Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-05 / 130. szám, hétfő

A kkor nyáron a falu tele volt ui- raggal. Az ‘utak menti árkokban kövéren nőtt a fű. A házak raá* kora reggel sarkig tárták az ablakai­kat. Már messziről hallatszott az ud­varokra eresztett libák szapora zsi- vajgása. Az istállóban el-elbödült a te­hén, jelezve, hogy itt az etetés ideje. A kertek felett lenge pára úszott, szür­ke függönyén könnyedén keresztiilhul- lámzottak a fényes napsugárcsónakok. Egyébként a falu még csendes volt, a születő nap lomhán ringatózott a kö­zeli kiserdő ágain. Mintha csak piros csőrű madár lenne, mely a lombok me­leg fészkéből repült volna fel, hogy vi­lágosságot buzogjon a tájra. Apám korán keltett, mert ezen a nyáron egyéb dolgom sem akadt a ház körül, minthogy egyetlen sánta, de jól tejelő tehenünket legeltessem, a Virá­got. Kevés volt az eleség, a tejet meg mindenki nagyon szerette a család­ban. A szövetkezet még gyenge lába­kon állt falunkban, úgyhogy sokszor ott sem tudtak árpaszalmán kívül mást adni a jószágnak. Ezért apám nem is adta be Virágot a közösbe, gon­dolta, az erdő tisztásain mindig talál valami harapnivalót. Meg hogy vala­mi haszna is legyen belőlem, kineve­zett tehénpásztornak egyedüli tehenünk mellé. Szívesen vállaltam a megbízatást, mert szerettem szabadon kódorogni az erdő­ben. Hallgattam az alvó erdő csend­jét, figyeltem a madarak röptét meg a rovarok számomra céltalannak tűnő bolyongásait. Nem zavart semmi, egye­düli ura voltam az erdőnek, erről per­sze az erdő mit sem tudhatott. Gon­dolatban magam elé képzeltem Andreát, aki alacsony, melles lány volt, haja fekete volt, mint a szurok, arca göm­bölyű, orra körül a fehér bőrén halvány szeplőfoltok pislogtak. A szomszéd kisvárosba járt iskolába. Azon a nyáron végezte a tizedik osztályt. Azt hiszem mindenki büszke úrilánynak képzelte az utcában, csak én nem, mert hozzám egészen más volt, mint a többi fiúhoz. Éppen az erdő szélén ropogtatta a Vi­rág a friss procfüvet, amikor meglát­tam Andreát az úton. Rövid szoknya volt rajta, meg fehér blúz, kezében ap­ró kézitáskát himbált. A falu felé tar­tott. Megszólítottam, minden cél nélkül. Mikor kiejtettem a nevét, meg is ijed­tem, hogy mit fogok neki mondani. Jóleső érzés hullámzott rajtam át, ami­kor megállt, visszafordult és odajött hozzám. — Mi baj, tehénkirály? — szólt ne­vetve. Bevallom, nem is bántam, hogy tehénkirálynak szólít. Hangjában nyo­ma sem volt a lenézésnek. — Semmi, semmi, csak tudod, uzt szerettem volna mondani... Hirtelen nem volt bátorságom, meg nem is találtam megfelelő szavakat rá, hogy megmondjam neki, hogy ki­jöhetne néha hozzám beszélgetni. — Unalmas lehet egész nap a le­geltetés, nem, Péter? Megéreztem, hogy hangjában a szá­nalom húrja vibrál. De a szeme egé­szen mást mutatott. Volt benne vala­mi kihívás, meg hízelkedő mosoly is. — Unalmas — feleltem a világ leg­természetesebb hangján. Ö nem vála­szolt újabb kérdéssel. Én is hallgattam egy darabig. Néztem rá, ő lesütötte a fejét, s pörgetni kezdte mutatóujjával a kézitáskája szárát. Nem tudom köz­ben mire gondolt, de úgy éreztem, hogy tetszik nekem Andrea, és torko­mat édes, de fojtogató