Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-02 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó
N ómán ültünk körben a leszálló alkonyatban. A tányérkákra odatapadtak a kanalak a maradék befőttel, s még illatozott a meg nem ivott fanyar terf és omlós tészta. Az asszonynak dús, barna haja volt, két hullámban omlott hátra homlokától, tarkóján laza kontyba volt csavarva. Magasra vonta vastag szemöldökét, mintha még most is csodálkozna azon az eseten, amelyről beszélni kezdett. Széles, barátságos szája tanácstalanul megnyílt. — Csak kérem» ne mosolyogjanak rajtam, mert már most érzem, hogy nem tudom elmondani önöknek úgy, ahogy történt. Mikor ama napokra gondolok, azt a pillanatot keresem, amelynél az ügy' kezdődött, s látom, hogy csak egy marék morzsa maradt meg és valamilyen nehéz, meghatározatlan hangulat, legyenek hát elnézőek. Erősen szorongatta tenyerét. Az ősi gyűrű gyémántjai megcsillantak, mikor ujját a napnyugat sárgás fényébe dobta. Körmein rózsállott a maradék lakkfesték. — Az idő akkor kellemes volt; ne haragudjanak, hogy ilyen részleteket említek, de az a nap, az az időszak, még a levegő íze is, úgy érzem, szorosan összefügg azzal az esettel, amelyet átéltem. A levegő üde, hűvös volt. Az éjszaka megnedvesedett járdák csak déltájban száradtak fel. Elmúltak már az első heves záporok, amelyek a nyár határát jelentik, lassan közeledtünk a negyedik háborús tél felé. Varsóban laktunk, a Krucza utcában, egy ódon bérház alagsorában. Férjem dolgozott, lányom illegális iskolában tanult. Egész délelőtt egyedül voltam otthon. Csak néha kopogtatott be a szomszédasszony és ’ jószándékúan közölte, hogy mit adnak legyre az üzletben. Nem sok munkám volt. Ismerik a megszállás alatti ebédecskéket, amelyen összecsapott ételek voltak csak. Nem sok fáradságba került, csak leleményesnek kellett lenni, kiváltképpen nekem, mert az én gyámoltalanomnak — gyengéden nézett a kanapé szögletében ülő férjére — egy krajcárt érő kereskedői tehetsége sem volt. Nőin vetem a szemedre, csak hát magad tudod a legjobban, hogy az egész ház az én vállamra szakadt, nem volt hát időm az előérzetemmel és a hangulatommal foglalkozni. Szorgalmasan csináltam „hozott anyagból“ a pulóvereket és valahogy megpróbáltuk tartani, legalábbis látszólag, a régi életet. A konyhában ültem, kötőtűvel számoltam a szemeket. Hirtelen egy tolakodó gondolat jutott eszembe: megfeledkeztem egy végtelenül fontos valamiről, valamiről, ami ebben a pillanatban a legfontosabb. Ölembe ejtettem a munkámat s azon töprengtem, mit terveztem erre a napra, egy pillanat múlva mégis úgy döntöttem, hogy semmit, egyáltalán semmit. Megint hozzákezdtem a beszegéshez. Ide-oda forgattam a pulóver elejét, próbálgattam, de a munka már nem ment, folyton tévedtem, sőt, néhány sort ki kellett bontanom... Nyugtalanság gyötört, valami akadályozott, űzött, végre türelmetlenül felálltam. Úgy reméltem, hogy valaki, mint kis gyermeknek, megpróbálja lassan, érthetően szótagolni azt az egyszerű parancsot és már haragudni kezd figyelmetlenségem és hiányos felfogóképességem láttán. Jártam-keltem a konyhában. Tányérokat vettem a kezembe, a borsos zacskóért nyúltam, de éreztem, hogy bár jó úton vagyok, az mégsem az, amit tőlem várnak. Bizalmasan rábíztam magamat a tudatalatti parancsra, sőt ez már kezdett kissé szórakoztatni. Csak amikor észrevettem, hogy kezemben tartom a portörlő rongyot, a seprűt és a szemeteslapátot, eszembe jutott mint káprázatos bizonyosság, hogy az előszobába kell mennem, és a szekrényben takarítani, rendet csinálni. Régen tervezgettem már, de halogattam a munkát, hisz nem volt sürgős... Elégedetten mentem, hogy végre megfejtettem és így gyorsan megszabadultam a tolakodó gondolatoktól. Kinyitottam a nyikorgó ajtót. lA szekrény mélyén emelkedtek a régi dobozok, tele gondosan összerakott, becsomagolt, spárgával átkötött fonalgombolyagokkal. — Emlékszel — fordult tanút keresve férjéhez — a nagynéni azon az őszön csomagokat küldött nekünk almával .. A polcon fogó nélküli bőrönd állt, poros üvegek, rossz vasaló, egy ruha lógott a fogason, de olyan foltos volt, hogy tejre is restelltem elcserélni. Biztosan