Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
1972. VII. 23. A kkoriban már jóideje nem volt semmi gondja, szépen teltek a napok, rendjén eljött az este, a nyugalmas éj — Vinkler mindig reménykedett, hogy az elkövetkező hosszú nap sem hoz semmi meglepetést. Otthonával, hivatali előmenetelével elégedett volt. Megtanulta, hogyan vigyázzon mindarra, amit elért. De meg lehet-e tanulni ezt igazán? Mert tessék! Egyik este ... Hogy is volt? Igen. Vacsora után — már a lefekvéshez készülődtek — hirtelen belévlllant, hogy nem zárta be a kertkaput. Vr*r>v a kertkaput talán bezárta, de a garázs ajtaját nem. Ámbár lehet, hogy a garázsajtóra ráfordította a kulcsot, csak a kertkaput hagyta nyitva. Bosszantó! ta, hogy nem tudja felidézni a mozdulatot. Nézzük csak! A kulcs a kezében volt... de aztán? Valahogy kihullott az emlékezetéből az egész. Szólt a feleségének — kimegyek — mondta —, megnézem, be- zartam-e mindent. Vinklerné határozottan ellenezte n dolgot. — Még mondtad is, hogy: „Kapu, garázs rendben!“ Az asszonynak igaza lehetett, mert Vinkler szájából minden este elhangzott ez a mondat. Csakhogy most nem emlékezett rá. Semmi esetre sem akart üven kétségekkel lefeküdni, (meg is ette volna a fene az éjszakai nyugalmat!) magára kapta a kabátját — mert már jól benn jártak az őszben, hajnalra dér lepte a gyepet — és klsietett a házból. Végig a betonutacskán, a lugas fonnyadó levelei alatt. A felesége iól tudta: a kaput valóban bezárta. Ez kicsit helyrebillentette lelki egyensűlyát. Aggasztotta ugyanis hogy ilyen fontos dologról, mint a kapu bezárása, megfeledkezett volna. Ám a garázst még ellenőrizni kellett. Visszasietett a házhoz, de mielőtt lenyomhat- 1« volna a vasajtó kilincsét, szokatlan neszt hallott. Kaparászást vagy mit. Dermedten fülelt, kutatta a sötétet. Szuszogás, tompa lábdobbanások — hátrahőkölt. Egy kutya, egy kis világos szőrű korcs eb ugrott k* a rózsabokor tövéből. Vinkler ijedtében azonnal ráüvöltött: — Marsi A fene egyen meg, hogy kerülsz ide? Mars, nem hallod?! — Mindjárt azt nézte, hol bújhatott be a kertjükbe ez a dög? Mert valahogyan bfíkeveredett ide, nekik ugyanis nem volt kutyájuk. A kutya sok gonddal jár, s ők igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni gondjaikat. — Na, nem hallod? Takarodj! — toppantott Vinkler, mert az eb, ahelyett, hogy eliszkolt volna, farkcsóválva közelített, riszálta magát, fejét lesunyta és boldogan vinnyogott. — Ej! — mondta Vinkler megzavarodva. — Hát mit akarsz? Ki kutyája vagy? Otthon keresnek, hallod-e? Menj szépen! — Nem tudni, a kutya mire vélte a szavakat, mert végül is két lábra állt, és félretartott fejjel pitizett. — Mit akarsz tőlem? Hagyjál! — szólt gyanakodva Vinkler. Lopva a kerítést nézegette, s meglátott egy rést, amit már — az ördög vigye el! — vasárnap is mennyire be akart drótozni. Hiába, semmit sem szabad elodázni. — Na! — mondta ocsúdva az ebnek. — Elég a cirkuszból! Mars haza! Haza! Nem érted?! — De amaz csak táncolt a két lábán, fejét hol erre, hol arra ejtette. — Szóval, enni kérsz? Várj, hozok valamit, de aztán sipirc! — Besietett a konyhába, levágott egy szelet kenyeret. — Csak nem állsz neki újra vacsorázni? — kérdezte döbbenten a felesége. — Soha nem szoktál! ... Megnyugtatta, hogy eszébe sincs ilyen meggondolatlanságra vetemedni. Egy kutya, van kinn, annak viszi. Sebtiben megmártotta a kenyeret az estéről maradt pörkölt levében, aztán Vinklerné „Jézusom, szétcsö- pögteted a kövön!