Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-18 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

1972. VI. 18 /ÜÜ* rfft SíťlTí Wa'^í «i -"á jHŕ M HflB a I u I» i a«gl ijfi ESZMÉK HRl(fKNIB Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az eszmék harca, a különböző filozófiai irányzatok küzdelme végigkísé­ri az emberiség egész történetét. Azóta pedig, hogy megjelent a marxista tanítás, és a társadalmi tudat­ban meghonosodott a tudományos szocializmus elmé­lete, ez a harc még élesebbé vált. Túlzás nélkül mondhatjuk azt is, hogy a marxiz­mus, majd a marxizmus—leninizmus hihetetlenül ne­héz munkát adott bírálóinak. Életképessége arra kényszerítette őket, hogy újra meg újra megváltoz­tassák vitamódszerüket. Ebben a harcban nemcsak érvek csaptak össze, Marx és Lenin tanítása ellen jó­val nehezebb fegyvereket is bevetettek. De minél dia­dalmasabban harsogták az ellenfelek a marxizmus— leninizmus „vereségét“, „átalakulását“, és így tovább, a marxizmus—leninizmus annál szélesebb fronton, annál erősebben hatott a világtörténelem menetére. Volt idő, amikor „a kommunizmus egyetlen albérleti szobára korlátozódott Svájcban, Zürichben. A kom­munizmus most a földkerekség egyharmadán uralko­dik“ — mondta Fulbright amerikai szenátor. Ma már csak kevés fölényeskedő filozófus véleke­dik úgy, hogy a marxizmus—leninizmust nem kell komolyan venni. Ez a felfogás már naivságnak szá­mítana. Annál inkább megnőtt azonban azoknak a politikusoknak és filozófusoknak a száma, akik nem fogadják el ugyan a tudományos szocializmust, de — Lenin kifejezésével élve — időnként hajlandók marxistának álcázni magukat, hogy a „marxizmus kö­rül kóválygó kísértetek“ legyenek napjainkban. Sok ilyen szociológus, filozófus és közgazdász van Nyu­gaton. Az értékek átértékelése Mi ennek az oka? Mindenekelőtt az, hogy a bur­zsoá világ szellemi és politikai életében lényeges új jelenségek tapasztalhatók. Ezek bizonyos fokig az értékek „győtrelmes átértékelését“ tükrözik, ami egy­re szélesebb körökre terjed ki a tőkés országokban, a lázongó ifjúságtól a „csendes többségig“, amely egyébként sokszor nem is olyan csendes. A társadalmi-gazdasági nehézségek kiéleződése, inf­láció, munkanélküliség, valuta és devizaválságok, lázongások a nyomornegyedekben, a néger gettók­ban, az egyetemeken — a problémák e korántsem teljes felsorolása önmagáért beszél. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban oly nagy visszhangot keltett Charles A. Reichnek, a Yale Egyetem professzorának könyve: „Amerika ifjú erde­je“. Szerzője felteszi a kérdést: „Mi jellemzi a mos­tani válságot?“ És a diákok hangulatait, érzelmeit ál­talánosítva, a krízis fő megnyilvánulásait a követ­kezőkben látja: — a közrend hiánya, korrupció, képmutatás, há­ború; — szegénység a bőség közepette, egyenlőtlenség és más társadalmi ellentétek, amelyeket a magán­érdek uralma és a monopóliumok mindenhatósága szül; — a tudományos technikai forradalomnak a magán­tulajdon viszonyai között ellenőrizhetetlen, ellentmon­dásos eredményei és a biológiai környezet pusztulá­sának következményei; — a demokrácia hanyatlása, a szabadság korláto­zása, a néptömegek megfosztottsága a hatalomtól és a „vaskalapos közigazgatási hierarchia“ felemelkedé­se, a technokrata, állammonopolista elit és a kivált­ságokkal nem rendelkezők tömege közötti ellentétek elmélyülése; — a munka és a kultúra céltalansága, mesterkélt­sége, tartalmatlansága; — az emberek közötti normális kapcsolatok hiánya, az a tény, hogy „konkurrencia, ellenségeskedés és félelem“ váltotta fel az emberi kapcsolatokban a szívélyességet és a vonzalmat; — az egyéniség, az „én“ elvesztése“. Az elnyomorodás mindazon formái közül, amelyek Amerikában megfigyelhetők vagy érezhetők, termé­szetesen a legrombolóbb a saját „én“ elvesztése, ami az élőhalott állapotát jelenti“ — írja Reich