érzés szoron­gatta. Ügy éreztem, mintha valami is­meretlen lehetőség kapuja nyílt volna ki előttem, amelyen egyedül csak én vagyok hivatott belépni. , Virág megrántotta fejével a kötelet, csuklómban eleven fájdalmat éreztem, egy lépést tettem előre. Szemem Vi­rág oldalára tévedt, ahol szürke fél­körben tapadt a bőréhez a bögöly meg a szúnyogkoszorú. A kötéllel odacsap­tam a raj közé. Andrea észrevette: — Szívják szegényt. — Már megszokta — feleltem. — Egész nap kint leszel? — Lehet — feleltem bizonytalanul. Magamnak sem hittem el, hogy szí­vem szaporán lohol, mert olyan fur­csa érzés volt szemben állni Andreá­val, hogy teljesen megfeledkeztem ar­ról, hogy a szavakkal esetleg nem tu­dom kifejezni azt, amit érzek, és amit szeretnék érezni. A szó csak szimbó­luma lehet az érzésnek, helyettesíte­ni azonban nem tudja azt. Éppen ezért jobban esett Andreát látni, mint akár­mit is mondani neki. Andrea Álló Márton egyetlen lánya volt. Családja senkivel sem tartott fenn tartós barátságot, mert mindenki félt tőlük. Külsőleg visszahúzódva él­tek a falutól, meg az egész világtól, mintha külön szigetet alkottak vol­na az utcában. Andreáéknak öt hold földjük és egy szürke lovuk volt. Sen­ki sem tudta hogyan élnek, miből te­lik nekik mindenre. Ötvenegyben hív­ták Álló Mártont a szövetkezetbe, de nem ment. Féltette a földet, meg a szürkét is. Az agitátorokkal szóba sem állt, vasvillával zavarta ki őket az ud­varból. Azt is mondogatták róla, hogy bolond, nem áll senkivel se szóba. Andrea ezt biztosan másként látta, naert nagyon szerette az apját.. And­rea ekkor a kilencedik osztályba járt. Nagyon jó tanuló volt, a tanítói azonban nem szerették, mert hogy is szerethették volna az olyan ember lá­nyát, akinek büdös volt a szövetke­zet. Apám akkor már a második nya­rat húzta a ködösben. Sokszor hábor­gott ő is a vezetőség ellen, hogy nem értenek a dolgukhoz, s csak mindig parancsolgatnak. Pedig a parasztnak — mondta ő — sohasem kell mondani, hogy mikor kell vetni, meg aratni. Tudja az nagyon jól. A paraszt meg a föld édestestvér. Érzik egymást, mint a föld meg az ég. Mikor Andreát a kilencedikből ki­zárták, apja eladta a szürkét és senki sem tudta hová, de valahová eltűnt. Egyesek azt montdák Ostravába ment bányába, mások meg, hogy a Dunába ölte magát, mivel ilyen nagy igazság­talanság érte. Az igazság azonban az volt, hogy Álló Márton nem tudott megválni a földtől. Csehországba ment dolgozni egy állami gazdaságba. Ösz- szel még felszántatlan volt az öt hold, de tavasszal már összeszántották a közösével. Álló Márton mikor ezt megtudta, hazajött és beállt a szövet­kezetbe, mondván, hogy a föld és ő az egy, s ha a földet összeszántották, deríndák. Az Igazságot nem lehet meg­béklyózni. Akkor sem, ha az Andrea igazsága volt. Azé az Andreáé, akinek az apja vonakodott a szövetkezettől. Valójában Andrea csalódott a sorsá­ban, de ez sohasem látszott rajta. Vi­dám volt mindig és kiszámíthatatlan, mint amilyen rejtélyesek csak azok a lányok lehetnek, akik magukban hordozzák a mélységet és a magassá­got egyaránt. A mélység mindig vonz­za az embert, a magasság miig úgy tűnik, mintha eleven, erős ököllel ta­szítaná