkezett középfokú szakképesítéssel vagy felsőfo­kú végzettséggel, 1940-ben 7 %, 1970- ben pedig már 18,7 %. Másrészt, a munkások és a parasztok fizikai mun­kájában növekszik az intellektuális funkciók aránya, s közeledik egymás­hoz a szellemi és a fizikai munka. Eb­ben a közeledésben fontos tényező a dolgozók kulturális-technikai szín­vonalának emelése, közeledésük a szakemberek színvonalához. A leggyorsabban a munkásosztály kulturális-technikai színvonala emel­kedik. Jól mutatják ezt az iskolázott- sági szint változásai. 1959-ben 1000 munkásra 386 felső- és középfokú vég­zettségű ember jutott (beleértve a nem teljes középfokú végzettségűeket is.) 1970-ben pedig már több mint 550. Jelentősen emelkedett a munkásosz­tály magvát alkotó ipari munkások kulturális-technikai színvonala. Az Uráli Gépgyárban például a teljes kö­zép- és felsőfokú végzettségű munká­sok aránya nem egészen 3 % voilt, 1962-ben 20 százalékra, 1970-ben pedig körülbelül 30 százalékra nőtt. Nincs már messze az az idő, amikor a szovjet munkásosztály egész fiatal nemzedéke az általános műveltség színvonalát tekintve nem fog külön­bözni a technikusoktól. A diplomás­technikusok egy része már ma is munkás munkahelyen dolgozik. A munkásnak ma annyi általános és spe­ciális ismeretre van szüksége, mint egy technikusnak, hogy kezelni tudja a bonyolult gépsorokat, be tudja ál­lítani az automatikus vonalat, szerel­ni tudja az elektronikus berendezést. Az a munkásréteg, amely kulturális­technikai fejlődésében elérte a közép­fokú végzettségű szakemberek színvo­nalát, gondos tanulmányozást érdem­lő, figyelemreméltó jelenség. Az ér­telmiség és az összes többi társadalmi csoportok közti fokozódó közeledésben lényeges szerepet játszanak a szociá­lis helyváltoztatások folyamatai. Az értelmiség soraiba bekerül a munkás- osztály, a parasztság és az alkalma­zottak fiainak és leányainak egy része. A XXIV. pártkongresszuson a Per- vouralszki Csőgyár adatait idézték az üzemi mérnöki-technikusi értelmiség számának növekedéséről. Eszerint a mérnökök és a technikusok 42 száza­léka munkás, 32 szzázaléka paraszt, 26 százaléka alkalmazotti származású. Az Uralszki Turbinamotorgyárban a mér­nökök és a technikusok 44,4 százaléka munkásszármazású, s mindössze 5,7 százaléka száramazik szakembercsa­ládból. Ez szemléletesen mutatja, hogy a szovjet értelmiség elsősorban nem „önmagát reprodukálva“ növekszik, hanem a dolgozók kulturális-technikai színvonalának általános emelkedése révén. Országunk fejlődése az osztálynél­küli társadalom — a társadalmi homo­geneitás társadalma — irányában hosszas történelmi folyamat. Ha elér­jük a termelőerők fejlesztésében, a népjólét emelésében és a dolgozók kultúrájának fokozásában a XXIV. kongresszus által kijelölt célokat, az­zal újabb nagy lépést teszünk előre a társadalom szociális-osztálystruktúrá- jának tökéletesítésében, a szovjet ér­telmiség fejlődésében, a szocialista társadalom minden más dolgozó cso­portjához való közeledésében. (MEGJELENT A MOSZKVAI PRAVDÁBAN) A SZOCIALISTA TÁRSADALOM ERTELMISEGE

Next

/
Thumbnails
Contents