Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-06 / 131. szám, kedd
PALESZTINA I, A TÖRTÉNELEM FEHÉR FOLTJAI Megvalósítjuk a CSKP XIV. kongresszusának határozatát A munkaerő-szükséglet biztosításának útja írto: KROCSÄNY DEZSŐ, oz SZSZK munkaügyi és népjóléti minisztere . Szlovákia lakosságának munkaaktivitását vizsgálva egészen más problémák kerülnek előtérbe, mint a közelmúltban. Akkor ugyanis az volt a feladat, hogy munkaalkalmakat teremtsünk, ma viszont munkaerőhiánnyal küzdünk. Előzetes számítások szerint a Szlovák Szocialista Köztársaságban 1970 végén 1 millió 997 ezer személy dolgozott. Ilyen gazdasági aktivitást a világon csupán kevés országban érnek el. Ez azonban nem igazolja az abszolút munkaerőhiányról elterjedt helytelen nézeteket, mert ahogyan a CSKP Kfí februári plenáris ülése is hangsúlyozta, a munkaerők kihasználásában ez ideig jelentős tartalékaink vannak Sokan tették elém előadások, beszélgetések során a térképet és kértek, mutassam meg, hol található az a Palesztina, amelynek népe annyit szerepel napjaink közel-keleti válsággal összefüggő eseményeiben. Sem ■ mai, sem korábbi politikai térképeken természetesen nem tudtam ilyen országot mutatni. Csak azt mondhattam el, hogy általában Palesztinának nevezik a Libanon déli előhegységeitől az Arab sivatag északi határvidékéig elterülő földet, amelyet Nyugat felől a Földközi-tenger határol, kelet felöl pedig a szír-mezopotámiai sztyeppevidék. Ahány szerző . . . Az elnagyolt behatárolás is felzi, hogy nem nagy területről van szó. Megközelítőleg huszonötezer négyzetkilométer az, amit Palesztinának emlegetnek a históriáskönyvek. De e számadat inkább csak a. terület nagyságának érzékeltetésére alkalmas. Ahány szerző szól ugyanis Palesztináról, szinte ugyanannyi adat forog közkézen. De a vélemények nemcsak a négyzetkilométerek számát tekintve eltérőek, hanem egészen más értelmezések olvashatók Palesztina történelmével összefüggésben is. Palesztina múltjában túl sok ugyanis a fehér folt. Ezelőtt megközelítően négy évezreddel Mezopotámia és Egyiptom töltötte be a kor viszonyai közt a legjelentősebb szerepet. A földrajzilag és politikailag is e két korabeli világbirodalom közt elhelyezkedő Palesztináról így mai ismereteink közvetettek, elsősorban egyiptomi közvetítéssel maradtak fenn. Számos, Palesztinára vonatkozó megállapítás ezért a tudomány által meg nem erősített, mert ez ideig még meg nem erősíthetett források alapján fogalmazódhatott meg. S ez alkalmat ad a különböző szerzőknek arra, hogy azt fogadják el és ezt úgy is tálalják, ahogy ez az ókori Palesztina mai világképükbe beleilleszkedik. A vitathatóság igénye nélkül, izraeli és arab, illetőleg amerikai és szovjet források felhasználásával megkísérelném mégis, legalább nagy vonalakban, felvázolni ezt az ókori országot, amely nevét később már a görögöktől kapta és tulajdonképpen annyit jelent, hogy a filiszteusok országa. Sémi—hamita törzsek . Már az időszámításunk előtti hatodik és ötödik évezredben olyan törzsek népesítették be — a Nílus völgyéhez, Mezopotámiához és Közép-Ázsia déli részéhez hasonlóan — Palesztinát, amelyek kezdtek áttérni a vadászatról-halászalról az állat- tenyésztésre és a gyűjtögetésről a földművelésre. Ezek a törzsek — a feltevések szerint — ahhoz a sémi-hamita nyelvcsaládhoz tartoztak, .amelynek központja valaha Afrika északi része volt. Innen rajzottak szét, kisebb csoportokban. A helyi lakosság nyomtalanul nyelte el az újonnan érkezetteket. A biblia ezekről a legkorábbi időkről csak késői és rendkívül homályos ismereteket közöl. „E hagyományok mesés jellegét — írja Avgyijev professzor — az is mutatja, hogy a legősibb törzseket hol árnyaknak, vagy gyengéknek nevezi, hol pedig éppen ellenkezőleg, hatalmas gigászok alakjában szerepelteti őket.