a mélybe. Andrea — vélemé­nyem szerint — ezt egészen másként fogta fel. Öt a mélység a magasság felé taszította, hogy friss, egészséges és gyenge testét megmutassa, hogy mohó vágyat érezve égjek iránta las­sú de kioithatatlan lánggal. Már éppen hazahajtani készültem Virágot. A fák vonalai lassan össze­mosódtak, mintha az egész erdő egy klbonthatatlan szövet lenne, amely szürkészölden készül elnyúlni az al­kony puha porába. A közeli Nagytó­ban a békák is megkezdték szokásos esti imájukat. Az út mellett tizenötös Zetor húzott a falu felé, füstje puhán omlott az út menti virágokra, melyek szelíd odaadással borultak a szürkeség madárriogástól erezett tenyerébe. Cserepek akkor őneki se lehet már nagyobb baja az életben. Andreát ekkor visszahívták az iskolába. Apja dacolni akart a sorssal és a szövetkezettel úgy, hogy még a feleségét is beíratta. Ö kocsis lett, felesége meg etető. Ebédre hazahajtottam itatni. Virág nagyokat kortyolgatott a vödörből, apám meg volt elégedve a munkám­mal. Nem volt bőbeszédű, csak annyit mondott, hogy: — Jól van, Pét, kösd be az istál­lóba, hadd kérődzőn. Bekötöttem. Állandóan csak Andrea arca jelent meg előttem. Az ebéd sem ízlett any- nyira, mint máskor, pedig anyám na­gyon jókat és kedvemrevaló ételeket főzött. II. Alig 'vártam az estét, hogy Virá­got újra kihajthassam az erdőszélre. Szüntelenül az Andreával való találko­zás foglalkoztatott. Annál is inkább, mivel tudtam, hogy nem nagy jelen­tőséget tulajdoníthatok a reggeli be­szélgetésünknek. Próbáltam elhesse getni magamtól a gondolatot, de nem sikerült. Az erdő innenső végén kezdtem a legeltetést. A nap még magasan állt, fénye zuhogott, mintha fecskendezték volna. Virág szaporán hadonászott a farkával, és jó étvággyal legelt. Nagy kék fejű legyek settenkedtek körülötte. A kötelet szokás szerint a csuklómra erősítettem, mert bár sánta volt a jám­bor állat, mégsem mertem szabadra engedni, mert Virág nagyon okos volt, ha megérezte a szabadságot, rög­tön baktatott hazafelé. Ilyenkor meg­állt a kapu előtt és keserves bőgéssel jelezte, hogy bebocsátást kér. Virág békésen legelt, én meg az út mentén mezei katángot szedtem. Egyenként leráztam róluk a port, az­tán egy hosszú fűszállal átkötöttem. Mikor kész voltam vele, nézegettem, forgattam a csokrot. Nem tetszett, mert csupa kékek voltak a szirmok. Ügy éreztem, felisszák éhségükben a szemem fehérjét. A tehén elé lódítot­tam, amely először megszagolta, az­tán nyálkás orrlikából dúsan csorgat­ta rá a fehér váladékot. Gyenge fűzfavesszőt törtem, azzal suhogtattam. Tetszett a játék. Amikor a vesszőzöld háncsrongyokra szakadt, megpörgettem a vesszőt és eldobtam. Aztán az erdő közepe felé vettem az irányt. A Nap vörös gyökerei beférkőz­tek a bokrok alá is. A levegő meg­rekedt. A mozgást csak a véraláfutá­sos levelek nesztelen remegése jelen­tette. Halmazállapot nélkülinek tűn­tem magamnak, aki a reggeli emlékből kilép, mint kövér lapu alól a varan- gyosbéka, amely azt hiszi, hogy hor­dóhasában elfér az egész erdő, s hogy ez természetes is, hiszen ő éppúgy az erdőhöz tartozik, mint a fák, vagy a bokrok alján kúszó, apró tüskéjű sze­Ekkor pillantottam meg Andreát. Éppen