“ sopánkodásátóí kísérve visszatért a kertbe. A kutya ágaskodva várta. — Hopp! — dobta oda neki Vinkler az étket, és türeilmetlenúl leste, hogy a kis mocskos pofájú csavargó végre be- falja. — Most már tűnés! — szólt, amikor az eb feltekintett. Miféle kutya van itt? — kiáltott Vinklerné a konyha ajtajából. —"itt ne fogd nekem! — A kutya a fény felé iramodott. — Menj, menj, jaj, kergesd el innen! — Gyere idei — parancsolta Vinkler. Az eb hozzá- íszkolt, majd elkezdett fergetegesen rohangálni a kertben. — Kitapos mindent! — sápítozott Vinklerné. — Mit játszol vele? — Dehogy játszom vele! — A kutya a nadrágja szárát rángatta incselkedően, szemtelenül morgott- vakkantott és hempergett a fűben. — Azt sem tudod, honnan jött, miféle, s játszol ve lel — méltatlankodott Vinklerné. — Zavard már e!, és gyere bel Megfázol. Hideg van. Le kell feküdni. — Azzal becsukta az ajtót. — A fene a dolgodat! — szidta a kutyát Vinkler. — Tűnj már el a balfenéken! Nem érted?! — Egy gyümölcsös-rekeszt kapott fel a ház tövéből, azzal kergette. Beleizzadt a hajkurászásba, mégsem sikerült a résig csalni, hogy ügyesen kizárja. A kutya egy cseppet sem vette komolyan Vinkler haragját. — Hát hiába beszélek neked?! — harsogott Vinkler Felmarkolt egy rögöt, feléje hajította. A kutya a rög után futott, megszaglászta, várta, hogy dobják a következőt. Vinkler dobta is, és mind hangosabban kiabált, hadonászott — de hirtelen elrestellte magát. Náluk hangos sző nem esett soha, erre ügyeltek. Nem szerették, ha a környezetük felfigyelt rájuk. Nincs abban köszönet, ük sem voltak kíváncsiak az emberekre, mások se legyenek kíváncsiak rájuk. Nem akarom húzni az időt, tény, hogy nehezen tudta kiverni a kutyát a résen. Amikor aztán sikerült, a rekeszt gyorsan a nyíláshoz támasztotta, valami dróttal oda is kötözte. Az eb az utcáról figyelte kíváncsian a szuszogó férfit. Na! Vinkler kifújta magát; bement a házba. Megmosta a kezét és készült lefeküdni. Ákkor jutott eszébe, hogy a vacak dögje miatt meg nem elfelejtette ellenőrizni a garázs ajtaját? Kénytelen volt ismét felöltözni, kimenni. A garázs zárva volt. Jól van. Hanem ahogy fordult, látta ám, hogy a kutya ott kapar az elbarikádozott résnél. Elöntötte a méreg. Dühében egy marék követ hajított hozzá. Az eb fájdalmában felnyüszített, és eliszkolt a sötétben. Most már igazán kimerültén tért vissza a házba. A felesége már ágyban volt, a szokásos krémekkel kente arcát, kezét; felhúzta a vekkert, közben szemrehányóan azt mondta: — Már egy fél órája aludnunk kellene! Vinkler levetkőzött. Amint résnyire elvonta a függönyt, nem állhatta meg, hogy a kerítés felé ne tekintsen. A kutya ott volt. Ült az utcán a drótháló tövében. Néha idegesen meg-megemelte a fenekét, vacogott. A szőre borzolódott a hidegtől. — Itt van — mondta rekedten Vinkler. — Kicsoda? — A kutya. Fázik ... — Na és? — De éppen a mi kerítésünk előtt. Kellemetlen. Olyan erőszakos! Ha látnád, milyen tüntetően ül ott! Mint egy áldozat. — Én elalszom — mondta Vinklerné. — Jóccakát! Mi mást tehetett Vinkler is? Lefeküdt, elaludt. Ritka rossz éjszakája volt. Álmában a kutyával veszkő- dött; agyoncsapottan ébredt. Mindjárt az ablakhoz ment — s ott hátrahőkölt. A kutya elejtett végtagokkal hevert a fonnyadó pipitér csomók között. — Megdöglött! — kiáltott fel kétségbeesetten. — Ki? Mi? Hogyan? — ugrott fel erre a felesége. — A kutya... Vége! Itt nyúlt ki előttünk az éjjel! — Azóta ott állsz? — kérdezte döbbenten Vinklerné. — Le sem feküdtél. — Jaj, ne értetlenkedj már! — idegeskedett Vinkler. — Nem érted, hogy itt van a kerítésünk előtt a teteme? — Na és? — El keli temetnünk — lett egyre izgatottabb Vinkler. — Vagy nem is tudom... Mit kell ilyenkor csinálni? — Elkésünk — kelt fel Vinklerné. — Jobban tennéd, ha készülnél. Vinkler egészen beleizzadt a dologba: — Ugyan, kérlek, hát értsd meg, ez blama! A mi portánk előtt! Mit szólnak? — Úristen! — sóhajtott Vinklerné. — Hát csinálj vele valamit, de közben nézd az órát is! Vinkler gyorsan magára kapott egy köntöst: sietett, hogy legalább az emberek szeme elöl eltüntesse a tetemet. A kertben félúton megállt, nem is tudta, hogy fogjon hozzá. — Vigyél egy lapátot — kiabált utána a felesége az ablakból. — Még valami fertőzést kapsz... SEJTELMEK Erre ugrott fel a kutya. Meghallotta a hangjukat, feltápászkodott, jólesően nyújtózott, megrázta magát. Vidám farkcsóválással várta Vinklert. A férfi megtorpant. — Él! — kiáltotta vissza a feleségének. — Most mit csináljak? — Amit akarsz! — Vinklerné dühösen csapta be az ablakot. Amit akar! Vinkler papucsban didergett a dércsípte gyepen. S máris — jóreggelt! — köszönt be néhány korán kelő szomszéd az utcáról. Füttyögtek az ugrándozó kutyának, ciccegtek, hogy milyen kedves jószág, és bekiáltottak: — Nicsak, Vinkler úr! Nem is tudtuk, hogy kutyájuk van! De milyen aranyos! A kutya csaholva lapult a kerítéshez. — Ö, hogy védi a gazdija házát! — mondták elismerően. — Engedje már haza ezit a kis éjszakai csavargót ... — Persze, persze... — vigyorgott vörösödve Vinkler. — Gyere, kutyuskám, gyere... — És beengedte a kapun. — Beengedtem — szólt gyámoltalanul a feleségének a konyhában. — Megörültél? — Muszáj volt. Az emberek is mondták ... Most mi legyen? — Az legyen, hogy igyekezz! Öltözz! Idd a teádat! Melegítsd be a kocsit! Ne állj itt... — De a kutya ... — Látta az asszony dühös pillantását, kétségbeesett: — Most ne fordulj el tőlem __ il yen nehéz helyzetben. — Hiába várt segítséget; Vinklerné tette a dolgát, erre ő is készült kapkodva, zavarodottan. — Mit csinálsz? — rivalít rá a felesége. — Ne a pizsamakabátodra kösd fel a nyakkendődet! — Megvan! — csillant fel azon nyomban Vinkler szeme. — Bevisszük a kocsin a városig, ott szépen kitesszük, aztán nyomás! Meglógunk előle! — Ez már férfias beszédl — mondta Vinklerné. Ügy is tettek. Már tudniillik, hogy a kutyát beültették a Volkswagenba. Meglehetősen tetszett az ügy a gazembernek, jókedvűen végigszaglászott mindent, s elterpeszkedett az ülésen. A város egyik utcájában megálltak. Vinkler kiszállt, a kutya egy fél szóra ugrott utána. — Hová vigyem? — tehetetlenkedett Vinkler a kocsi mellett. — Bánom is én, csak siess, mert elvacakoljuk a* időt! Vinkler elindult az utcán. A kutya a sarkában. Vinkler ügyesen átvágott a másik járdára, a kutya még ügyesebben kerülte ki az autókat, s farkcsóválva várta a férfit. Vinkler meggyorsította a lépteit, majd hirtelen lassított, csakhogy az ebbel nem lehetett kibabrálni. Az idő meg telt. Vinkler szitkozódott: váratlanul befordult egy kapun. Óriási! A kutya eltévesztette a házszámot — Vinkler behúzott farral fűben, mint hanyatt- fekvő cigányok, úgy fütyörésznek a sötét tücskök. Aztán fénylő, aranyarcú madarak ereszkednek alá, ráülnek a szétszórt fel- aökre, a csillagok azok. A kisfiú az ablakban áll, az ablak rácsai mögött. Fekete kisfiú, cigány volt az apja; az anyja pedig szép szőke asz- szony. Különösen este szép az anyja, amikor a szentkép előtt lésülködik. Aranyat fésül, de a zeme fekete! Ma két éve halt neg az apja a kisfiúnak, a ci- lány: ma halt meg, de az ajtó- élfán kívül nem csüng orgonaág: — Ma nem jöhet el hozzám z apám — gondolja a kisfiú. Múlt évben, amikor még or- lonaágat tettek az ajtófélfára s az orgona illata úgy tartot- a ébren a kisfiút, mint teme- öőrt a lámpa ... eljött az ap- ,a, mert halotti évfordulójukon vissza-visszatérnek mind a cigányok, hogy az orgona virágai között üldögéljenek. Nem olyan nagyok, mint amikor éltek; egy szellő pelyhén érkeznek, sírdo- qálnak, imádkoznak, tördelik narányi holt kezüket. Most van az évforduló napja, 'le a szép szőke anyja nem akar a kisfiú apjáról tudni. Hja, most egy villanyszerelő a kedves ember, az hozza a nagy üveg söröket, az szereti vastagon a sonkát s az néz a kisfiúba, ha nem megy korán az ágy- a, mint az oroszlán. S a kis- ‘iú, ha bement az ágyba, mást se tesz, mint imádkozik. S egyszer nagy volt a csend és mintha beretvát fentek volna. Fel(Könözsi István felvétele) f -J X SZAKONYI KÁROLY:
