Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
sO mrnpi VO ZÄRI DEZSŐ: AZ ÉVSZÁZAD FIÁHOZ VOZÄRI DEZSŐ: LÁTOMÁS Ma dallam és szöveg idézze fel a tájat, hol születnem adatott, a völgyeket, aho! kolomp zörög, a csendes csorda cammog lomposan s a fénylő csúcsokat, melyek fölött süvítenek a hontalan szelek, másíthatatlan törvényük szerint keringenek a csillagrendszerek. Köznapok tikkasztó óráiban, reggel, este, dolog és gond között, leszáll s megejt a pőre látomás: a Tátra hátán mélyzöld fenyvesek, tejszínhabos foltok az ormokon, és távolabb fény-árnyjáték gyanánt az iparkodó Vágón egy tutaj hajt a méltóságos Duna felé. A partokon, a vályog rejtekén száll még a fonnyadt sóhaj: bozse moj, száll, száll az új kémények füstje is, bányák, kohók dohognak, izzanak. Keblemre most, ti vénhedt cimborák, akikkel együtt róttam útjaimat, együtt loholtunk eszményünk után, voltunk vert, lettünk győzelmes sereg. Tölts el, emlékezés, nehéz delej, zúdítsd reám rejtelmes balzsamod, adj tétováknak főzött bájitalt, hogy mindent lássanak, múltat és jelent, s szülőföldemről hadd mondjanak finom jelzőt, melyet nem ismer sillabusz, és képét úgy hordjam magamban, mint a sebzett bálna az acélszigonyt. E század fia vagy, büszke, merész, benned tán égig ér az emberész, a végtelenbe nyúlik két kezed, műcsillagod űzöd és fékezed, s a költő méltán zeng ódát neked, ■nagasztalva híres nagy tetteidet, a józan kortárs is megrészegül, ha ennyi dísz jut osztályrészéül, ha minden földrész újra és megint ámulattal csak őreá tekint. Jő napra est és újra reggelek, gyűrt kórágyán felnyög a rákbeteg, nincs terve már, nincs vágya sem, hiszen útja csak egy s a semmibe viszen, rajta se sugarak, se gyógylevelek, se vigaszok már nem segítenek. Egyre csak bámulom és fájlalom, hogy nincs más társa, mint a fájdalom, a fájdalom - csak az kíséri el, míg ráterül a fekete lepel. E század fia vagy, loholj, kutass, építs mentsvárat, új utat mutass, ?úgó rakétád már célbatalált, most bírd le hát a néma rákhalált, §s magadat, midőn megtetted ezt, erősnek, nagynak és bölcsnek nevezd, magad mégjobb hősnek nevezheted, ha a csaták csatáját megnyered, úgy kívánd új győzelmedet, miként ételt, italt, asszonyt és oxigént. EMIL BOLESLAV LUKÄČ: OBELISK EMIL BOLESLAV LUKÄČ: Ó, GYENGE ■ LÁNC A vállamon még érzem az illatos bilincset, a csóknak íze él még, mint az óbor, olyan. Megtörik az acél is. Ö, gyenge lánc a kéz csak mi lett a szerelemből? Por és hamu. Új szüretek, ha jöttök, frissítsétek borunkat. A hamuból kiszáll majd a szép Phönix-madár. Fordította: VOZÄRJ DEZSŐ A Palace de la Concorde-on egy kőoszlop meredez tűként. S a magasodó estben fénytől részegen szurkálja az eget. Tanú a piramison alul, érdes emléke egykori érc-sarcnak. Memento mori. Hieroglitákkal teleróva káromlott hírnévre régi és új uraknak. Ki volt ez első? Ki lesz az utolsó? A sötét obeliszk csak szurkál és döfköd Szentjánosbogarak szentségre fittyethányva rajzanak körben A civilizáció gyászmenete. Szemirámisz díszkertjei neon rózsafüzérekkel vakítanak A mellékutcákban sötétség honol A hisztérika történelem válogatás nélkül veti oda magát sorra a tábornokoknak. Mademoiselle, hogy ízlik a korty zamatos rosé? Én egy meggyalázott ország költője vagyok. A maguk obeliszkje valóban gyönyörű. Csak ne lett volna az a - München Míyen keserű ez a fernet branca. Az én italom. Fordította: GYÖRY DEZSŐ NYIKOLAJ ALEKSZANDROVICS DOBROLJUBOV (1836—1861) FÉNYSUGÁR A SÖTÉTSÉG BIRODALMÁBAN (részlet) A z irodalomnak nincs közvetlen gyakorlati jelentősége, csak ajánlhatja, hogy init kell tenni, vagy ábrázolhatja azt, amit már tesznek, vagy tettek. Az első esetben, amikor tehát indítványokat tesz a jövendő cselekvésre, a tiszta tudományból veszi anyagát és alapjait; a második esetben az élet tényeibűí magából. így tehát, általánosan kifejezve, az irodalom nem maga magáért van, hanem egy feladat szolgálatában áll: feladata a propaganda, és értelmét az méri, mit és hogyan hirdet. Különben volt már eddig az irodalomnak egynéhány oly kiválósága, akiknek az emberiség boldogulását szolgáló propagandája semmiképpen sem maradt el sem a gyakorlat embereinek, sem a tiszta tudomány képviselőinek tevékenysége mögött. Ezeket az írókat a természet oly gazdag tehetséggel áldotta meg, hogy mintegy ösztönszerűen közeledtek ama természetes fogalmakhoz, amelyeket korunk filozófusai szigorú tudományos módszereikkel még csak kerestek. Sőt, azokat az igazságokat, amelyeket a filozófusok még csak sejtettek, a zseniális írók az életben megragadták és cselekményekben ábrázolták. Ilyenkor ők képviselték legtökéletesebben valamely kor emberi öntudatának legmagasabb fokát, és ebből a magasságból tekintve át, ábrázolva ember és természet életét, az irodalom pusztán kisegítő szerepe fölé emelkedtek, és a nagy történelmi alakok sorába álltak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az emberiség eleven erőinek és természetes hajlandóságainak világos tudatára ébredjen. Ilyen volt Shakespeare. Drámáinak egész sora felfedezés az emberi lélek birodalmában, irodalmi tevékenysége az emberek általános tudatát addi-» el nem ért fokra emelte, olyan magaslatra, amelyre eddig csak távolról mutatott rá néhány gondolkodó. Ez az oka Shakespeare világjelentőségének; ő az emberiség fejlődésének néhány újabb fokát jelzi. De Shakespeare kívül is áll a közönséges írók során. Dante, Goethe, Byron nevét gyakran fűzik az övéhez, de nehéz volna azt mondani, hogy mindegyikük Shakespeare-hez hasonlóan, az általános emberi fejlődés egészen új szakaszát képviseli. Ami pedig a közönséges tehetségeket illeti, azok arra a kiszolgáló szerepre szorítkoznak, amelyet fentebb említettünk. Nem tárnak fei új, eddig nem ismert dolgot a világnak, nem mutatnak új utakat az emberiség fejlődésének, még előre sem viszik a már megkezdett úton; nekik részlegesebb, speciálisabb szolgálatra kell szorítkozniok: feladatuk, hogy a tömeg tudatába vigyék, amit az emberiség vezető alakjai felfedeztek, feltárják, megmagyarázzák az embereknek azt, ami bennük még csak homályosan és határozatlanul dereng. Ez (egyébként nem úgy törté nik, hogy az író elsajátítsa a filozófus gondolatait és azután átplántálja őket műveibe. Nem, mindketten önállóan járnak el, mindkettő egy és ugyanabból indul ki — a valóságos életből, csak az a különbség, hogy nem egyformán fognak a dologhoz. A gondolkodó például észreveszi, hogy az emberek elégedetlenek jelen helyzetükkel; tekintetbe veszi az összes tényeket, és arra törekszik, hogy új elveket találjon, amelyek jobban kielégíthetnék a felmerülő követeléseket. Az író elevenen ábrázolja az általa felismert elégedetlenséget, úgyhogy felkeltve az általános érdeklődést, az emberek maguk kezdenek azon gondolkodni, mi kell nekik. Az eredmény ugyanaz, és a két tényező jelentősége ugyanaz lehetne; ámde az irodalomtörténet azt mutatja, hogy kevés kivétellel az írók rendesen elkésnek. A gondolkodók megragadják a legapróbb tüneteket, ingadozás nélkül, végső gyökerüki követik az agyukban felmerült gondolatokat, és a jelenséget nemegyszer már csírájában ragadják meg, viszont az írók fogékonysága rendszerint kevésbé finom: ők csak akkor vesznek észre és ábrázolnak valamely kialakulóban levő mozgalmat, amikor az már meglehetősen nyilvánvaló és erős. Mellesleg azért állnak közelebb a tömeg gondolkodásához, ezért van nagyobb sikerük nála; hasonlók a barométerhez, amelyen mindenki kiismeri magát, míg senki sem akar tudni arról, amit .a meteorológus-csillagász magyaráz és előre kiszámít. Miután tehát az irodalom fő jelentőségét abban látjuk, hogy megmagyarázza az élet jelenségeket, egy tulajdonságot követelünk tőle, amely nélkül nem hozhat létre semmi érdemlegeset, és ez az igazság. REGGEL Irodalmi antológia (részlet) a tiszta művészeten vagy ön célú művészeten egyáltalán ** nem azt kell érteni, hogy az irodalmi mű követelménye az esz me és a forma összhangja meg a külső művészi megmunkálás ehhez az elmélethez egyáltalán nem tartozik hozzá az, hogy az íróban élénk fogékonyságot és meleg érdeklődést akarnak látni a természet és az élet jelenségei iránt, és azt a képességet, hogy az író költőien ábrázolja e jelenségeket, hogy érzései visszhangra találjanak az olvasóban. Nem ilyen követelményeket támaszt minden józan gondolkodású ember, és csak e követelmények alapján mond íteletet az író tehetségéről minden leghétköznapibb kritika. Az „öncélú művészet“ híveinek követelménye nem ez: ők azt akarják — sem többet, sem kevesebbet —, hogy az író-művész eltávolodjék az élet valamennyi problémájától, ne legyen semmilyen józan meggyőződése, meneküljön a' filozófiától, mint a pestistől, és hogy mindenáron daloljon, mint a madár az ágon. Goethe kifejezésével éive, amely állandó jelmondatuk volt Ám a józan ész maradéka mégsem engedte, hogy a tiszta művészet hívei követelményeiket túlságosan nyíltan és köntörfalazás nélkül kifejtsék. Volt annyi józan ítélőképességük, hogy megértsék: követelésüket, ha minden köntörfalazás nélkül, nyíltan fejezik ki, arra a követelésre fogják korlátozni, hogy az író maradjon mindenkorra sült bolond. Ez az oka annak, hogy elméletüket igyekeztek mind ez ideig különféle korlátozásokkal és költői kibúvókkal enyhíteni; ellenfeleiket pedig igyekeztek ököllel visszaverni, és ha nem Csicsiko- vokkal, akkor legalábbis Szobake- vicsekkel, akik semmilyen szépet nem képesek megérteni, és híján vannak a nagy szenvedélyeknek, kivéve az anyagi haszon hajhászá- sát. Az ilyen fejlődésnek köszönhető, hogy nézeteik elég tisztességes formát öltöttek és elég sok nem egészen ostoba embert is becsaptak.