a feketébe merült fák által sze­gélyezett ösvényre ért. Meglepődtem. Mégis idejött hozzám. Nem láttam mást belőle, csak sejtelmesen felde­rengő ujjait, amelyek pici ladikként lebegtek combja mellett. — Itt vagyok Péter. Mintha nem is az ő hangját halla­nám, hanem az első csillag simogató fényét erezném, amely oly közelinek tűnt, hogy azt hittem, kezemmel le­téphetem a vörösen kinyíló szirmait. Én megálltam, Virág oldalra fordí­totta a fejét. Néztem a föld felé. Nem láttam semmit, talán még a lábamat sem. Furcsa érzés telepedett szívem köré. Mintha valami elkezdett volna égetni. Ügy tűnt az egész, mintha csak látomás lenne. Az erdő király­néja a tehénkirály elé lép és hamvas hangon táncra kéri. Aztán elkezd fo­rogni az erdő. A madárfészkek borzas félkörben a fák mellé állnak, mellet­tük a fekete madarak szótlanul pillog­nak. Aztán egyszerre, mintha vezény­szóra, megszűnt minden. Csak Andrea puha kezét kerestem. Ujjai gyökérként fonódtak tenyerembe. — Elengedtek? — Tudják. Megmondtam nekik. Jól ismerik az apádat. Azt hiszem anyám örült is, amikor megmondtam neki, hogy hozzád jövök. Fájt, hogy apám miatt szerelnek, de nem bántam. Hálás voltam apámnak, hogy tisztességes ember volt. De el­lenszenvet is éreztem abban a pillanat­ban iránta, hogy ő is — bár jelenléte nélkül — elősegítette, hogy láthassam Andreát. — Szép ilyenkor az erdő. A madarak beleolvadnak a fészkükbe. A fák hálásak, hogy a madártest me­legét felszívhatják a nedvek. — Tudod, miért jöttem ki hozzád? — Nem — feleltem. — Jó veled lenni, olyan érdekesen beszélsz. — Csak azt mondom, amit neked mondhatok meg. Más kinevetne. — Ugyan — ellenkezett Andrea. Közelebb lépett hozzám. Éreztem, amint lélegzik. Apró páragömbök hagyták él száját. Beleszippantottam. Jól esett érezni, hogy megért. Aztán hallgatott, mintha valamin gondolkozna, vagy megbánta volna hogy kijött. Hirtelen elfordult. Azt hittem, vége a varázsnak, nem hozzám való. Egyszer csak megfordult és azt mondta: — Gyere, nézzünk körül az erdőben. — Nem félsz? kérdeztem bizony talanul. — Szeretem ilyenkor az erdőt. A fák magányosak. Imbolyognak, félnek, mintha csak tapogatóznának leveleik­kel a sötétségben. Virágot egy nyírfához kötöttem. Kö­rülszaglászta a fatörzs menti magas füvet. Nagyokat szusszantott. Szőke, fürtös farka hátsó lábai közt himbálódzott. Apámra gondoltam, aki már bizonyosan vár. Megtapogatja majd a tehén vékonyát, és jólesően nyugtázza, hogy jóllakott. Andrea ment elől. Bal kezel natra nyújtotta, mintha meg akarná fogni az enyémet. Különösnek éreztem az egé­szet, mintha nem is velem történne meg, hanem csak rossz álom lenne. Az apró fűzfabokrok fekete foltként guggoltak a sötétségben. Megálltunk. Andrea szaporán lélegzett, mintha futott volna. Kezemet vállára tettem, ő nem ellenkezett. Állt szótlanul, mint a kék vízbe merülő szobor. Teste me­leg volt és haján harmatcsillagok ned vesedtek. Megcsókoltam. Andrea csak nézett, ártatlan sze­meiben fellángolt a tűz. Éreztem, hogy szeret és soha többé nem lehet másé csak az enyém. Nem éreztük az idő múlását, csak a torkunkban feltörő lángot, amely elégeti egész testünk, s mi hagyjuk, hogy égessen a