Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-23 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

JOSEPH NORTH VIETNAMI RIPORTJA BA :ÄTSAG ÄPOLÄSA BOMBÄK TÜZÉBEN Q HARCBAN A HÓDÍTÓKKAL $ EGYSZERŰ EMBEREK ÉLETKRÉDÖJA # ÖVÖHELYI BESZÉLGETÉSEK Ö is a hazáért harcol. A munka és oktatás frontjain is folyik a küzdelem. M élyen a föld alatt meghúzódó óvóhelyen Gus Hall Le Duanhoz, a Vietnami Dolgozók Párt­jának első titkárához fordul: — Barátokként jöttünk önökhöz, de itt, a bombák tüzében testvérekké váltunk. — Népeinket és pártjainkat örökre összefűzik az internacionalista testvériség kötelékei. A légiriadó félbeszakította a hanoi kormánypalo- tában az amerikai kommunista párt küldöttsége tisz­teletére adott búcsúebédet. Nem tudom, milyen mé­lyen voltunk a föld alatt, de a vietnami kommu­nisták vezetője olyan nyugodtan folytatta beszédét, amelyben a vietnamiaknak és pártjuknak az ameri­kai nép és kommunista párt iránt érzett mély barát­ságát méltatta, mintha semmi különös nem történt volna ... . Hősök pártja Akkor érkeztünk Vietnamba, amikor a dél-vietnami felszabadító erők a szabályos hadviselés módszereit a hagyományos partizánháború módszereivel páro­sítva, egymás után szabadították fel a településeket, döntő győzelmeket arattak a fő hadműveleti terüle­teken, zavart keltve a hódítók soraiban. Teljesen átvették a hadászati kezdeményezést. Minden ízében reosegett-ropogott a „vietnamizálás“ politikája. A dél­vietnami falvak lakóinak ezrei tértek vissza elha­gyott hajlékaikba, megpecsételve ezzel a koncent­rációs táborok szervezésére irányuló „pacifikációs“ politika kudarcát. Akkor jártunk Vietnamban, amikor az ország lakossága — munkások, parasztok, értel­miségiek, kereskedők — mély tiszteletét és hűségét fejezte ki a Vietnami Dolgozók Pártja iránt. Budd­histák és katolikusok, fiatalok és öregek — minden vietnami a hősök pártját látja a VDP-ben, amelynek marxista—leninista politikája igazán legendássá tette a nép hősiességét. Lépten-nyomon érezhettük a proletár internaciona­lizmusba, főként az Egyesült Államok Kommunista Pártjának internacionalizmusába vetett mély hitet. Küldöttségünk különösen meleg fogadtatásban része­sült az üzemekben, gyárakban, falvakban, s a viet­namiak hozzánk való viszonya a Hanoit és Haiphon- got ért amerikai bombatámadások után sem válto­zott. Sőt, még barátságosabban fogadtak minket, mintha ezt akarnák mondani: „Ti, az amerikai nép képviselői, velünk, a vietnami néppel együtt egy­aránt bombaveszélyben vagytok, — kapcsolataink még szorosábbakká válnak“. Ez az internacionalista szolidaritás elválaszthatat­lan a népbe, a vietnamiak erejébe vetett hitüktől. I,e Duan elmondta, hogy ez a biztos tudat a hódítók ellen, önállóságért és függetlenségért vívott négy­ezer éves harcban alakult ki. Évezredek során negy­venszer törtek be agresszorok az országba: dúltak itt hán (nagykínai), mongol, minh.hadseregek, majd franciák, később japánok, most pedig amerikaiak. — A hódítókat, bármennyien voltak is, mindenkor kiűztük, — hangoztatta Le Duan elvtárs. Nagy hatással volt ránk, hogy a kormány elren­delte, 48 órán belül minden gyermeket szállítsanak el Hanoiból. A sok beszélgetés közül leginkább az ragadott meg, amit egy fiatal, kúp alakú szalmakala­pos parasz!tasszony mondott, amikor Haiphongba tartva