profesz- szor. Véleménye szerint éppen ez az új nemzedék elégedetlenségének és tomboló dühének egyik leg­főbb forrása a katonai behívók és a vietnami háború mellett. jellemző, hogy amikor Reich professzor, a Yale Egyetem számos oktatójával és diákjával egyetemben az amerikai társadalom fekélyeinek mélyreható okai­ról elmélkedik, nem mellőzheti „a kapitalizmus mar­xista elemzését“. Ez ma általános tünet a Nyugat szellemi-politikai életében. A marxizmus ellenfeleit, akik a tudományos szo­cializmus eszméinek ellensúlyozására semmi konk­rétumot nem tudnak felhozni, természetesen nyugta­lanítja az, hogy valamennyi kontinensen terjed a marxista elmélet. Ma már Nyugaton is sokan meg­értik, hogy a kapitalizmus képtelen megoldani azo­kat a problémákat, amelyeket a társadalmi fejlődés megérlelődött szükségletei és mindenekelőtt a tu­dományos-technikai haladás következményei támasz­tanak. így például Eric Heffer liverpooli munkáspár­ti képviselő nemrég felszólalt az angol parlament­ben, és idézte Marxnak azt a közismert mondatát, hogy a kapitalizmus a saját sírásója. A magánvállal­kozás társadalma — hangsúlyozta a labourista képvi­selő — teljes mértékben bebizonyította, hogy képte­len megoldani a munkanélküliség problémáját. Ez a feladat — mondta — csak akkor valósítható meg, ha a termelési eszközök magának a társadalomnak a kezében vannak. A katolikus antimarxizmus egyik ideológusa, H. Bartoli kénytelen elismerni: „A marxizmus ellen nem lehet úgy harcolni, hogy részletkérdésekre vonatkozó bírálatokat és sekélyes kritikai műveket állítunk ve­le szembe, amelyek figyelmen kívül hagyják teljes­ségét, egységességét, angyságát, s nem állítunk szem­be vele ugyanolyan teljes, egységes és nagy doktrí­nát“. Bartoli szerint a szocializmus erőivel vívott harcban bizonyos fokig arra van szükség, hogy „... leküzdjük a marxizmust, átvéve azt“, vagyis néha „foglalkozzunk azokkal a problémákkal, ame­lyeket a marxizmus vet fel“. Szociálreformista körökben is egyre gyakrabban hangzanak el ilyesfajta beismerések. Az olasz szo­cialista mozgalom egyik ideológusa, G. Tamburrano például, tényekre hivatkozva, nem alaptalanul jelen­ti ki: el kell ismerni, hogy „a nyugati szociáldemok­raták elmélete nem alkalmas a kapitalista társadalom struktúrájának átépítésére“. A tudományos szocializmus ellenfeleinek azonban sokkal könnyebb hirdetniük az új filozófiai koncep­ciók kidolgozásának feladatát, mint megvalósítani azt. Nyugaton egyre több nem-marxista szerző „veszi át“ a marxistáktól a társadalmi-történelmi haladás elméletét, és ír korunk forradalmi átalakulásairól. A világban végbemenő forradalmi változások törvény­szerűségeit természetesen a maguk szája íze szerint értelmezik — jellemző példa erre Arnold Toynbeenek, az angol történésznek a munkássága. A kérdés azonban az: melyik osztály az élcsapata, a vezető ereje a világban ma végbemenő forradal­mi folyamatnak? A tudományos szocializmus ellen­felei azt a teóriát propagálják, hogy a „posztinduszt- riális“, „technokrata“ társadalomban „eltűnik“ a munkásosztály, mert — szerintük — a tudományos­technikai forradalom feltételei között már elavult az osztályokról és az osztályharcról szóló marxista- leninista tanítás. E koncepciók célzatos jellegéről Leonyid Brezsnyev a következőket mondta: „A munkások alkotják a tár­sadalom legforradalmibb, legfegyelmezettebb és leg­szervezettebb erejét, amely a legkövetkezetesebben érdekelt a társadalmi fejlődés szocialista és kommu­nista céljainak megvalósulásában. Éppen ezért a munkásosztályra hárul a fő felelősség is a szocia­lizmus sorsáért. Éppen ezért a kommunizmus ellen­ségei erejüket nem kímélve arra törekednek, hogy a munkásosztályt megfosszák vezető szerepétől, hogy dezorientálják a munkásokat, tőlük idegen ideológiát csempésszenek soraikba, eltompítsák a dolgozók osz­tálytudatát“. A tudományos szocializmus ellenségei, mivel nincs olyan egységes elméletük, amely vonzani tudná a dolgozó embereket, arra összpontosítják erőfeszíté­seiket, hogy eltorzítsák a munkásosztály forradalmi élcsapatának céljait, fondorlatos módon szembefor­dítsák egymással a nemzetközi forradalmi-felszaba- dító folyamat különféle áramlatainak érdekeit. Ezzel függnek össze azok a próbálkozások is, amelyek a marxizmus—leninizmus meghamisítására, nemzetközi jellegének tagadására irányulnak. Közben a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszán egyre jobban megnyilvánul a nemzetközi munkásosz­tály történelmi szerepe. A kapitalista világ közelmúlt eseményei ismét azt bizonyítják, hogy a munkásosz­tály a monopóliumok hatalmának legfőbb és legerő­sebb ellenfele, valamennyi monopóliumellenes erő vonzási központja. A TTF és a marxizmus kritikusai A tudományos szocializmus ellenfelei nagy ener­giával propagálták és propagálják azt a tézisüket, hogy az osztályharc „megszűnt“, hogy a XV. század második felében már „elavultak“ a tudományos szo­cializmus alapfelételei. Üj kor köszöntött az emberi­ségre, „a technokrácia korszaka“, állítják az antikom- munista ideológusok, köztük Z. Brzezinski is a Két korszak között. Amerika szerepe a technokrácia századában című könyvében. És nemcsak azt tagadják, hogy a munkásosztály vezető szerepet tölt be a tár­sadalom fejlődésében, hanem azt is, hogy a néptö- megeknek aktív szerepük van a társadalmi haladá­sért vívott harcban. A tények azonban másról tanúskodnak. A napjaink­ban végbemenő tudományos-technikai forradalom (TTF) egyáltalán nem gyengíti korunk fő osztályel­lentétét — a szocializmus és a kapitalizmus közti el­lentétet —, hanem ellenkezőleg, még inkább elmé­lyíti azt, és szélesíti az osztályharc frontját. A tudományos-technikai forradalom a kapitalista világrendszerben kiélezi a társadalmi ellentéteket. Nem erről tanúskodnak-e például a munkanélküliség növekedésére vonatkozó statisztikai adatok? Gondol­juk csak el: Nyugaton mindössze három év leforgá­sa alatt, 1969 és 1971 között 6 400 000-ről 10 millió­ra, tehát több mint másfélszeresére növekedett a munkanélküliek száma. Egy ismert közgazdász, R. Theobald arra figyelmezteti az állammonopolista ka­pitalizmus uralkodó köreit, hogy a foglalkoztatott­ság problémájának elkerülhetetlen kiéleződése sú­lyos veszedelmeket tartogat számunkra. „Ha fennma­rad ez az állapot — írja többek között —, az az egyik legmesszebb menő jóslat megvalósulását ered­ményezné: beteljesedne ugyanis Marx Károly jöven­dölése, aki azt bizonygatta, hogy a rendszer kisem­mizettjei felkelnek az elnyomó rendszer ellen.“ A „szabad világ“ ideológusai mind gyakrabban ál­lapítják meg aggódva, hogy erősödik az antikapita- lista, forradalmi hangulat. „Olyan korban élünk — ismerik be az Encyclopaedia Britannica Korunk nagy eszméi című könyvének szerzői —, amikor újból no a forradalom eszméjének népszerűsége.“ A tudományos elmélet követelményeinek megfe­lelően a marxisták osztályszempontból elemzik a tu­dományos-technikai forradalom következményeit. Szá­mításba veszik, hogy a tudományos-technikai forra­dalom annyira mélyreható és bonyolult folyamat, hogy nemcsak a munka tartalmában, a dolgozók szak- képzettségében és technikai műveltségében idéz elő lényeges változásokat, hanem a társadalom gazda­sági és szociális szerkezetében is, és fokozza a bur­zsoá társadalom ellentmondásait. Következményei ki­hatnak a világ társadalmi-politikai erőviszonyaira. A tudományos-technikai forradalomnak igen nagy a társadalmi hatása. A burzsoá ideológusok nem ok nélkül szemlélték ki fő frontnak a tudományos-tech- nikai forradalmat és a vele összefüggő jelenségeket arra, hogy ebből az irányból indítsanak újabb táma­dást a tudományos szocializmus ellen. A tudományos­technikai forradalmat mondvacsinált érvekkel szem­beállítják a szocialista forradalommal, azt bizonygat­ják, hogy nincs szükség osztályharcra, hogy az osz­tályharc és a társadalmi forradalom a tudományos- technikai forradalom előidézte változások feltételei között már „elavult“. Ez a lényege annak a platform­nak, amelyen összetalálkoznak az imperialista ter­jeszkedés apologétái (pl. W. Rostow), és azok a szo­ciálreformista ideológusok, akik az ellentétes rend­szerek „konvergenciájának“ gondolatát hirdetik (pl. J. Tinbergen). A marxista—Ieninista filozófusok elvetik és megcá­folják az „osztálynélküliség“ illúzióit. Szerintük a tu­dományos-technikai forradalom fő társadalmi követ­kezményeként a munka és a tőke antagonizmusa, a széles néptömegek és a monopóliumok közötti ellen­tétek nemhogy gyengülnének, hanem végső soron még jobban kiéleződnek. Végeredményben kiszélese­dik és megerősödik a haladó, a háborúellenes és mo­nopóliumellenes erők szövetsége. Fontos társadalmi változások A tudományos-technikai forradalom hatására kié­leződnek a burzsoá társadalom ellentmondásai, és ez aktivizálja a tudományos és műszaki értelmiséget, a diákságot, a parasztságot és a városi középrétegeket. Ez azt mutatja, hogy szélesedik a monopóliumok el­leni harc társadalmi bázisa. iA lakosságnak egyre újabb és újabb rétegei kapcsolódnak be a békééri és a társadalmi haladásért vívott harcba. Az statisztika azt mutatja, hogy a kapitalista országok kereső né­pességén belül szüntelen nő a bérből és fizetésből élő dolgozók aránya: az USA-ban ez jelenleg 90, Angliá­ban 93, az NSZK-ban 81, Franciaországban 76 száza­lék. A tudományos szocializmus ellenfelei a valóság­nak meg nem felelően arról beszélnek, hogy nap­jainkban csökken a forradalmi munkásmozgalomnak és élenjáró világnézetének a szerepe. Valójában azon­ban azok a változások, amelyek a társadalmi struktú­rában és a munkásosztály állományában a tudomá­nyos-technikai forradalom következtében végbemen­tek, nem gyengítik, hanem erősítik a munkásosztály forradalmi élcsapatának és antimonopolista szövet­ségeseinek pozícióit. A nyugati antimonopolista és háborúellenes moz­galmak fejlődésében a legutóbbi évek során néhány olyan új vonás fedezhető fel, amelyek sok tekintet­ben a kapitalizmus társadalmi-gazdasági ellentmon­dásainak kiéleződése folytán jelentek meg. Növekszik a sztrájkharc tömegjellege, szélesedik a sztrájkharc szociális bázisa. A szakszervezeti tagokkal együtt egyre gyakrabban sztrájkolnak szervezetlen munká­sok is. És egyre több alkalmazott, mérnök, technikus vesz részt a sztrájkakciókban. Ennek eredményeként a kapitalista világban jelentősen megnövekedett a sztrájkolok száma. 1958-ban 26 millió dolgozó sztráj­kolt, 1959-ben 36 millió, 1966-ban 44 millió, 1967-ben 46 millió, 1968-ban 57 millió, 1969-ben több mint 60 millió, 1970-ben körülbelül 65 millió, 1971-ben pedig hozzávetőleg 70 millió. Változott a tömegek harcának jellege is. A dolgo­zók jelszavai újabban a munkások és alkalmazottak általános műveltségének és szakképzettségének eme­lésére vonatkozó követelésekkel egészültek ki, és mind gyakrabban hangzanak el fontos politikai köve­telések is. A dolgozó tömegek egyre világosabban lát­ják, hogy a legújabb tudományos-technikai vívmá­nyok, amelyek a természet átalakításának, az anyagi javak bősége megteremtésének, az ember alkotó ké­pessége megsokszorozásának korlátlan lehetőségeit tárják fel az emberiség előtt, csak olyan társadalmi rendszerben szolgálhatják mindenki javát, amely más, mint a kapitalizmus — vagyis a szocializmusban. A marxizmus eszméinek életképessége a lakosság mind szélesebb rétegei szemében válik nyilvánvaló­vá. „A marxizmus körül kóválygó kísérletek“ szere­pére vállalkozó egyes nyugati filozófusok és szocioló­gusok próbálkozásai kudarcra vannak ítélve — ezek a „kísértetek“ elhalványulnak, szétfoszlanak a valóság fényében.

Next

/
Thumbnails
Contents