Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-04 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

kor uralkodó közízlést. Így jöttek létre — ahogy a mester tréfásan elnevezete — a „kenyér-képek“, azok a tájképek, amelyeket eladásra festett. Eredeti, kompromisszumnélküli művészi alkatát azonban nem tudta teljesen föladni, s párhuzamosan a „kenyér-képekkel“ — amelyek megfestése részére pihenést jelentett — hozta létre a radikálisan újat hozó, mondanivalójukban és stílusukkal egyaránt forradalmi festményeit. Sajnos, ezeket gyakran megsemmisítette, átfestette, s ma már csak töredékeiből következtethetünk a 29—33-as évek termésére.

1933-ban új szín, új hangulat jelentkezik Jaszusch Antal képein ... s életében Is. A művész lassan fölhagyott magányos életmódjával, részt vett a társasági életben, érdeklődni kezdett a színház iránt (díszletfestéssel is megpróbálkozott). Erre az időre esik ismeretségének kezdete Strohal Helénnel, a későbbi hű és megértő élettárssal. Művészetében jellegzetes falusi tájak, derűsebb témák jelzik a változást.

1939-ben részt vesz az Országos Tárlaton Budapesten. A háború utáni években szintén többnyire csoportos kiállításokon szerepel.

Az 50-es évek követelményeivel nehéz volt megbarátkoznia. Ekkor tért vissza művészetében a sport és a munka ábrázolása. Jaszusch festészetében külön csoportot képeznek sporttematikájú képei. A művész, aki fiatal korában kitűnő amatőr sportoló volt, még késő öregségében is emlékezett az aktív sportolásnak nemcsak külsőségeire és a mozdulatok gazdagságára, hanem a sport pozitív pszichikai hatására is.

Az 1958-as kassai kiállítás újabb serkentést jelentett a művész részére. Most már nemcsak műterme részére festette hatalmas vízióit, hanem újra — a több-évtizedes szünet után — közönség elé léphetett velük. Az öregedő mester megpróbálta újra felidézni régebbi nagy képeit, s kisebb méretben bár, újra megfestette a két világháború közti időszak termésének tönkrement vagy átfestett alkotásait. Régi iróniája sem hagyta el, s új képein a munka apoteó- zisa mellett újra jelentkezik jóindulatú társadalomkritikája, az emberiségért érzett gond. A művész figyelmeztet az atom, a háborúk veszélyére, s tanulásra, munkára serkenti a fiatalokat. Figyelme — egész életében jellemző sokoldalúságához híven — még az iskolarendszerre is kiterjed: véleménye szerint több súlyt kéne fektetni az exakt tudományokra. Ismét előveszi fiatalkori drámáját, „A lélek komédiá- já“-t, s az aktuális társadalmi problémák szempontjából tervezi átdolgozását.

A košicei (kassai) kiállítás utáni évek tehát új lendületet hoztak az idős mester munkájába és meghozták a régen-várt érdeklődést is: a Képzőművészek Szövetsége újabb kiállításokat tervezett, albumot ígértek, amikor a művész súlyos betegségben elhunyt ...

_ Életműve kordokumentum: egy érző, gondolkodó ember, igazi művész reakciója kora sokoldalúságára, nyugtalanságára, művészi nyelven közvetített meditációi az emberiség sorsáról, az egész életről.

SZ. HALTENBERGER KINGA

JASZUSCH ANTAL

1924 júniusában Bratislava művészetkedvelő közönségét szokatlan kiállítás rázta fel. Az ismeretlen művész képei tartalmukkal megragadóak, egyszersmind megbotrá.nkoztatóak voltak. Modernségük felháborított az egyik oldalon, s ugyanakkor a másik oldalon hódított: sokan boldogan üdvözölték az új szellőt hazai művészetünk berkeiben. A művész, aki így felkavarta a kedélyeket, Jaszusch Antal volt.

Kassán született (1882. április 25), ahol a festészet művelésének már több mint 200 éves hagyománya volt. Itt működtek a Klimkovics-fivérek, s kassai indítása volt Benczúr Gyulának. A régiek közül Czauczik József művelte az egyházi- és portréfestést, míg Jaszusch Antal közvetlen elődei és kortársai Kassán Kővári Szilárd, Bauer Szilárd, Csordák Alajos, Halász-Hradil Elemér, Sipos Béla... A városban élt a képzőművészet iránti igény, s volt szilárd pont, hagyomány, amiből a fiatal képzőművész-jelölt még akkor is meríthetett, ha szülei, a gazdag mészároscsalád, más pálvát szántak neki; mint elsőszülött fiukra, az üzletet szerették volna hagyni.

De a fiú úgy látszik, anyja érzékeny, a szép iránti fogékony természetét örökölte, s hogy kedvtelését, a rajzolást zavartalanul folytathassa, titokban a padláson rendezett be magának kis műtermet.

Látva érdeklődését a művészet iránt, ahhoz közelebb álló gyakorlati pályán szerették volna a szülők fiukat indítani, ezért 16 éves korában Budapestre küldték az építészeti középiskolára. A tehetséges, exakt tudományok iránt is érdeklődő fiú az iskolát annak ellenére is szép eredménnyel végezte el, hogy folytatta a már Kassán is szenvedéllyel űzött sportolást.

Egy évig dolgozott egy építészeti irodában, még a tiszti akadémiával is próbát tett, végül újra és véglegesen a képzőművészet mellett döntött. 1904-ben beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Akadémiára. Itt, Balló Ede vezetése alatt az iskolás „akadémiz- must“ sajátította el: a realisztikus és történelmi festészet technikailag tökéletes módját.

De a nagyváros művészeti élete, a csírázó új irányzatok hozzá is elértek, s nem elégedett meg azzal, amit az iskola nyújthatott. A legnagyobb hatással a kortárs magyar festők közül Rippl-Rónaj József volt rá.

A tudni-tanulni vágyás nyugat felé űzi, meg akar ismerkedni Európa századeleji legmodernebb művészeti centrumaival. Előbb München műtermeit, iskoláit látogatja végig, de egyikben sem marad meg hosz- szabb ideig. Nem találja meg azt, amit keres, a modern kifejezésnek azt a módját, amelyikkel problémáit a legadekvátabban tudná kifejezni. Csalódottan, de újabb reményekkel teli fordul Párizs felé, ahol viszont magányossága és hiányos nyelvtudása akadályozzák abban, hogy a kortárs nagyokkal érintkezhessen. így csak Manet és Monet már képtárakban függő képeit ismerhette meg, Sisley, Pisarro, s a modern művészek egész sora számára szinte ismeretlen maradt.

Hazatérése után (1908) először élményeit kellett rendszereznie. Nyugalmat keresve a természethez menekült. S Kassa dombos, erdős környéke nemcsak megnyugtatta, hanem munkára is ösztönözte. Festeni kezdett, naponta járt ki a város környékére s erdőrészleteket, természeti képeket örökített meg. Már úgy látszott, élete végre nyugodt kerékvágásba került, mikor kiderült, hogy tüdőbaja van. Betegségén csak a Magas-Tátra segíthetett. A festő részére azonban ez már nem jelenthetett akadályt. Hosszú magányos sétáin gyönyörködött a változatos tájban, s folytatta a Kassán megkezdett tájképfestést. Ilyen sétái során ismerkedett meg az akkor már ismert nevű tátrai tájképfestővel, Katona Nándorral. Ezután együtt járták a hegyeket, alkotó egyéniségüket nemcsak a természet csódálásá- val és megfestésével, hanem művészi vitákkal is gazdagítva. Ebben az Időben készült képei (1908—1914) impresszionisztikusak, de színei gyakran kapnak expresszív funkciót. Erre az időszakra esik első kiállítása Kassán, 1912-ben.

Gyógyulására rövidesen újra félbe kellett szakítania a művészi munkát. Az első világháború, mint sok kortársát, őt is a harctérre parancsolta, ahol éveken keresztül alig néha vette elő vázlatkönyvéi. Orosz fogságba került, ahonnan kiábrándultán, önmagával és a világgal meghasonlottan 1920-ban tért haza, a Kelet országain keresztül.

Itthon mindenki elől elzárkózik, senkit sem enged magához, s néhány hónapos tépelődés, jegyzetelés után újra munkájához, a festéshez menekül. Felhagy a tájképfestéssel és szimbolikus, figuratív témákkal kezd foglalkozni. Ekkor jelentkezik művészetében a társadalmi problémakör, stílusában pedig a szecesszió hatása. Kisebb és óriási méretű, víziószerű képein az emberiség sorsa és ennek kilátástalansága tárul elénk mesteri szuggesztivitással. Képein a háború-utáni évek kilátástalansága, a kaotikussá vált élni-akarás kritikája tükröződik. A művész szerint az emberi aljasság, pénzsóvárság, az erkölcstelenség az, ami a társadalmat, az egész emberiséget mint egy nagy, megállíthatatlan malomkerék hajtja az

elkerülhetetlen katasztrófa elé. Ezeket a gondolatokat feszegetik a „Nirvána“, „Sárga malom“, „Kék malom“, az „Erkölcs“, „Forradalom“, „Kíváncsiság“, „Kiűzetés a Paradicsomból“, „Féltékenység“, „A planéta pusztulása“ című képei. Figurái szecesszionisz- tikusan stilizáltak, s nagyon gyakran használt képein díszítő elemeket, amelyek — s ez is a szecesszió egyik ismérve — a képek mondanivalójával csak közvetve függnek össze.

1924-ben ezekből a képekből rendez kiállítást Pozsonyban. A két hónapig tartó tárlat felkavarta a közvéleményt. A különböző előjelű kritikák sorozatokban követték egymást. Jaszusch Antal festészete körül élénk vita kerekedett: míg egyesek föltették a kérdést, művészet-e egyáltalán, mások lelkesen üdvözölték végre a várva-várt, Igazi Festőt. Míg az egyik oldal kozmopolitizmussal vádolta, a másik oldalon kísérletek történtek Jaszusch művének nemzeti kisajátítására.

A nagy-port-felvert kiállítás még Prágába is elkerült, aztán lassan elcsendesült körülötte minden, s Jaszusch kiégve, fáradtan, alkotó-lendületét vesztve egyszerre szemtől-szemben találta magát a városa és a polgárság közönyével, a megélhetési gondokkal, a „hogyan tovább“ nagy kérdésével. A többi, Košicén (Kassán) élő művésznek mind volt valamilyen „civil“ foglalkozása, míg Jaszusch Antal „csak“ festő volt — ő az egész életét tette föl a művészetre, s megélnie is ebből kellett. Kényszerült hát kiszolgálni az akm mupi