“ Viszont a tudomány és a Biblia is egyetért abban, hogy e terület legkorábban ismert lakosságát a semitákhoz tartozó kánaáni törzs alkotta, amelyről az időszámításunk előtt a harmadik— második évezredben az egész területet Kánaánnak nevezték. Egyes megállapítások szerint egyébként Arábia szomszédos sztyeppéiről nomád törzsek érkeztek és felhígították ezt a már letelepített, a városi életet is ismerő és nyugati szomszédjával, az óegyiptomi birodalommal állandóan harcban álló népet. Az időszámításunk előtti második évezred elején lezajló nagy népvándorlások még tovább tarkították Palesztina őslakosságának összetételét. A kánaániak mellett feltűntek az úgynevezett hurriták, egy északról jött törzs, az időszámításunk előtti tizenötödik—tizennegyedik századtól kezdve pedig egyre több szó esett az egyiptomi hieroglifákban a kelet felől bevándorolt chabiruk- ról. Sok találgatás született ezzel kapcsolatban, hogy a cha- biru vagy chapiru törzs neve azonos a bibliai hagyományokban szereplő héber, azaz ibri törzs nevével, illetőleg az egyiptomi birodalom hadifogoly listáján szereplő aperu szóval. E feltevés említésére azért van szükség, mert a mai izraeli történettudomány ebből az azonosításból próbálja levezetni Izrael állam jelenlegi területére, sőt a mainál nagyobb területekre vonatkozó történelmi igényét. Ahoronj professzor tézisei „A zsidók az ő országukban“ címmel 1966-ban jelent meg a zsidó nép históriája. A legnevesebb izraeli történész-profesz- szorok közreműködésével készített angol nyelvű mű első fejezetében, amely a zsidóság őstörténetével foglalkozik, Yoha- nan Aharoni professzor a következőket írta: „A patriarchákat már héberekként említik. Ez a megnevezés könnyűszerrel azonosítható az apiru, hapiru, habiru vagy chapiru néven emlegetett népcsoporttal. A hapiruk etnikailag nem voltak egységesek. I. e. a második évezredben a legkülönbözőbb helyeken, így Ur városában, Mariban, Anatő- liában, Kánaánban és Egyiptomiján tűntek fel. Általában a városokban éltek, de a félnomád hapiruk még gyakrabban telepedtek le a városok szélén. A héberek vagy hapiruk közt voltak azok a klánok, melyektől Izrael törzse származott. Ilyen körülmények közt vitathatatlan, hogy a zsidók már az egyiptomi menekülés előtt többszáz évvel megjelentek Palesztinában.“ Ennek hangsúlyozása az izraeli történetírás számára azért lényeges, mert azok a palesztinek, akik viszont ma is igényt tartanak a történelmi Palesztinára, s így a mai Izrael területére is, ugyancsak történelmi alapon érvelnek; a filiszteusok, akik ugyancsak Palesztina őslakói közé számíthatók s nem pedig a hetedik században Dél felől érkező arabok leszármazottainak vallják magukat. A filiszteusokról egyébként ismeretes, hogy egy nyugatról kelet felé tartó népvándorlúsi hullám keretében érkeztek Palesztinába. Az Egei-tengeri szigetek népe előbb Egyiptommal vívott csatákat, majd Kelet felé szorulva a palesztin partvidék déli szegélyén a termékeny síkságon telepedett le. Az a tény, hogy magát az országot róluk nevezték el, bár érkezésük egybeesett az Izrael állam kialakítására tett első energikus lépésekkel, arról tanúskodik, hogy jelentékeny