Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
an mmmmemtmaaaaamw i11 immiM111 ® rrvi Rendkívül változékony a nyugatnémet politikai élet, s mint az elmúlt hónapokban láthattuk, nem mentes a váratlan fordulatoktól sem. Ezért ma még nehéz megjósolni, hogy a rendkívüli választások kiírása körüli idegháború mikor dől el, s a Brandt kancellár által novemberre tervezett választásokra valóban sor kerül-e. Annyi azonban bizonyos, hogy a bonni pártok már január óta a választási előkészületek jegyében élnek, latolgatják a lehetőségeket, dolgoznak a menedzserek, s csak a pártvezetők által megadandó jelre várnak, hogy a választási gépezet beindulhasson. Nem árt ugyanakkor megemlítenünk azt sem, hogy ma alapvetően más a helyzet, mint néhány hónappal ezelőtt. Igaz, május első napjaiban, a keleti szerződések ratifikációs vitája idején a párizsi Le Monde tudósítója még azt táviratozta lapjának, hogy Brandt kancellárt már csak egy „politikai csoda“ mentheti meg. S bár a „csoda“ nem tartozik a politika alkotóelemei közé, Brandt kabinetje maradt, a keleti szerződéseket — az ellenzék tartózkodásával — ratifikálták, s azóta már a nyugat-berlini nagyhatalmi megállapodás, az NDK és az NSZK, valamint az NDK és a nyugat-berlini szenátus között kötött megállapodások is hatályba léptek. Ezek a tények alapvetően új helyzetet teremtettek nemcsak az NSZK-ban, hanem Európában is. S felhívták a világ közvéleményének figyelmét arra is, nem érdektelen és nem mindegy, hogy Nyugat-Európa gazdaságilag legerősebb államában, az NSZK-ban kinek a kezében van a hatalom. Azokéban-e, akik a politikai realitások elvét vállalták és vallják, vagy azok kezében, akik mumusként „vörös harckocsikkal“ ijesztgetik választóikat. Patthelyzet és kormányzásképteteiHég Amikor a Stern-magazin munkatársa az év elején megkérdezte Herbert Wehnertől, a szociáldemokraták parlamenti frakciója elnökétől, ratifikálják-e a keleti szerződéseket, Wehner kategorikus igennel válaszolt. „A többség — az többség“ — mondotta magabiztosan, s aligha sejthette, hogy éppen a ratifikációs utta idejére ez (a hat fős) többség teljesen elolvau, s próféciója abszolút többség hiányában teljesül csak. A kemény harcokban a párt ingadozó elemei — becsapva választóikat — átálltak az ellenzék táborába, s már a ratifikációs vitát megelőző konstruktív bizalmatlansági indítvány során alig-alig maradt meg az SPD-FDP kabinet. Barzeléknak ez az ellenzéki kancellárt bársonyszékbe ültető kísérlete mindössze két szavazaton múlott. Elsősorban saját párthívein, akik elütötték őt attól, hogy a hatalom birtokosa lehessen. A ma viszonylag stabilnak mondható erőviszonyok eredményeként patthelyzet alakult ki a Bundestagban. Ez annyit jelent, hogy a kormány — az ellenzék hozzájárulása, tehát nagyobb kompromisszumok nélkül — képtelen kormányozni, a kereszténypártoknak pedig nincs elég szavazatuk ahhoz, hogy megbuktassák a szociáldemokrata- szabaddemokrata kormányt. A 496 tagú parlamentben ugyanis a kormánykoalíció pontosan 248 szavazatra számíthat, s ez gyakorlatilag a cselekvőké ntelenséggel határos. \ jelenlegi áldatlan helyzetből egyetlen kivezető út van, az új választások kiírása. Azonban hetek óta az a legvitatottabb kérdés: hogyan írják ki a választásokat? A nyugat-német alkotmány ugyanis, éppen a weimari köztársaság példájára hivatkozva, a tartós kormányválság elkerülése érdekében, bonyolult válságelhárító passzusokat iktatott az alaptörvénybe. Ezek szabályozzák a kormány lemondásának és a parlament feloszlatásának körülményeit. Mit mond az alkotmány? Elméletileg két útja van az új választások kiírásának: a bizalmi kérdés felvetése, vagy a kancellár lemondása. Gyakorlatilag azonban csak egyetlen járható út kívánkozik: a bizalmi kérdés felvetése. A kancellár lemondása ugyanis politikai presztízsvesztéssel járna. A helyzet