nyúltam le ennek a lomtárnak a fenekére és kihalásztam az évek óta nem használt magas, kör alakú kalapdobozt. Kioldottam a recsegő szíjakat, felemeltem a fedelét. Csalódottan láttam, hogy üres. A biztonság kedvéért megfordítottam és néhányszor a fenekére ütöttem. Tompán kongott és kiesett belőle egy behajtogatott szögletű névjegy. Élesen elütött a kitaposott szőnyegtől. „Wieslaw Olszewski“ — olvastam roppant csodálkozva: felemelkedtem térdeplő helyzetemből — „Wie- siek Olszewski“ ... Wofciech Zukrowski: A kislányunk kollégája volt, fiatal fiú a „komplettből“. Három hónappal korábban egy utcai embervadászaton tartóztatták le. — Három hónap — gondolta hirtelen — akkor nagy idő volt... Minden perccel kevesebben lettünk valakivel, nem lehetett hát mindenkiért aggódni, mindenki csak legyintett, és élt tovább saját sorsára várva. Különben az ő ügye nem volt veszélyes. Nem találtak nála semmi terhelő bizonyítékot, olyat legalább, mint például a börtönből titkos levélben kicsempészett, kiszivárgó híreket, tehát legfeljebb az a veszély fenyegette, hogy Németországba viszik munkára. Mindent megtettek, hogy kiszabadítsák, különösen Zaleskiék, a fiú menyasszonyának a szülei. Sőt, a közvetítőnek ki Is fizették a tetemes összeget és mindennek a legnagyobb rendben kellett volna mennie ... Meglepetten álltam és már kész voltam nevetni a korábbi rossz előérzetemen, amikor hirtelen a szekrény mélyébe tekintettem, a felesleges tárgyak pókhálóval beszőtt temetőjére, s akkor valahogy másképp láttam a helyzetet: majdnem veszedelmesen. Ugyanakkor éreztem a csendet, amely megtelepedett a lakásban. A hallgatás fülemben vibrált, éreztem a levegő áramlatát. De már hangosan megcsörrent egy fedő a lábason, a gyerekek egyhangúan dúdoltak az udvaron. Nem, nem, ez nem ének volt, ritmikusan számoltak: „enc, benc, kimehetsz, cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre, fuss...“ Végre az egyik gyerek, valamelyik sarokba elrejtőzve, hangosan és türelmetlenül kiáltotta: „Keress, na keress már“. „Wiesiek Olszewski“ — ismételtem és megrémültem saját suttogásomon, annyi szomorúság volt benne. Hiszen Zalesiékhez kellett menni, már régen készültem, csak mindig akadályozott valami. A lányom kért meg erre: meg kellett tudnom, mi van a fiúval; a közvetítők napról napra ígérgették a gyors szabadon bocsátást. Tudtam, hogy nem szabad halogatni, hogy azonnal mennem kell. Eloltottam a gázt, megszokásból kezembe vettem a szatyrot, mert abban a negyedben talán sikerült valamit vennem és szememre vetettem magamnak az érthetetlen sietséget. Futottam le. Éreztem, hogy nem nyugszom meg, amíg a Zalesiékkel nein beszélek. Elég messze laktak, kint a Zoliborz negyedben. A villamos lassan mászott. Először éreztem magam úgy, mintha kiváltam volna az utasok tömegéből. Idegesítettek a varsói újságárusok gondtalan kiáltozásai. Az utca néptelen, álmos, a terek közepén hervadó fű csillogott a harmattól. A házak árnyékai hűvösen estek a homlokomra, majd ismét fény bántotta a szememet. A háromszögletű tér mögött, ahol Ignatovi- ezék laktak, fehéres napfény ömlött. Ökörnyálak úsztak a levegőben, összefonódva a kékes őszi füsttel. Bár dél volt, a házak süketen, bezárkózva szundítottak, mint ahogyan néha hajnalban. Egyetlen gyermek sem játszott a járdán. Az úttesten nyikorgó, patkós csizmában lépkedett három német katona, sisakban, hónuk alatt géppisztollyal. A járda vizes volt, fényesen csillogott. A németek lassan lépkedve szétrugdosták a fonnyadt georgiacsokrokat. Egy halom összetaposott virág feküdt az aszfalton. Akaratom ellenére körülpillantottam, de a közelben nem láttam virágüzletet, ahonnan kiszórhatták volna ezt az elhervadt árut. Gyorsan elkerültem a németeket. Nem figyeltek rám, inkább a nedves járdát lesték sisakjuk alól. Két lépést tehettem, és már megfeledkeztem róluk, hiszen nem fenyegettek. Kinevetnek Zalesiék — gondoltam, előbb az az értelmetlen takarítás, most meg a hirtelen vállalkozás, lehetséges, hogy nem találok náluk otthon senkit... Mikor sokáig csöngettem, már nyugodt voltam, hogy nem történt semmi. Renia nyitott ajtót, Wiesiek menyasszonya, arca puffadt volt a