Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
JOSEPH NORTH VIETNAMI RIPORTJA BA :ÄTSAG ÄPOLÄSA BOMBÄK TÜZÉBEN Q HARCBAN A HÓDÍTÓKKAL $ EGYSZERŰ EMBEREK ÉLETKRÉDÖJA # ÖVÖHELYI BESZÉLGETÉSEK Ö is a hazáért harcol. A munka és oktatás frontjain is folyik a küzdelem. M élyen a föld alatt meghúzódó óvóhelyen Gus Hall Le Duanhoz, a Vietnami Dolgozók Pártjának első titkárához fordul: — Barátokként jöttünk önökhöz, de itt, a bombák tüzében testvérekké váltunk. — Népeinket és pártjainkat örökre összefűzik az internacionalista testvériség kötelékei. A légiriadó félbeszakította a hanoi kormánypalo- tában az amerikai kommunista párt küldöttsége tiszteletére adott búcsúebédet. Nem tudom, milyen mélyen voltunk a föld alatt, de a vietnami kommunisták vezetője olyan nyugodtan folytatta beszédét, amelyben a vietnamiaknak és pártjuknak az amerikai nép és kommunista párt iránt érzett mély barátságát méltatta, mintha semmi különös nem történt volna ... . Hősök pártja Akkor érkeztünk Vietnamba, amikor a dél-vietnami felszabadító erők a szabályos hadviselés módszereit a hagyományos partizánháború módszereivel párosítva, egymás után szabadították fel a településeket, döntő győzelmeket arattak a fő hadműveleti területeken, zavart keltve a hódítók soraiban. Teljesen átvették a hadászati kezdeményezést. Minden ízében reosegett-ropogott a „vietnamizálás“ politikája. A délvietnami falvak lakóinak ezrei tértek vissza elhagyott hajlékaikba, megpecsételve ezzel a koncentrációs táborok szervezésére irányuló „pacifikációs“ politika kudarcát. Akkor jártunk Vietnamban, amikor az ország lakossága — munkások, parasztok, értelmiségiek, kereskedők — mély tiszteletét és hűségét fejezte ki a Vietnami Dolgozók Pártja iránt. Buddhisták és katolikusok, fiatalok és öregek — minden vietnami a hősök pártját látja a VDP-ben, amelynek marxista—leninista politikája igazán legendássá tette a nép hősiességét. Lépten-nyomon érezhettük a proletár internacionalizmusba, főként az Egyesült Államok Kommunista Pártjának internacionalizmusába vetett mély hitet. Küldöttségünk különösen meleg fogadtatásban részesült az üzemekben, gyárakban, falvakban, s a vietnamiak hozzánk való viszonya a Hanoit és Haiphon- got ért amerikai bombatámadások után sem változott. Sőt, még barátságosabban fogadtak minket, mintha ezt akarnák mondani: „Ti, az amerikai nép képviselői, velünk, a vietnami néppel együtt egyaránt bombaveszélyben vagytok, — kapcsolataink még szorosábbakká válnak“. Ez az internacionalista szolidaritás elválaszthatatlan a népbe, a vietnamiak erejébe vetett hitüktől. I,e Duan elmondta, hogy ez a biztos tudat a hódítók ellen, önállóságért és függetlenségért vívott négyezer éves harcban alakult ki. Évezredek során negyvenszer törtek be agresszorok az országba: dúltak itt hán (nagykínai), mongol, minh.hadseregek, majd franciák, később japánok, most pedig amerikaiak. — A hódítókat, bármennyien voltak is, mindenkor kiűztük, — hangoztatta Le Duan elvtárs. Nagy hatással volt ránk, hogy a kormány elrendelte, 48 órán belül minden gyermeket szállítsanak el Hanoiból. A sok beszélgetés közül leginkább az ragadott meg, amit egy fiatal, kúp alakú szalmakalapos parasz!tasszony mondott, amikor Haiphongba tartva útközben a mezőn voltunk kénytelenek oltalmat találni az amerikai bombázók elől. — Mi semmit sem csináltunk az Egyesült Államoknak — mondotta. — Mégis ma hajnali háromkor unokafivérem egész családja elpusztult — két felnőtt és öt gyermek. Haiphong mellett egy szomszéd faluban laktak. Miért kellett meghalniuk? — kérdi és hozzáfűzi: — Tudom, az amerikai nép többsége ellenzi ezt a háborút. Amerikai békeharcosokat említ, tüntetésekről beszél. — Lehet, hogy népük rá tudja kényszeríteni a kormányt, hallgasson a józan hangokra, és vessen véget a háborúnak. Mi csak barátok akarunk lenni. Mondják meg otthon, mit gondol erről egy asszony, aki Haiphong melleit a rizsföldeken él. Interjú az óvóhelyen Hoang Tung 50 éves, őszülő hajú ember, a Nhan Dang című pártlap szerkesztője. Sokoldalúan képzett ember, edzett szabadságharcos. Már 22 éve szerkesztő. A francia megszállás idején börtönben ült, később harcolt. Megérkezésünk után mindjárt másnap, beszélgetés közben, udvariasan, de kitartóan felkért minket, menjünk le vele az óvóhelyre. Lassan vezetett minket, amikor hirtelen felbőgtek a légiriadót jelző szirénák. Imént a Forradalom Múzeumát jártuk, ahol első ízben ismerkedtünk az ország múltjával és jelenével. Kilenc óra 22 perc volt. Néhány perc alatt már a föld alatt rejtőztünk el, amikor megszólaltak a légelhárító ágyúk. A Forradalom Múzeumából csigalépcsőn jutottunk le a mélységbe. Harminc másodperc múlva már bombák robbanását hallottuk. Ügy látszik, az óvóhely építői mindenre gondoltak, mindent előre láttak, és lelkiismeretes munkát végeztek. Vannak itt székek, asztalok, villanyvilágítás, teát és cigarettát hoztak, és kötetlen beszélgetésbe kezdtünk, közben gondolataink ott kalandoztak a város fölött köröző repülőgépek körül. — A hódítók — mondta Hoang Tung —, sohasem tudták értékelni a vietnami nép szellemét és kitartását, erkölcsi tulajdonságait. Remélték, hogy megtörik ellenállását és győzniakarását. Népünk sok mindent átvészelt, s legyőzni őt még senkinek sem sikerült. Azelőtt az amerikai légierő őrnagyait és századosait bízták meg Észak bombázásával. Most, hogy a VDK légvédelme annyira megerősödött, csak hadnagyokat küldhetnek ki északra. Az amerikai légierő egyre több B-52-es bombázót veszít és mind nagyobb hiányt érez őrnagyokban és századosokban. „Ahol emberek dolgoznak" A légelhárításból az egész lakosság kiveszi a részét. Természetesen a nők is. Megkérdeztem, mióta harcolnak a népfelkelő osztagok az ellenséges repülőkkel. Tung azt válaszolta, hogy kezdete még a francia imperialisták ellen vívott háború óta datálódik, ö mondta, hogy a védelem hatásosságának fő erőforrása a VDP tevékenysége. Hoang Tung a következő adatokat említette. 1965- ben 600 ezer volt, ma 1 millió 200 ezer tagja van a pártnak. Sorainak megkétszereződése mindenre választ ad. Minden faluban, minden katonai alakulatnál, minden gyárban, üzemben, társadalmi szervezetben — mindenütt, ahol emberek dolgoznak — vannak pártszervezetek. Mint én értettem, ez az állam és a fegyveres ellenállás központi idegrendszere. A marxizmus—leninizmus olyan tudományos elmélet, amely a múlt és a jelen minden tapasztalatát átveszi. A vietnami elvtársak fáradhatatlan mindennapi tevékenységükben a marxizmus—leninizmus tételeit tartják szem előtt. El kellett ismernünk, hogy még nem találkoztunk a vietnamiaknál jobb szervezőkkel. Ezzel Gus Hall is egyetértett, aki egyébként igen jó véleménnyel van az amerikai acélipari munkásokról. — Népem egész történelme során küzdött szabadságáért, a hódítók ellen. E harcban nem utolsósorban szerepet játszottak a földrajzi feltételek. Meg kellett tanulnunk kis számú csapatok felhasználását nagy túlerővel szemben. A minőségnek elsőbbségben kellett lennie a mennyiséggel szemben. Az 1848-ban lábukat megvető franciák a fegyverzetben és a haditechnikában is fölényben voltak velünk szemben. 1884-ig sikerült megszállniuk az egész országot, eltekintve a többszöri falusi felkelésektől. 1954-re azonban elsőbbségük füstbe ment — a vietnami hazafiak megtanulták a francia gyarmati hadsereg ellen vívott harcokban zsákmányolt fegyverzet alkalmazását, és Dien Bien Phunál vereséget mértek a franciákra. Vietnami hétköznapok A múlt századdal szemben még egy tényező hatott a helyzet gyökeres megváltozására. Ez a Szovjetunió, a szocialista világrendszer fennállása. Ez fontos tényező, s mindig szem előtt tartjuk. A VDP a munkásosztály köré tömörítette a népet, főként a parasztokat. Ezen az alapon széles egységfront alakult ki, amelyben a nép minden rétege, minden osztály és társadalmi csoport képviselve van. Csak a néphadsereg és az elkeseredett csatákban megedződött nép tudott a VDP vezetésével győzel- ■ meket aratni. Dinh, a tolmácsunk 25 éves karcsú fiatalember, kifogástalanul beszél angolul. Készségesen válaszol kérdéseinkre. Megtudtuk tőle, hogy a megművelt földek 95 százaléka szövetkezeti tulajdonban van, a .falvakban felszámolták az írástudatlanságot, amely a forradalom előtt a 90 százalékot is meghaladta. Beszélgetésünket újból légiriadó szakította félbe. Haiphongba tartottunk, s ki kellett szállnunk autónkból. Repülőóriások ezüstös körvonalai csillogtak a levegőben. Aztán a közeiben valami hirtelen megrázkódtatta a levegőt, összerezzentünk, aztán balra, több száz méter magasban megpillantottuk egy rakéta aranyló testét. Egyre gyorsult, egyre magasabban száguldott, és perceken belül célba talált. Robbanás, s a gépóriás hosszú füstcsóvát hagyva maga után, bukfencezve hullott a földre. A csata 15—20 percig tartott. Később tudtuk meg, hogy akkor Haiphongban napnyugtáig hat amerikai repülőgépet lőttek le, további ötöt pedig Hanoi fölött. Jegyzetfüzetemben ez áll: „Rizst vető asszony, a repülőgépek Haiphongot bombázzák — 1972. április 6., délután 3 óra 40 perc.“ Megdöbbentett minket e kép szimbolizmusa — az égbolton halált vető amerikai repülőgépek, a földön rizst vető vietnami asszony. Soha senki és semmi, sem áradás, sem esőzések nem tudták munkájának abbahagyására kényszeríteni a vietnami parasztot. Mi, amerikaiak, a haiphongi országúton hallgatagon néztünk egymásra, s ugyanarra gondoltunk. Dinh is elgondolkozva nézett ránk. Dinh nős, két gyermeke van. A családja Haiphongban él. Azt mondja, a légnyomás hulláma elsodorta házuk tetejét, s csak véletlenül nem esett életben kár. Hozzátartozóit elszállították, aminek örül, de nem tudja, hol tartózkodnak jelenleg. — Majd ha önök hazamennek, Haiphongban felkeresem a szomszédokat, s megtudom, hol van a családom ... — mondotta búcsúzáskor. 1972. VII. 23.