azonban így sem egyszerű. A bizalmi kérdés felvetése esetén biztosítania kell, hogy az abszolút többséghez szükséges szavazatot (249) ne érje el. Előfordulhat ugyanis, hogy az ellenzék néhány képviselője a Bundestag feloszlatását megakadályozva, rászavaz, viszont a kialakult patthelyzet továbbra is fennmaradna. Martin Kriele jogtudós, a Frankfurter Rundschau-ban közölt interjújában a bizalmi kérdés felvetését olyan törvénnyel látja összekapcsolhatónak, ahol ellentétek leginkább kiütköznek (ilyen például az NDK-vai kötött közlekedési szerződés). Az ellenzék esetleges tartózkodása itt a törvény megszavazását jelentené (248 leadott szavazat esetén), viszont elvetné a bizalmi kérdést. Ebben az esetben a szövetségi elnök 21 napon belül feloszlathatja a Szövetségi Gyűlést. Ha ... Ha addig a Bundestag — abszolút többséggel — nem választ új kancellárt. Az ellenzék ugyanis abban bízik, hogy egyes kormánypárti képviselők — képviselői járadékuk elvesztését féltve, — hajlandók lennének a feloszlatás megakadályozása érdekében az új kancellárra szavazni. Az ellenzék tehát nem vonta le a költségvetési vita során elszenvedett vereség tanulságait, hanem tovább játszik a parlamenti hidegpuccs lehetőségeivel. Erre vall egyébként az is, hogy bár az ellenzék a legjobb megoldásnak mondja az új választások kiírását, gyakorlatilag — mondván, hogy ezt az alkotmány nem írja elő — mégis visszautasította a kormánykoalíció arna vonatkozó javaslatát, hogy egyezzenek meg az új választások időpontjában. Ez ugyanis azt is jelentené, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány újabb kísérletéről is lemondanak. A kockázata ez utóbbinak annyi, hogy az ellenzéki ellenjelölt bukása a kereszténypártok számára hátrányos volna, különösen a választási hadjárat megindítása előtt. Az alkotmány szerint a konstruktív bizalmatlansági indítványt megelőzően a szövetségi elnöknek módjában állna ugyan — a bizalmi szavazás után — a parlament feloszlatása, jogászok véleménye szerint azonban módot kellene adnia arra, hogy a Szövetségi Gyűlés jusson erre az álláspontra. Akár annak árán is, hogy előzőleg lehetőséget ad Barzel jelölésére. Persze, az ellenzék esetleges sikere csak félsikert jelentene, mivel a patthelyzet fordítva is fennállna. Legfeljebb, az új kancellár révén, az ellenzék kerülne kedvező helyzetbe a választási hadjárat lebonyolítását illetően. És ez egyik fél számára sem mellékes! A kancellár lemondása — amit az ellenzék hónapok óta szorgalmaz — eleve elfogadhatatlan. Nemcsak azért, mert ez a folyamat jogilag hosz- szadalmasabb, hanem azért is, mert ez a mostani kormány kudarcát jelentené. Jogilag pedig az alkotmány három kancellárválasztási kísérletet ír elő (nem zárva ki a koalíciós lehetőségeket sem), s csak ezután kerülhetne sor az új választások kiírására. A kormány számára tehát az lenne elfogadha tó, ha a bizalmi kérdés felvetését nem követné az ellenzék, a CDU-CSU „konstruktív bizalmatlansági“ indítványa, tehát új kancellár ajánlása a Bundestagnak. Canossa-járás nélkül... Az NSZK életében először fordulnak elő hasonló bonyodalmak, ahogy először kerülne sor rendkívüli választások kiírására vagy a bizalmi kérdés felvetésére is. Azt szinte biztosra vehetjük, hogy az új választások kiírása elkerülhetetlen, az azonban még kérdéses, hogyan oszlatják fel a Szövetségi Gyűlést. Döntés ebben a kérdésben — feltehetően — csak a parlament nyári szünete és a müncheni olimpia után várható, bár a politikai barométer már most forró nyarat ígér az NSZK-ban. A nyári szünet szeptember 18-án jár le, s ezután döntenek tehát a hogyan és mikor izgató kérdéseiről, s csak az ezt követő hatvan nap eltelte után tarthatják meg a választásokat. A jelek szerint ez novem bér végén, december elején lenne esedékes. Ha valóban esedékessé is válik . .. A koalíció — bármilyen keménynek