területen, tartósan telepedtek meg. Lássuk, mit írnak a palesztin szerzők. Palesztina című könyvében a neves, palesztin származású nemzetközi jogász, Henry Cattan a következőket állapítja meg: Félreértések eloszlatása „El kell oszlatnunk egy félreértést. Nem az izraeliek voltak Palesztina legősibb lakói. Amikor az izraeli törzsek az egyiptomi menekülés után meghódították Kánaán földjét, letelepedett lakosságot, kánaáni- tákat, gibeonitákat és filiszteu- sokat, illetve kialakult kultúrát találtak. S a filiszteusokat, akiktől a mai palesztinek származnak, a hódítók sohasem tudták teljesen uralmuk alá hajtani... Történelmi félreértés az is, hogy a VII. századi arab hódítás nyomán kerültek a palesztinek erre a területre. Ez történelmileg azért nem igaz, mert a palesztin arabok Palesztina őslakói. Arabok ugyanis már az Iszlám megszületése előtt is éltek Palesztinában és a KözelKeleten. S a VII. századi hódító harcok részvevői tulajdonképpen beolvadtak a helybeli lakosságba.“ Ugyanezt a véleményt vallja Maxime Rodinson amerikai professzor is, Izrael és az arabok című könyvében: „Palesztina arab lakossága a szó igazi értelmében oda született helyi lakos és csak a VII. századi arab hódítás következtében arabizálódott.“ A népvándorlások keresztútján Mind a filiszteusok, mind a héber törzsek uralma megtört azonban időszámításunk előtt 721-ben, az asszír birodalom hódító hadjárata következtében. Ettől kezdve azok a nagy hódító nemzetek, amelyek világbirodalmakat építettek fel és impériumuk határait siettek földünknek erre az ősi civilizált területére kiterjeszteni, fennhatóságuk alá vonták Palesztinát is. A babiloni, perzsa, görög és római hódítás nyomán a korábbi időszakokhoz hasonlóan természetes keveredés következett be az ország lakosságának összetételében. De — a tudomány megállapítása szerint — lényegében mind az izraeli törzsek, akik időről időre bizonyos önállóságot is élveztek, mind pedig a palesztinek megőrizték önálló nemzeti jegyeiket. Rónia után Bizánc következett a hódítók sorában, majd több mint négyszáz évig az arab világbirodalomhoz tartozott Palesztina. 1099-ben a keresztesek foglalták el Jeruzsálemet, őket az egyiptomi mamelukok váltották fel, majd 1517-ben a törökök jöttek s egészen az első világháború végéig az ottomán világbirodalom része volt Palesztina is. A 400 esztendős török hódoltság idején Palesztina az ottomán birodalom adminisztratív egységévé degradálódott. Politikai jelentősége ezzel párhuzamosan minimálisra csökkent. De mivel a Porta a fennhatósága alatti területeket nem igyekezett eltörökösíteni, a közös vallás pedig ezen túlmenően is realitást adott a békés együttélésnek, folytatódott és szinte egyértelművé vált a terület el- arabosodása. Ezt a tendenciát nem befolyásolta, hogy kisebb etnikai csoportok, így a keresztények, a drúzok és a zsidók különállásukat nem adták fel és önálló szigeteket alkottak a török fennhatóság alatt élő, az arab világgal közös nyelvet beszélő, közös hitet valló, ám magát a terület őslakóitól, a fi- liszteusoktól származtató palesztin népben. Nosztalgia az ígéret földié után Palesztina történelmének ez a vázlatos felelevenítése tulajdonképpen semmi mást nem bizonyít, minthogy e területre, amely földrajzi fekvése miatt a népek nagy vándorlásainak és hódítók hadjáratainak kereszt- útjába került, történelmi jogokra hivatkozva számos ország, sőt különböző népek tarthatnának igényt. Ezt az igényüket nem is lehet történelmi alapon