Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
iszkolt a lépcsőbáz felé, felszaladt az emeletre. Csodálkozó arcok kísérték. Vigyorgott és nézte az ajtókat, mintha keresne valakit. Egy asszony rászólt, hogy mit akar? — Csak ... — kezdte Vinkíer, de torkán akadt a szó: a kutya ott lihegett mellette. Még jó, hogy valahogy kijutott a házból. Az utcán' megálltak. — Nézd csakl — mondta izzadva — Mi van ott? — Mi lenne? gondolhatta a kutya. És meg se moccant. Ekkor Vinkler futásnak eredt. Ez már tetszett az ebnek. Löködték az embereket, loholtak. Egy saroknál Vinkler lestoppolt. Ez azl A kutya nem figyelt, vágtatott előre. Vinkler a falhoz lapult, már nem érdekelte, hogy mutogatnak rá az üzletajtókból. Resz- keteg lábbal tipródott hátrafelé, majd megfordult és usgyi! Kifulladva ért a kocsihoz. Beugrott. — Indítsl A motor járt, csak kapcsolni kellett. Éppen kinyomta a kuplungot, amikor meglátta a kutya pofáját, a kilincsre támaszkodva böködte orrával a Volkswagen ablakát. Nem lehetett elindulni. — Nem mégy, te gazemberi — üvöltött fel Vinkler. Letekerte az ablakot és sapkájával az eb felé csapott. — Már mindegy — sóhajtot erőtlenül Vlnklerné. — Elkésünk a hivatalból... — Elgázoloml —- lihegte Vinkler. De nem mert indítani, Csődület támadt, be kellett engedni a kutyát a kocsiba. Mintha mi sem történt volna, elhelyezkedett az ülésen, feléjük szimatolt, aztán nézett ki mereven a szélvédőn. Várta, hogy induljanak. — Fontos tárgyalásom van — törölgette Vinkler a verítékét. — És egy ilyen rohadt döggel gatyázokl — Mert enni adtál neki. — Micsoda? Hiszen kérte! — Na és? Mindenkinek adsz enni, aki kér? — Hagyd most ezt! Inkább mondd, mit csináljak? — Talán, hogy én mit csináljak, nem? Kirúgnak a cégtő!! — És engem? Engem nem rúgnak ki?l Vagy talán vigyem be magammal az értekezletre? — A te kutyádl — Az enyém? — Vinkler hisztériásán felröhögött, vad gyűlölettel nézte a lihegő állatot. — Ki ez? — kérdezte üvöltve. — Megbolondultál? Indíts már, nem áillhatunk itt, elkésem! — Ki ez?! Ki ez, hogy rám mászott?! Mit akar tőlem?! — Hát ebből nekem elegem vanl — csattant fel Vinklerné. Felrántotta az ajtót, kipattant az utcára. — Taxi! Taxiiil — hadonászott jobbra-balra. Csikorogva fékezett egy Zsiguli, Vinklerné beszállít, elhajtatott. A kutya Vinklerre nézett, szipogott egyet, pislogott, aztán megint csak bámult előre, lihegve. Mindez oly gyorsan történt, hogy Vinkler fel sem ocsúdott: csak amikor már a taxi kipufogójának kék füstje is elszállt, akkor döbbent rá, hogy magára maradtak. Ö és a kutya. Ültek egymás mellett, mint két úriember. Az utcán csitult a forgalom: a hivatalokban elkezdődött a munka. Vinkler csodálkozva észlelte, hogy indulata és kétségbeesése lassan elillan. Oldalt nézett: a kutya türelmesen várt. Azt hitte, láttán majd ismét felháborodik, de egyszeriben elszállt a haragja is. Már csak feszélyezte a jelenléte, mint egy clyan személyé, akivel nem találtunk közös tárgyat a társalgáshoz. Köhintett, odább húzódott. — Kérem .. — mondta fennhangon. Zavarta, hogy hangosan beszél, de nem tudott parancsolni magának. — Hát igen... Jól van... Így van ez... — ilyeneket mondott. Aztán kapcsolt: elindultak. Egészen más útvonalra kanyarodott, mint amerre a hivatala volt. A kutya megunta a nézelődést, elvaskolódott az ülésen és elszunyókált. Majd a kellő pillanatban felébred, gondolta Vinkler, most pedig alszik. Jól van. Megpróbálta követni az eseményeket. Aha! Végighajt a körúton, föl a Margit hídra. A híd közepén jobbra: a Szigetre. Ahal Ez itt a Palatínus. Befordult a parkoló helyre. Kiszállt. Megkerülte a kocsit, kinyitotta a másik ajtót — a kutya már felült, s most könnyedén kiugrott. Vinkler — nos, hogy Vinkler bezárta-e a kocsit vagy sem? Ez talány. Nem közömbös talány, de semmi támpontot sem nyújthatunk. Csupán azt tudjuk, hogy szép, kényelmes sétával nekivágtak a pázsittal szegett utaknak. Gyönyörű őszi napsütésben álltak a sárga lombú fák. A levegő friss volt, Jószagú. Ember alig volt a Szigeten. Csak néhány parkőr, kertész. Vinkler leült egy padra. A kutya figyelte minden mozdulatát, amikor Vinkler hátradőlt, lábát keresztbe vetette s félig hunyt szemmel megpihent, elporosz- kált a bokrok közé. De olykor feltűnt, s egy-egy pillanatig merően bámult a pad felé. Pedig Vinkler- nek most már eszébe sem volt meglógni. Ült, kigombolta a kabátját, szuszogott. Tudatában felrémlett az értekezlet: a nagy terem, a fényes tárgyalóasztal, a kávéscsészék, a szerteszét kiteregetett iratok, az ásványvizes üvegek zöld címkéje. Nagy baj lesz, gondolta, de szembe kell nézni vele. Lám, milyen kiismerhetetlen az ember élete. Ha előző este nem kételkedik önmagában, ha nem vonja kétségbe, hogy bezárta-e a kertkaput, illetve a garázsajtót, ha nem megy ki az udvarra, most minden úgy volna, mint más napokon. Hideg veríték lepte el, ahogy így végiggondolta az eseményeket. Hiába, ha az ember kiteszi a lábát a házbóll... Nem szabadna kimozdulni, az kétségtelen. De mit tegyünk? Muszáj. Akkor pedig ne csodálkozzunk, ha mindenféle kusza helyzetbe bonyolódunk. — De hiszen ez csak egy ostoba ügy ezzel a kutyával. És valahogy majd kimagyarázkodom a hivatalban ... Nem. Vinkler felpattan, annyira megriadt a gondolatra: — Ez most egy kutya. Igaz. De éppen így lehetett volna más is. Valaki. Egy ember. Emberek... Az eb azonnal ott termett, viháncolt, játékosan két lábra állt, felugrott a férfira. — Mi lesz még? — gondolta Vinkler: s ahogy elnézett a pázsit fölött a gyönyörű délelőttbe, keze az állat fejére tévedt. — Ki vagy te? — kérdezte csendesen. — És mit akarsz tőlem? Ekkor már simogatta, a térdéhez vonta — mondhatni: szeretettel. Mert az kétségtelen, hogy szeretettel. Másként ilyet nem tesz az ember. Azt hiszem. Gelléri Andor Endre: 1972 VII. 23. kiáltott: —- Ne bánts, anyus- kám! S azóta is az élete csupa rettegés. Elbújik ő a sarokba, nem csámcsog ő soha többé, nem korog a gyomra soha, de soha, nem kiabál, hanem mindig azt képzeli magáról, hogy ö hernyó. Hányszor hiszi azt, hogy rálépnek és eltiporják. Az asztal alatt él, az ágy alatt, egy pohár víz jenekén s a lámpa árnyékában üldögél. Most az ablaknál áll az árva fiúcska. Kinéz a rácson s mint saját szíve-dobogását, úgy hallja, hogy üt pillanatot pillanatra az óra. Mert az óra, az ő őre, ő a jó ember, ő rázza meg bádogtestét és csengő hangon kiáltja: — Ferike, Ferike, tíz óra van! Ferike, csukd be a kaput! Ferike a házmesterné kisfia s ma is Itthonhagyták, hogy az ajtóval törődjön, hogy leoltsa a lépcsők lámpáját, hogy bekapcsolja az éjjeli csengőt és bekapcsolja azt a rövid fényt, ámít a hazatérő lakó ád magának, a fehér gombbal. Az óra ébreszti öt fel reggel hatkor; az óra mondja neki tízkor, rakj tüzet, gyermekem, mert mérges megint az anyád. Mérges az anyád, aki nem szeret látni, aki nem szeret szólni sem hozzád. Beállítja a vekkert és csak azon át parančsolgat neked. Áll a rácsnál, kék az este, a levegő pedig puhatenyerű, mint a sokat megért özvegyek. Simogatja a levegő Ferike arcát és simogatja fekete hajacskáját is. Nyáron, nyáron még csak megy az élet; nyáron kedves lepkék surrannak be Ferikéhez, egy cserebogár; vagy a legyek kergetik egymást a lámpaernyőn s ez úgy néz ki, mintha bolondok árnyéka zavarná egymást a falon. De télen a szobában kell maradnia; télen csak a jégvirág van, de azt sem szabad kapargatni, abba sem szabad keresztet rajzolni, se azt beleírni, hogy cseresznye. Mert a cseresznye, az a legjobb; azt meg lehet enni, de azzal az ágyban golyózni is lehet. A cseresznyét a fülére is akaszthatja Ferike, ahagy a lovak fülére akasztják a színes szalagot a kocsisok. Most mennydörgés hallatszik messziről; nem a nyár rázza a villámait; nem a felhők sziklái zuhognak alá; nem dűlt össze az ég. Valaki, aki már nagy és erős és pálinkát is ihat, ez a valaki megfogta a kis ágyút s fellöki a magasba és az dörren a búcsúban. Mert búcsú van a kerületben: soksok sátor áll az utcán; amott rézhengert forgat valaki lángon s a gépecske vattacukrot fúj. Az anyja és a villanyszerelő ott mulatnak; van egy oroszlán is a cirkuszban; és vannak ott birkózók. Cseng az óra. Öt perc múlva tíz lesz, s Ferike veszi a kapukulcsot, igen, most ki kell néznie s figyelnie a többi házmestereket. A rendőrt, akinek oly fehér az inge, ilyenkor este; a Grobeknét, aki a kapufának dűlve is egyre horgol, aztán, ha Ferike hallja, hogy a többiek is zárnak, neki is zárnia kell. S ha lakó jön haza, akkor a pénzt, amit kapott, az asztalra kell tenni, de pontosan ám, mert másnap az anyja megkérdi, melyik lakó mikor jött haza? S Ferike csak egynek örül. De ennek nagyon. Hogy elmúlt az a sok eső, amitől oly sáros lett az utca. Mert a lakók olyanok, mint a tetűk: csak a piszkot kedvelik. A lábukat nem törölnék le az Istennek sem, hadd ’ gürcöljön a házmesterné még többet. Igen, a lakók besározzák a lépcsőket, hiába van kitéve eléjük a lábkaparó, a pokróc, egy ócska szőnyeg. A házmesterné csak szakadjon meg, csak mosson végig naponta három emeletet is. Mennyit gyakorolta magát ebben is Ferike, a lábtörlésben. — Egy, kettő — mondta neki az any fa — mutasd csak, mit tudsz. S Ferikének ott kellett át!- nia a lépcsőházban, s mutogat nia kellett a lakóknak, egy- kettő, így kell kérem a lábat megtörölni. Persze, szólni semmit se szabad, csak megállni a lakó előtt s mutatni neki, egy húzás jobbra, egy húzás bálra, aztán egy dörgölés a cipő külső részén, s utána jön a cipő belseje. De azért nyáron is nagyon kell vigyázni, ha nem a sárra, hát a porra. S amikor Ferike éppen be zárja a kaput, s kétszer, ahogy kell ráfordítja a zárat, ráko pog Szilasi úr: — Nyisd ki az ajtót! Ad-e most pénzt vagy nem ismeri el a zárást, s megy csak fölfelé? Adott pénzt, nincs rosszked ve, mint rendesen; megy, ballag fölfelé, ott lakik a harmadikon. Csak a fordulóban látja meg Ferike, hogy Szilasi úr cipője, mintha kormozva lenne. Tiszta por. Ferike mögötte áll és köhög is, majd tüntetően elkezdi a cipőit tisztogatni a porolón; de a nehéz ember nehezen megy fölfelé; fúj, s azt mondja: — Phü — aztán eltűnik. S végig, amerre ment, ott a poros lábnyoma. Egy kisgyerek törölgeti a lépcsőket, kapuzárás után. Valaki benéz a kapu üvegén, látja őt és öszekulcsolja a kezét mély szánalommal. Nem csönget be és nem is szól semmit. Köpenyébe burkolódzik, aztán tovább megy. Majd trombitaszó hallatszik. S messziről is idecsillan a vágtató, repülő lovak patkójának szikrázata. Arra, észak felé nagy, piros lángok mutatkoznak. Hirtelen tűz támad valahol. S mint veszett macska, a tűz, egy háztetőről belenéz az éjbe. S egyre jobban ragyog a szeme. (1941) NAGYMAMA (Tóthpól Gyula felvétele)