sírástól. — Reggel idehozták és az ablakunk alatt agyonlőtték őket. Még most is őrzik, hogy virágot ne vigyünk oda. Tegnap írták fel a túszok listájára és már ... És úgy biztattak minket... Akkor felvillant bennem az az egyszerű szó, amely kezdettől fogva súgott nekem. Egyáltalán nem: „takarítás“, hanem csak: „rend. rend“! A fiú hirtelen ott állt előttem, mint egy élő alak, világos haján fénycsóva táncolt. Egyik kezével az asztalnak támaszkodott, mint mikor a lecke után az utolsó letartóztatásokat magyarázta s ironikusan elmosolyodott: „Tulajdonképpen ez az ő hitleri rendjük — mondta keményen — , das ist deutsche Ordnunk in der Stadt Warschau!“ Lengyelből fordította: BÄBA MIHÁLY 1972. VII. 2. 11 2 > h00 «C > jmmn A szemafór pirosat jelzett. Visszahúzta a lábát a járdára. — Butaság — gondolta — mindenhol bevezetik ezt a szabályozó- rendszert. Az ember már mozogni sem tud nyugodtan. Aztán megborzadt. Látta magát az úttesten feküdni, és fölötte közömbösen vonult az autókaraván. — Nem, azért még itt nem tartunk — villant a fejébe. Az úttest szélén, az átjáróknál, egyre többen összegyűltek. Volt aki idegeskedett, mások nyugodtan vagy közönyösen várták míg szabaddá válik az út. A szemafor váltott. A tilalmi piros után felvillanó zöld szín a remény tüzét gyújtotta meg a lelkében. Valami nyomasztó hangulat tartotta birtokában. Élénken élt benne az éjszakaemléke. Érezte a lány csókjait, s ettől megborzadt. Valami megmagyarázhatatlan, furcsa, keserű ízt érzett a szájában. Olyan volt ez mint mikor az ember koraősszel kíváncsian beleharap a tetszetős kökénybe, aztán csalódottan rájön, hogy a várt zamat helyett kellemetlen ízek keserítik meg a száját. A tömeg magával sodorta. Bambán engedett a nyomásnak. Hagyta, had vigyék arra, amerre a legtöbben mennek. Nem volt konkrét célja, csak úgy lődörgött az utcán. Megállt egy kirakat előtt. Csipkebugyik, melltartók, harisnyák ... Megrázkódott... Ügy érezte, hogy együtt vannak. Érezte hűs bőrének tapintását, lélegzetét. Látta az ágy mellé hullott fehérneműt, érezte hasfala remegését és... Szeretett volna elrohanni. Szégyellte magát. Viaskodott a lelkiismeretével, és Ott, hévül a lelkében szembeköpte önmagát. Aki látta, azt hihette, hogy ez az öntudatos fiatalember milyen gondosan nézegeti ezeket a dolgokat, biztosan ajándékozásra készül. Pedig ő éppen ezektől akart menekülni. Megindult tovább. Valakinek nekiütközött. Bocsánatot kér: — Természetes. Nem történt semmi — volt a válasz. — Furcsák az emberek. És milyen boldogok a fiatalok — gondolta, amint tekintete megakadt egy vele szembejövő páron. Az asszonykán látszott, hogy áldott állapotban van. Mögöttük lányok jöttek csapatostul — valamilyen iskola lehetett. Nevetgéltek, beszélgettek aztán megint nevettek. — ö is ilyen. Soha nem lehet tudni, mikor beszél komolyan. De művelt, okos lány. Szükségem van rá. Csak a csókjaitól félek. Hát ettől nincs menekvés? Meddig tart ez? Öreg anyóka tipegett mellette. Kezében halálra gyötört szatyrot szorongatott. — Vajon ő ilyen lesz-e? Vagy még csúnyább? Eh, butaság. Most aljas vagyok. Megpróbáltam sablonba szorítani az életünket. Hát mindennek úgy kell történnie, ahogy eddig volt? Miért kell szeretkezni megöregedni és meghalni? Az egyik mellékutcából veszekedő cigányok futottak ki. Megmosolyogta őket. Ez az egész nem érdekelte. Távol állt tőle a kíváncsiság. Most a lépteire figyelt. Ez is egyforma. Mindég egyforma: üres: koppkopp ... — Olyan mindegy, mi van. Ezek csak kopognak... és egyformán. Minden megrekedt körülöttünk. Olyan, mint a lány. Csak ne kívánkozzék az ágyába! Milyen rémes ez az egyhangú kopogás! Itt a park. Le kéne ülni... Egyedül .. Nem ... Ott az utca másik felén fagylaltot árulnak. Sokan vannak. Nem akaródzilc sorba állni... Egy fiú futott át az úttesten. Fékcsikor gás ... Csend ... — Meghalt? — kérdezte valaki. Megvonta a vállát. Elfordult. A sarkon vett egy csokor virágot. Piros szegfűt. — Ezt szereti legjobban a kisasszony — gondolta, halvány mosollyal a szája szögletében. Megtorpant: — Ojra hozzá? Lénye, öntudata vitte. Kívánja. A léptet kopogva tiltákozák. Nem figyelt rá. Ment. KÚNÜZSI ISTVÁN FELVÉTELE