cáfolni. Érveik elfogadását az érdekelt felek bonyolult, időbeli besorolással próbálják megalapozottabbá tenni. De a történelem előtti korok homályos és pontosan mindmáig fel nem derített összefüggései ehhez nem szolgáltatnak elegendő és meggyőző bizonyítékot. Mindezeken túl bonyolítja a problémát, hogy az ókori status quo- ból levezetett Jog nem találkozik a történelmi fejleményekkel, nevezetesen azzal, hogy a terület elarabosodása, ami már az arab hódítások előtt is megkezdődött — s amit az ottomán fennhatóság lényegében nem érintett — szinte abszolútikus jellegűvé vált. Ezzel párhuzamosan viszont a világban szétszóródott izraeliek vallásos nacionalista igénye évszázadokon át fenntartotta az ígéret földje utáni nosztalgiát. A'XX. század ezeket a rendezetlen palesztin viszonyokat a nagyhatalmak közbeavatkozásával igyekezett nyugvópontra juttatni. ÚNODY GYÖRGY HATÉKONYABB MUNKAERŐ-GAZDÁLKODÁST A foglalkoztatottság gyors növekedése, ami kétségtelenül pozitív hatást gyakorolt nemcsak a lakosság életszínvonalának, hanem kulturális színvonalának az emelkedésére is, néhány negatívumot is hozott. Ennek oka a népgazdaság előző extenzív fejlődésében keresendő. A mun. kaerők viszonylatában mindenekelőtt abban mutatkozott meg, hogy nem gazdálkodtak helyesen az élőmunkával, nem vált követelménnyé a munkaerőkkel való takarékosság, az egyre növekvő szakképzettség ésszerű kihasználása stb. Az 1945 és 1965 közötti időben a szlovákiai politikai és gazdasági szervek arra törekedtek, hogy a társadalmi munkatermelékenység növelése mellett kialakítsák a teljes foglalkoztatottság feltételeit. Jelenleg a népgazdaság fejlődése megköveteli, hogy hatékonyabban kihasználják az élőmunkát, emeljék a munkairányítás és munkaszervezés színvonalát, biztosítva így a teljes, de ugyanakkor hatékony foglalkoztatottságot. Ami a jövő években várható fejlődést illeti, köztudomású, hogy a munkaerőforrások növekedésének legnagyobb részét az utánpótlás — a különféle tanintézetekből kilépő fiatalok — jelentik. Csak kis mértékben elégíthető ki a munkaerőigény a munkaképes életkort betöltött lakosság egy részének re- aktiválásával. Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni, hogy a munkaerőszükséglet kielégítésében — az állami szervek gondoskodása és anyagi támogatása mellett — jelentős szerep jut a vállalatoknak és a szervezeteknek, amelyek hivatottak szakmunkásokat nevelni az ipari utánpótlásból, mert ez a legmegbízhatóbb módja annak, hogy előkészítsék az ilyen irányú távlati igények kielégítését. A NÖVEKEDÉS INTENZÍV TÉNYEZŐI A fentiek alapján megállapíthatjuk a következőket: 1 Szlovákiában már most ' • sincs reális kilátás arra, hogy jelentősen növeljük a munkaképes lakosság gazdasági aktivitását; O a munkaerő szükséglet ki- • elégítésére elkerülhetetlenül szükséges a munkaerőkkel való takarékosság, a társadalmi munkatermelékenység növelése, és egyidejűleg olyan intézkedések, amelyek megszilárdítják a munkafegyelmet, a technológiai és a munkajogi jegyeimet. A minisztérium jelenleg nagyon alaposan foglalkozik a munkaerők hatékonyabb kihasználásának kérdésével. Az érdekelt tárcák és termelő-gazdasági egységek eddigi Ilyen irányú munkája jó eredményekkel biztat. Milyen problémákat kell megoldani a munkaerőszükséglettel kapcsolatban? Emelni kell a munkaszervezés és az irányítás színvonalát, és jobban ki kell használni a munkaidőt. Tartalékaink vannak, de mozgósításuk hosszadalmas. A munkaidő kihasználását fékezi a termelés ütemének, folyamatosságának a zavara, aminek okai az anyagi kapcsolatok feszültségében keresendők. Az ebből eredő veszteségek — különösen a bonyolult szállítómegrendelő kapcsolatokkal rendelkező vállalatoknál — lekötik a munkakapacitás 10—20 százalékát. Ezzel párhuzamosan néhány üzemben — különösen az építő, és gépiparban — kedvezőtlenül hat a laza munkafegyelem. Annak ellenére, hogy számos termelő-gazdasági egység jó eredményeket ért el a munkaidő kihasználásában, nép- gazdaság-inéretben az igazolt és igazolatlan mulasztások következtében ezen a téren még nem értük el a kívánt színvonalat. A MUNKATERMELÉKENYSÉG TARTALÉKAI A munkatermelékenység növekedésének jelentős tartalékai vannak mindenekelőtt a kisegítő-kiszolgáló tevékenység szakaszán, melyben jelenleg az SZSZK-ban kb. 210 ezer munkás (az összes munkások 40 százaléka) dolgozik. A hazai, de főleg a szovjet tapasztalatok azt mutatják, hogy a karbantartó tevékenység és a pótalkatrész- gyártás összpontosításával az ezen a területen dolgozók munkatermelékenysége 40—50 százalékkal növelhető. Az így felszabadult munkaerők áthelyez- hetők a fő termelési szakaszolóra, ami által nő a termelés, tehát a munkatermelékenység is. Tartósak a hiányosságok a szakmunkások kihasználásában is. Annáik ellenére, hogy ezek száma jelentősen emelkedik, igen sokan nem dolgoznak a sa. ját szakmájukban. Nem kielégítő a vállalatok gondoskodása a középiskolát és főiskolát végzett dolgozókról, de a fiatal szakmunkásokról sem. A bánya-, a kohó- és a vegyiparban, az építőanyag- valamint a bőrfeldolgozó és cipőiparban, továbbá a mező- és er*, dőgazdaságban a munkásoknak nem egészen 50 százaléka szak. munkás, és ezekben az ágazatokban gyakran kénytelenek a távozó szakmunkás helyett szakmailag nem képzett erőt alkalmazni. Ezeket a tényeket régóta ismerjük és ideje, hogy változtassunk a helyzeten. A Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium 1972-ben kidolgozza a szakképzettség fokozottabb kihasználásának a koncepcióját, mivel ez nemcsak a munkatermelékenység, hanem egyben az egész népgazdaság intenzív fejlődési, nek egyik jelentős tényezője. A MUNKA RACIONALIZÁLÁSA Az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet szentelünk a munka ésszerűsítésének. Ennek ki kell terjednie az emberek és a gépek munkájára, az energia-, a nyersanyag- és anyagszükségletre. A vállalatoknál a racionalizálás keretében kell rendezni a munkát és a munkafolyamatot, hogy a legnagyobb mértékben kihasználják a munkaerőket, a termelőeszközöket, valamint az anyagot, és így biztosítsák a termékek magas színvonalát, valamint a munka és munkakörnyezet kulturáltságát. A munkaerőszükséglet kielégítése érdekében a kutatóintézetekkel, a tárcákkal és a termelő-gazdasági egységekkel karöltve kell megoldani számos, az emberi munkával összefüggő olyan problémát, mint a munkaerők stabilizálása, az erkölcsi és anyagi ösztönzés, a személyzeti és kád er mun ka minőségi javítása, a munkabiztonság fokozása és a dolgozókról való szociális gondoskodás tökéletesítése. Természetesen a felsorolt problémák megoldása nem erősíti, nem gyarapítja a meglevő munkaerőforrásokat, de hozzájárulhat az erőforrások és a szükségletek között kialakult aránytalanságok csökkentéséhez, az egyes termelési ágazatok hatékonyságának növeléséhez és ezáltal a CSKP KB és az SZLKP KB februári plenáris ülésén elfogadott, és az emberi munka hatékonyabb kihasználását célzó határozatok teljesítéséihez.
