Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
„F O R R Ó P É N Z“ tű&&rwvPnt a kazalom @ A Äg ohm ««facflérié • Trénfeilwlék és frMKvi»# 3Sk t „Túl az ®H>ererscián.. • A KGST s«H«rd bérit« A nyugati pénzvilág válsága immár huzamosabb ideje foglalkoztatja a világ közvéleményét. Vitathatatlan, hogy a válságnak nem csupái» gazdasági, hanem politikai lecsapódása is tapasztalható mind a nyugat európai országok és az Amerikai Egyesült Államok, mind a kapitalista világ és a szocialista társadalomközösség viszonylatában. Ugyanakkor a válság, amely a dollár leértékelését követően tovább éleződött, jelentősen gátolja a nyugat-európai integrációs folyamatokat, illetve zavart kelt az Európai Gazdasági Közösség berkeiben. Alábbi írásunkban megkíséreljük vázolni a tőkésországok közötti erőviszonyok alakulását különös tekintettel a kérdés nemzetközi politikai vonatkozásaira és természetesen a teljesség igénye nélkül. A nyugati, pontosabban szólva, a kapitalista pénzvilág mai rendszere a második világháborút követő esztendőkben alakult ki. Ezeket az éveket kétségtelenül az Egyesült Államok gazdasági, de nem utolsósorban politikai és katonai fölénye jellemezte, magától érthetően a tőkésországok viszonylatában. Köztudomású tény, hogy a második világháború vihara az Egyesült Államokat érintette a legkevésbé, a hatalmas kapitalista ország ipara tulajdonképpen konjunktúrája virágkorát élte, az amerikai árü elözönlötte a piacokat, az amerikai tőke segédkezett a nyugat-európai hatalmak iparának talpra állításában. A dollár, amelynek kulcsszerepét LEBEG A DOLLÁR... 1972. VII. 23. — Lebeg, lebeg, de ki tudja merre! ... {International Herald Tribune) o nyugati pénzpiacokon különböző megállapodások is biztosították, megbízható és mindenható valutának bizonyult, konvertibilitásához nem férhetett kétség, tehát felettébb alkalmassá vált, hogy a kapitalista világban betöltse az általánosan elfogadott nemzetközi fizetőeszköz szerepét. Az „aranyat helyettesítő papírpénz" iránti bizalmatlanság már tulajdonképpen a hatvanas évek derekán megnyilvánult, különösképpen pedig 1969-ben, amikor az Egyesült Államok gazdasági fejlődése hirtelen és immár leplezetlenül megtorpant. Ezt az időszakot egy másik tényező, a gazdasági kiegyenlítődés folyamata is jellemzi, a nyugat-európai országok felfejlődése, a japán nagyipar káprázatos prosperitása mintegy semlegesíti, sőt feleslegessé teszi Washington túlzott bábáskodását, mígnem fordul a kocka, immár egyre gyakrabban segítik nehéz helyzetében az erős nyugati valuták a gyengélkedő dollárt. Természetesen felvetődik a kérdés: vajon a kapitalista ökonómia törvény- szerű válsághullámain, a magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer „szabályszerű“ krízisein túlmenően, tulajdonképpen mi váltotta ki az amerikai fizetési mérleg szokatlanul súlyos és makacs felborulását, következésképp a dollár fokozatos elértéktelenedését, aranyra válthatósága „átmeneti“ felfüggesztését? Nos, felidézhetnők a közmondások szarka példáját, ám a kérdés korántsem ennyire egyszerű, mindössze mélyebb rétegeiben jellemző rá a kapitalista gazdaság és kereskedelem közismert, csömört szülő falánksága. Nyilvánvaló, hogy a dollár válsága szoros összefüggésben áll azzal a washingtoni külpolitikai koncepcióval, amelyet általában a ,.világ csendőre szerepének vállalása“ nem éppen hízelgő terminus technikusával szoktunk kifejezően megjelölni. Tagadhatatlan, hogy a Pentagon sokat emlegetett geostratégiája, amelyet a legkülönbözőbb katonai tömbök és szervezetek láncolatával kísérel meg több oldalról biztosítani, horribilis anyagi eszközöket emésztett fel. Nem kevésbé a hidegháború, majd az ázsiai és afrikai bábrendszereknek nyújtott, a külföldi segélyprogramok hátterében megbúvó támogatás. Betetőzte mindezt az indokínai háború eszkalációja, a vietnami háború, amelybe az Egyesült Államok mind mélyebben és végzetesebben belebonyolódott. A felsoroltakat tudatosítva végered* ményben nem Is kelthetett különösebb meglepetést a dollár válsága. A felháborodás hullámát inkább Richard Nixon 1971. augusztus 15-i bejelentése indította el. Nem véletlen ugyanis, hogy az amerikai elnök intézkedéseit mind nyugaton, mind keleten egészen egyszerűen drasztikusnak nevezték. A bér- és árbefagyasztás, d behozatalra kivetett tízszázalékos pótadó, a dollár aranyra válthatóságának átmeneti felfüggesztése, a külföldi segélyprogramok csökkentése, végül a hazai ipart támogató adókedvezmények biztosítása egyértelműen a szövetségesek rovására óhajtotta egyensúlyba hozni az ország gazdasági helyzetét. Kiderült tehát, hogy az Egyesült Államok lényegében visszaélt a dollár kulcsszerepével, az Európába özönlő elértéktelenedett papírdollárok felvásárol tatásával vonta be szövetségeseit hadikiadásai fedezésébe. Az úgynevezett euro-dollár, a „forró pénz", magától értetődően messzemenően befolyásolta a nyugat-európai gazdasági integrációs folyamatokat, s ami tán még rosszabb: hatalmas méretű spekulációs hullámot indított el, amelynek megfékezése aligha képzelhető el radikális reformok bevezetése nélkül. A nyugat-európai gazdasági berkekben uralkodó zűrzavart csak növelte az a tény, hogy az Európai Gazdasági Közösség tagállamai — a „hatokat“ szintén felkészületlenül érte Nixon bejelentése — nem tudtak közös nevezőre jutni az ellenintézkedéseket illetően. Nyugat Németország, bízva a márka erejében, a lebegtetés mellett tette le a garast, ami de facto a felértékeléssel volt egyenlő, tehát hajlamosnak mutatkozott a washingtoni követelések részbeni kielégítésére. Franciaország ezzel szemben kettős árfolyamot vezetett be, következésképp a Közös Piac egységes fellépése ezúttal távoli illúzió maradt. így azután tulajdonképpen a mai napig két álláspont ádáz harca közepette kísérel meg a Közös Piac lavírozni, végeredményben ezt a tényt példázza az EGK luxemburgi tanácsülése is. Köztudomású, hogy az Egyesült Államok kormánya, a washingtoni pénzügyi szakemberek immár régebben a nyugat-európai valuták és a jen felértékelése mellett szálltak síkra a dollárral szemben. Ebben az esetben nyilvánvalóan az amerikai exMELY1K AZ IGAZI? Keserves fürdőzés.' ... (Canard Enchaine») portőrök jutnának előnyösebb helyzetbe, hiszen az amerikai áru sokkal versenyképesebbé, olcsóbbá válna a nemzetközi piacokon. Tán hangsúlyoznunk sem kell, hogy Nyugat- Európában homlokegyenest eltérőek a vélemények, sőt Párizs a közös piaci lebegtetéssel szemben inkább ; az arany árának felemelésére, tehát a dollár végérvényes leértékelésére és természetesen, új átváltási kulcs kialakítására hajlamos. Párizs számításai és elképzelései, amelyek a de gaullei koncepcióban gyökereznek, Pompidou elnök kezében hatástalan fegyvernek bizonyultak, a „mérkőzés“ pillanatnyi állása szerint — úgy tűnik — Washington „tippje jött be“. Végső következtetéseket természetesen kissé korai lenne levonni, hiszen esetleg tűzszünetről lehet szó, amelyet bizonyos szinten a vakáció hagyományos pangási időszaka is befolyásol. Ugyanakkor nem elhanyagolandó momentum, hogy a font sterling körül kialakult helyzet ismét feszültté tette a nyugati pénzviszonyokat. Londonban attól tartanak, hogy ezzel összefüggésben tovább drágul a közös piaci belépő, s ebbe már alighanem beletörne a to- ry-kabinet foga. Nem fér hozzá kétség, hogy a font sterling válságos helyete is a dollár akút betegségére vezethető vissza, ez a tény viszont világosan jelzi: mindenekelőtt az amerikai pénznem házatáján szükséges rendet teremteni, egyébként újabb és újabb megrázkódtatások érhetik a nyugati pénzpiacokat, következésképp az Európai Gazdasági Közösség ökonómiai struktúráját. A dollár-mentési akció persze nem éppen könnyű. Feltétlenül megkövetelné, hogy az Egyesült Államok belső problémái felé fordítsa figyelmét. Erre viszont, legalábbis pillanatnyilag, aligha kerülhet sor, így azután nem csoda, ha Art Buchwald szkeptikusan jegyezte meg a dollárral összefüggésben: „ ... két dolog történhet vele ... vagy megmentik, vagy elsüly- lyed.“ A buchwaldi megfogalmazásból is kitűnik, hogy a dollár „megmentése“ tulajdonképpen nem Washingtonon múlik, a Fehér Ház, amennyiben nem jön a megmentő csoda, esetleg asszisztálhat süllyedésénél. A kapitalista országok erőviszonyai DOLLÁR OLCSÓN ELADÓ alakulására jellemző, hogy a vezet# hatalom helyét két állam, a Német Szövetségi Köztársaság és japán pályázta meg, nem is alaptalanul. Az Egyesült Államok és Nagy Britannia vezető szerepe már inkább csak névleges, míg Franciaország olyan intézkedésekkel kíséreli meg elhárítani a kialakult válságot, amely egyértelműen a francia ipar prosperitását szolgálná. A trónkövetelőkhöz tehát felsorakozott Párizs is, viszont a pillanatnyi erőviszonyok tükrében kevés eséllyel. Nos, mindezzel „túl az óperencián* feltétlenül számolni kell, előfordulhat ugyanis, hogy Washington leszállásra kényszerül a túl magas lóról, ennek pedig — tetszik, nem tetszik — politikai következményei is lesznek. (Denver Post) A nyugati valutaválsággal — magá* tói értetődően — megfelelő komolysággal foglalkoznak a szovjet fővárosban is. íme, egy szovjet vélemény, amely szerint Nyugat-Európának feltétlenül figyelmesebben kellene tanulmányoznia a szocialista országok együttműködésre tett javaslatait. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági diszkrimináció érvényesítésével a nyugati országok maguk alatt vágják a fát. Az európai biztonsági és együttműködési konferencia természetszerűleg ebben a vonatkozásban szintén kedvezően befolyásolhatja a kontinens további gazdasági fellendülését ,sőt rendkívül pozitív lecsapódása lehet éppen a „dollár-labirintusban tévelygő nyugat-európai országok számára Felvetődik a kérdés, vajon a KGST- országokat mennyiben érinti a dollár válsága, milyen intézkedések mutatkoznak szükségesnek az esetleges veszélyek elhárítására. Elmondhatjuk, hogy a szocialista társadalomközösség KGST-be tömörült országait kis mértékben és esetleg közvetve érinti csak a nyugati pénzvilág válsága. Ez abból ered, hogy a transzferábilis rubelt nem kapcsolták össze a tőkés országok valutamechanizmusával. A KGST és a szocialista országok általában nyugati partnereikkel a nyugati valuták árfolyam-alakulását figyelemmel tartva, megfelelő valutákban számolnak el. így azután a KGST szilárd ökonómiai bázisát végképp nem befolyásolja, de távolról sem gyengíti az a folyamat, amelynek a nyugati pénzpiacokon immár egy esztendeje tanúi lehetünk. BALOGH P. IMRE