ígérkezik is a választási harc — nincs abban a kényszerhely zetben, hogy Canossát járjon. A keleti szerződések elfogadásával új szakaszt kezdett az európai politikában, s ez növelte az NSZK nemzetközi tekintélyét is; belpolitikailag pedig — bár gazdaságpolitikája az ellenzék támadásainak célpontja — a Die Welt szakértője szerint „a fizetési boríték nem lett vékonyabb“. És ez a kormány szem pontjából kedvező. Persze, ennek ellenére, a választások kimenete lét nehéz volna megjósolni. Bár a helyzetfölmérés szakadatlanul folyik, a találgatások aligha adhatnak elfogadható választ arra, mit hoz a döntő összecsapás eredménye. Az INFAS közvéleménykutató intézet az 1969-es parlamenti választások óta lezajlott tartományi vá lasztások eredményeiből ítélve, — komputerei ré vén — arra a következtetésre jutott, hogy a Ke reszténydemokrata Unió és a Keresztényszociális Unió egy képzeletbeli választáson együttesen 48,3 százalékot szerezne, a Szociáldemokrata Párt 42,3 és a Szabad Demokrata Párt pedig 6,4 százalékot A tartományi választások mechanikus kivetítés« aligha elfogadható, legfeljebb tájékoztató jellegű lehet, a nyugatnémet politikai erőviszonyok kiegyensúlyozatlanságát igazolhatja. itt jegyezzük meg azt is, az ellenzék egyik taktikai manővere, hogy a szabaddemokratákat megpróbálja elütni az ötszázalékos minimum megszerzésétől. Ki kinek ad mattot... A bonni politikai játszma mindenképp arra megy, hogy a mostani patthelyzetből új játszmával keressenek kiutat. Hogy ki kinek ad mattot, ez a jövő nagy kérdése! Az ellenzék nem hagy kétséget afelől, hogy a soronkövetkező választási harcban „nem egyszerűen a többségért folyik majd a küzdelem, hanem a Német Szövetségi Köztársaságban uralkodó rendszer milyenségéért“. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy az ország kiárusításával vádolt Brandt- kabinet és a „szocializmussal“ gyanúsított SPD ellen a CDU és a CSU a „vörösellenes“ demagógiát kívánja majd felvonultatni, s ily módon soviniszta és kommunistaellenes érzelmekkel hatni a nyugatnémet választópolgárra. Hogy mennyire valószínű ez, az a tartományi választások idején is bebizonyosodott, amikor a CDU elnöke a frei- burgi Stadthalléban — az Izvesztyija tudósítója jelenlétében — azzal ijesztgette hallgatóit: „Mit fogunk majd csinálni akkor, ha a vörös harckocsik állnak kapuink előtt?“ Ezek a gyanúsítgatások, persze, csak arra jók, hogy a Brandt-kormány (mely sem kommunistának, sem szocialistának nem mondható, sőt az NSZK ideológiájában továbbra is antikommunista) tekintélyét csorbítsák. Igaz, a demagógián, harsányságon és a politikai ízléstelenségeken túl az ellenzék sem futhat biztosra. A C-pártok — kiheverve az 1969-es kudarcot, amikor a Brandt-kabinet került hatalomra — továbbra is a pártvezetés válságával küzdenek. Élesedik az ellentét Barzel, Strauss és Schröder között is. A mostani ellenzéki kancellárjelölt legnagyobb félelme, amennyiben a választásokra csak a jövő tavasszal kerülne sor, nincs kizárva, hogy a „kancellárcsináló“ Strauss „ejti“ őt, s más jelöltet keres. Novemberig azonban időhiány miatt kevesebb lehetősége volna erre. A nyugtalan nyár és a forró ősz előzetes ígérete tehát mindössze annyi: a bizalmi kérdés felvetése után megnyílhat az út a rendkívüli választások előtt. S ha az 1969-es frontáttörésben lényeges változások, eltolódások nem álltak, be, megvan a remény arra, hogy — ha szerény többséggel is — ismét Willy Brandt alakíthasson kormányt. Az eltérő fordulatok, a meglepetések viszont nem kizártak... Sajnos, a „meglepetések“ azonban semmi jót nem ígérnek. Sem az NSZK, sem Európa számára, amely pedig már elindult a realitások és az együttműködés útján ... FONOD ZOLTÁN Willy Brandt leadja szavazatát a Bundestagban. Strauss és a kancellárjelölt Barzel, az árnyékkormány tagjai. Scheel fis Falin, mint szerződő felek.