útközben a mezőn voltunk kénytelenek oltal­mat találni az amerikai bombázók elől. — Mi semmit sem csináltunk az Egyesült Államok­nak — mondotta. — Mégis ma hajnali háromkor unokafivérem egész családja elpusztult — két fel­nőtt és öt gyermek. Haiphong mellett egy szomszéd faluban laktak. Miért kellett meghalniuk? — kérdi és hozzáfűzi: — Tudom, az amerikai nép többsége ellenzi ezt a háborút. Amerikai békeharcosokat említ, tüntetésekről be­szél. — Lehet, hogy népük rá tudja kényszeríteni a kor­mányt, hallgasson a józan hangokra, és vessen véget a háborúnak. Mi csak barátok akarunk lenni. Mond­ják meg otthon, mit gondol erről egy asszony, aki Haiphong melleit a rizsföldeken él. Interjú az óvóhelyen Hoang Tung 50 éves, őszülő hajú ember, a Nhan Dang című pártlap szerkesztője. Sokoldalúan kép­zett ember, edzett szabadságharcos. Már 22 éve szer­kesztő. A francia megszállás idején börtönben ült, később harcolt. Megérkezésünk után mindjárt másnap, beszélgetés közben, udvariasan, de kitartóan felkért minket, menjünk le vele az óvóhelyre. Lassan vezetett minket, amikor hirtelen felbőgtek a légiriadót jelző szirénák. Imént a Forradalom Mú­zeumát jártuk, ahol első ízben ismerkedtünk az or­szág múltjával és jelenével. Kilenc óra 22 perc volt. Néhány perc alatt már a föld alatt rejtőztünk el, amikor megszólaltak a légelhárító ágyúk. A Forra­dalom Múzeumából csigalépcsőn jutottunk le a mély­ségbe. Harminc másodperc múlva már bombák rob­banását hallottuk. Ügy látszik, az óvóhely építői mindenre gondoltak, mindent előre láttak, és lelkiismeretes munkát vé­geztek. Vannak itt székek, asztalok, villanyvilágítás, teát és cigarettát hoztak, és kötetlen beszélgetésbe kezdtünk, közben gondolataink ott kalandoztak a vá­ros fölött köröző repülőgépek körül. — A hódítók — mondta Hoang Tung —, sohasem tudták értékelni a vietnami nép szellemét és kitar­tását, erkölcsi tulajdonságait. Remélték, hogy meg­törik ellenállását és győzniakarását. Népünk sok mindent átvészelt, s legyőzni őt még senkinek sem sikerült. Azelőtt az amerikai légierő őrnagyait és századosait bízták meg Észak bombázásával. Most, hogy a VDK légvédelme annyira megerősödött, csak hadnagyokat küldhetnek ki északra. Az amerikai lé­gierő egyre több B-52-es bombázót veszít és mind nagyobb hiányt érez őrnagyokban és századosokban. „Ahol emberek dolgoznak" A légelhárításból az egész lakosság kiveszi a ré­szét. Természetesen a nők is. Megkérdeztem, mióta harcolnak a népfelkelő osz­tagok az ellenséges repülőkkel. Tung azt válaszolta, hogy kezdete még a francia imperialisták ellen ví­vott háború óta datálódik, ö mondta, hogy a véde­lem hatásosságának fő erőforrása a VDP tevékeny­sége. Hoang Tung a következő adatokat említette. 1965- ben 600 ezer volt, ma 1 millió 200 ezer tagja van a pártnak. Sorainak megkétszereződése mindenre választ ad. Minden faluban, minden katonai alaku­latnál, minden gyárban, üzemben, társadalmi szerve­zetben — mindenütt, ahol emberek dolgoznak — van­nak pártszervezetek. Mint én értettem, ez az állam és a fegyveres ellenállás központi idegrendszere. A marxizmus—leninizmus olyan tudományos elmé­let, amely a múlt és a jelen minden tapasztalatát átveszi. A vietnami elvtársak fáradhatatlan minden­napi tevékenységükben a marxizmus—leninizmus té­teleit tartják szem előtt. El kellett ismernünk, hogy még nem találkoztunk a vietnamiaknál jobb szerve­zőkkel. Ezzel Gus Hall is egyetértett, aki egyéb­ként igen jó véleménnyel van az amerikai acélipari munkásokról. — Népem egész történelme során küzdött szabad­ságáért, a hódítók ellen. E harcban nem utolsósor­ban szerepet játszottak a földrajzi feltételek. Meg kellett tanulnunk kis számú csapatok felhasználását nagy túlerővel szemben. A minőségnek elsőbbségben kellett lennie a mennyiséggel szemben. Az 1848-ban lábukat megvető franciák a fegyverzetben és a ha­ditechnikában is fölényben voltak velünk szemben. 1884-ig sikerült megszállniuk az egész országot, elte­kintve a többszöri falusi felkelésektől. 1954-re azon­ban elsőbbségük füstbe ment — a vietnami hazafiak megtanulták a francia gyarmati hadsereg ellen ví­vott harcokban zsákmányolt fegyverzet alkalmazását, és Dien Bien Phunál vereséget mértek a franciákra. Vietnami hétköznapok A múlt századdal szemben még egy tényező ha­tott a helyzet gyökeres megváltozására. Ez a Szov­jetunió, a szocialista világrendszer fennállása. Ez fontos tényező, s mindig szem előtt tartjuk. A VDP a munkásosztály köré tömörítette a népet, főként a parasztokat. Ezen az alapon széles egység­front alakult ki, amelyben a nép minden rétege, minden osztály és társadalmi csoport képviselve van. Csak a néphadsereg és az elkeseredett csatákban megedződött nép tudott a VDP vezetésével győzel- ■ meket aratni. Dinh, a tolmácsunk 25 éves karcsú fiatalember, kifogástalanul beszél angolul. Készségesen válaszol kérdéseinkre. Megtudtuk tőle, hogy a megművelt föl­dek 95 százaléka szövetkezeti tulajdonban van, a .falvakban felszámolták az írástudatlanságot, amely a forradalom előtt a 90 százalékot is meghaladta. Beszélgetésünket újból légiriadó szakította félbe. Haiphongba tartottunk, s ki kellett szállnunk autónk­ból. Repülőóriások ezüstös körvonalai csillogtak a le­vegőben. Aztán a közeiben valami hirtelen megráz­kódtatta a levegőt, összerezzentünk, aztán balra, több száz méter magasban megpillantottuk egy ra­kéta aranyló testét. Egyre gyorsult, egyre magasab­ban száguldott, és perceken belül célba talált. Rob­banás, s a gépóriás hosszú füstcsóvát hagyva maga után, bukfencezve hullott a földre. A csata 15—20 percig tartott. Később tudtuk meg, hogy akkor Haiphongban napnyugtáig hat amerikai repülőgépet lőttek le, további ötöt pedig Hanoi fölött. Jegyzetfüzetemben ez áll: „Rizst vető asszony, a repülőgépek Haiphongot bombázzák — 1972. április 6., délután 3 óra 40 perc.“ Megdöbbentett minket e kép szimbolizmusa — az égbolton halált vető amerikai repülőgépek, a földön rizst vető vietnami asszony. Soha senki és semmi, sem áradás, sem esőzések nem tudták munkájának abbahagyására kényszeríte­ni a vietnami parasztot. Mi, amerikaiak, a haiphongi országúton hallgata­gon néztünk egymásra, s ugyanarra gondoltunk. Dinh is elgondolkozva nézett ránk. Dinh nős, két gyermeke van. A családja Haiphong­ban él. Azt mondja, a légnyomás hulláma elsodorta házuk tetejét, s csak véletlenül nem esett életben kár. Hozzátartozóit elszállították, aminek örül, de nem tudja, hol tartózkodnak jelenleg. — Majd ha önök hazamennek, Haiphongban fel­keresem a szomszédokat, s megtudom, hol van a családom ... — mondotta búcsúzáskor. 1972. VII. 23.

Next

/
Thumbnails
Contents