tűz. Lebegtünk az éj­szakába a zuhanó csendben a fák alak­talan koronái között. — Pét — hallottam apám hangját. Nem feleltem vissza, mert számom­ra semmi más nem létezett se égen, se földön, csak Andrea. Csókjában ott volt a világ igazsága és egész élete, s tudtam, hogy jó átérezni a fájdalmat. Későn eszméltem apám szigorú- Bágára. Tudtam, minden szava tör­vény. Most azonban, mintha villámok­kal terhes nyári ég lett volna az ar­ca. Széttörte bennem Andrea arcá­nak hófehér üvegét. Úgy éreztem, hogy kár élni. Minden, ami az ember sorsát irányítja rossz. Apám bevezette Virágot az istál­lóba. Sarkig tárta az ajtót. A gerendán megremegett a fi­nom pókháló. Apám összeráncolta homlokát. Vékony vesszők voltak raj­ta a ráncok. Szemét az ég felé fordí­totta. Nem volt vallásos ember, de ha baj történt vele, az ég urától kért se­gítséget. Belemarkolt Virág oldalába. Mozdulata nyomán a tehén felbőgött és nagyokat pattant a bőre. Ekkor már sejtettem, hogy komoly a dolog, de az igazság felfedését önmagam elleni merényletnek tartottam. Szótlan vol­tam. Nem fért ki a számon betű nagy- ságnyi szó sem. A tehén elszabadult a fától, és csak a szövetkezet hereföldjében állt meg. Mindezt jól tudtam, de nem akartam hinni magamnak sem, hogy a tehén felfújódott. Apám hamar felismerte az igazságot. Már lecsapni készült a villám, ami­kor anyám jóságos arcát pillantottam meg az istállóajtóban. Kezét össze­kulcsolta. Nagyon szomorúnak láttam. Szerettem volna elbújni ráncokkal te­li homlokában, de nem tudtam moz­dulni. Egyszerre felelősséget éreztem minden iránt, és majd összerogytam a súlyos teher alatt. Lábam remegett, nem éreztem mást, csak ellenszenvet a világ iránt. Meghalt bennem minden, ami élő volt. Andrea forró ajkából sem szivá­rog felém vigasz. Kő lettem, mely a mélyből felgurul a Kiserdő fáinak re­megő levelére. Másnap este a kapuból láttam And­reát, amint ott sétál az erdő mellett, mint a társtalan madár. Feket^ nadrág volt rajta és fehér blúz. Tekintete az erdőt kutatta. A fák mögül az üresség bámult felé, mintha csak elnyelte vol­na a tegnapi örömöt. Kétszer végig­sétált az erdőszélén, aztán lassú lép­tekkel elindult hazafelé... , Azon a nyáron apám többet nem hajtatta ki velem Virágot. Beadta a szövetkezetbe. Egész napokon át csak tébláboltam. Kerestem magamban a cserepeket, amelyekből kirakhattam volna Andrea arcát, de sohasem sikerült magamban széppé formálni az emlékét. A fajdalom megtanított, hogy felül kell kerekednem a világon. DÉNES GYÖRGY: Emeld fel Csuk u leieknél melegedhetsz, csuk a lelkek zenéjén lebeghetsz tovább, mint lombjukkal a szállni vágyó fák. A sár, a mostoha rög is felkínlódja szelíd füveit. A test a lélek bölcsességére tanít... Légy hát sorsodnak boldog gyermeke s emeld fel könnyes arcodat, szállj fel a porból, szikrázó égi tűz, virágzó gondolat, röpítsd a lomha test szabad felét a végtelenbe nyíló óceánra, jj hol vihar zeng és tajték hömpölyög, | de fent lebegnek karcsú kék sirályok, a földi kínból szárnyaló csapat. «972. VI. 5. TAVASZI IDILL S egymást karolják felsejlö világok. |4 (Könözsi István felvétele) SZITÁSI FERENC:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents