Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-18 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

1972. VI. 18

/ÜÜ* rfft SíťlTí Wa'^í «i -"á jHŕ M HflB a I u I» i a«gl ijfi

ESZMÉK HRl(fKNIB

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az eszmék harca, a különböző filozófiai irányzatok küzdelme végigkíséri az emberiség egész történetét. Azóta pedig, hogy megjelent a marxista tanítás, és a társadalmi tudatban meghonosodott a tudományos szocializmus elmélete, ez a harc még élesebbé vált.

Túlzás nélkül mondhatjuk azt is, hogy a marxizmus, majd a marxizmus—leninizmus hihetetlenül nehéz munkát adott bírálóinak. Életképessége arra kényszerítette őket, hogy újra meg újra megváltoztassák vitamódszerüket. Ebben a harcban nemcsak érvek csaptak össze, Marx és Lenin tanítása ellen jóval nehezebb fegyvereket is bevetettek. De minél diadalmasabban harsogták az ellenfelek a marxizmus— leninizmus „vereségét“, „átalakulását“, és így tovább, a marxizmus—leninizmus annál szélesebb fronton, annál erősebben hatott a világtörténelem menetére. Volt idő, amikor „a kommunizmus egyetlen albérleti szobára korlátozódott Svájcban, Zürichben. A kommunizmus most a földkerekség egyharmadán uralkodik“ — mondta Fulbright amerikai szenátor.

Ma már csak kevés fölényeskedő filozófus vélekedik úgy, hogy a marxizmus—leninizmust nem kell komolyan venni. Ez a felfogás már naivságnak számítana. Annál inkább megnőtt azonban azoknak a politikusoknak és filozófusoknak a száma, akik nem fogadják el ugyan a tudományos szocializmust, de — Lenin kifejezésével élve — időnként hajlandók marxistának álcázni magukat, hogy a „marxizmus körül kóválygó kísértetek“ legyenek napjainkban. Sok ilyen szociológus, filozófus és közgazdász van Nyugaton.

Az értékek átértékelése

Mi ennek az oka? Mindenekelőtt az, hogy a burzsoá világ szellemi és politikai életében lényeges új jelenségek tapasztalhatók. Ezek bizonyos fokig az értékek „győtrelmes átértékelését“ tükrözik, ami egyre szélesebb körökre terjed ki a tőkés országokban, a lázongó ifjúságtól a „csendes többségig“, amely egyébként sokszor nem is olyan csendes.

A társadalmi-gazdasági nehézségek kiéleződése, infláció, munkanélküliség, valuta és devizaválságok, lázongások a nyomornegyedekben, a néger gettókban, az egyetemeken — a problémák e korántsem teljes felsorolása önmagáért beszél.

Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban oly nagy visszhangot keltett Charles A. Reichnek, a Yale Egyetem professzorának könyve: „Amerika ifjú erdeje“. Szerzője felteszi a kérdést: „Mi jellemzi a mostani válságot?“ És a diákok hangulatait, érzelmeit általánosítva, a krízis fő megnyilvánulásait a következőkben látja:

— a közrend hiánya, korrupció, képmutatás, háború;

— szegénység a bőség közepette, egyenlőtlenség és más társadalmi ellentétek, amelyeket a magánérdek uralma és a monopóliumok mindenhatósága szül;

— a tudományos technikai forradalomnak a magántulajdon viszonyai között ellenőrizhetetlen, ellentmondásos eredményei és a biológiai környezet pusztulásának következményei;

— a demokrácia hanyatlása, a szabadság korlátozása, a néptömegek megfosztottsága a hatalomtól és a „vaskalapos közigazgatási hierarchia“ felemelkedése, a technokrata, állammonopolista elit és a kiváltságokkal nem rendelkezők tömege közötti ellentétek elmélyülése;

— a munka és a kultúra céltalansága, mesterkéltsége, tartalmatlansága;

— az emberek közötti normális kapcsolatok hiánya, az a tény, hogy „konkurrencia, ellenségeskedés és félelem“ váltotta fel az emberi kapcsolatokban a szívélyességet és a vonzalmat;

— az egyéniség, az „én“ elvesztése“.

Az elnyomorodás mindazon formái közül, amelyek Amerikában megfigyelhetők vagy érezhetők, természetesen a legrombolóbb a saját „én“ elvesztése, ami az élőhalott állapotát jelenti“ — írja Reich profesz- szor. Véleménye szerint éppen ez az új nemzedék elégedetlenségének és tomboló dühének egyik legfőbb forrása a katonai behívók és a vietnami háború mellett.

jellemző, hogy amikor Reich professzor, a Yale Egyetem számos oktatójával és diákjával egyetemben az amerikai társadalom fekélyeinek mélyreható okairól elmélkedik, nem mellőzheti „a kapitalizmus marxista elemzését“.

Ez ma általános tünet a Nyugat szellemi-politikai életében.

A marxizmus ellenfeleit, akik a tudományos szocializmus eszméinek ellensúlyozására semmi konkrétumot nem tudnak felhozni, természetesen nyugtalanítja az, hogy valamennyi kontinensen terjed a marxista elmélet. Ma már Nyugaton is sokan megértik, hogy a kapitalizmus képtelen megoldani azokat a problémákat, amelyeket a társadalmi fejlődés megérlelődött szükségletei és mindenekelőtt a tudományos-technikai haladás következményei támasztanak. így például Eric Heffer liverpooli munkáspárti képviselő nemrég felszólalt az angol parlamentben, és idézte Marxnak azt a közismert mondatát, hogy a kapitalizmus a saját sírásója. A magánvállalkozás társadalma — hangsúlyozta a labourista képviselő — teljes mértékben bebizonyította, hogy képtelen megoldani a munkanélküliség problémáját. Ez a

feladat — mondta — csak akkor valósítható meg, ha a termelési eszközök magának a társadalomnak a kezében vannak.

A katolikus antimarxizmus egyik ideológusa, H. Bartoli kénytelen elismerni: „A marxizmus ellen nem lehet úgy harcolni, hogy részletkérdésekre vonatkozó bírálatokat és sekélyes kritikai műveket állítunk vele szembe, amelyek figyelmen kívül hagyják teljességét, egységességét, angyságát, s nem állítunk szembe vele ugyanolyan teljes, egységes és nagy doktrínát“. Bartoli szerint a szocializmus erőivel vívott harcban bizonyos fokig arra van szükség, hogy „... leküzdjük a marxizmust, átvéve azt“, vagyis néha „foglalkozzunk azokkal a problémákkal, amelyeket a marxizmus vet fel“.

Szociálreformista körökben is egyre gyakrabban hangzanak el ilyesfajta beismerések. Az olasz szocialista mozgalom egyik ideológusa, G. Tamburrano például, tényekre hivatkozva, nem alaptalanul jelenti ki: el kell ismerni, hogy „a nyugati szociáldemokraták elmélete nem alkalmas a kapitalista társadalom struktúrájának átépítésére“.

A tudományos szocializmus ellenfeleinek azonban sokkal könnyebb hirdetniük az új filozófiai koncepciók kidolgozásának feladatát, mint megvalósítani azt. Nyugaton egyre több nem-marxista szerző „veszi át“ a marxistáktól a társadalmi-történelmi haladás elméletét, és ír korunk forradalmi átalakulásairól. A világban végbemenő forradalmi változások törvényszerűségeit természetesen a maguk szája íze szerint értelmezik — jellemző példa erre Arnold Toynbeenek, az angol történésznek a munkássága.

A kérdés azonban az: melyik osztály az élcsapata, a vezető ereje a világban ma végbemenő forradalmi folyamatnak? A tudományos szocializmus ellenfelei azt a teóriát propagálják, hogy a „posztinduszt- riális“, „technokrata“ társadalomban „eltűnik“ a munkásosztály, mert — szerintük — a tudományostechnikai forradalom feltételei között már elavult az osztályokról és az osztályharcról szóló marxista- leninista tanítás.

E koncepciók célzatos jellegéről Leonyid Brezsnyev a következőket mondta: „A munkások alkotják a társadalom legforradalmibb, legfegyelmezettebb és legszervezettebb erejét, amely a legkövetkezetesebben érdekelt a társadalmi fejlődés szocialista és kommunista céljainak megvalósulásában. Éppen ezért a munkásosztályra hárul a fő felelősség is a szocializmus sorsáért. Éppen ezért a kommunizmus ellenségei erejüket nem kímélve arra törekednek, hogy a munkásosztályt megfosszák vezető szerepétől, hogy dezorientálják a munkásokat, tőlük idegen ideológiát csempésszenek soraikba, eltompítsák a dolgozók osztálytudatát“.

A tudományos szocializmus ellenségei, mivel nincs olyan egységes elméletük, amely vonzani tudná a dolgozó embereket, arra összpontosítják erőfeszítéseiket, hogy eltorzítsák a munkásosztály forradalmi élcsapatának céljait, fondorlatos módon szembefordítsák egymással a nemzetközi forradalmi-felszaba- dító folyamat különféle áramlatainak érdekeit. Ezzel függnek össze azok a próbálkozások is, amelyek a marxizmus—leninizmus meghamisítására, nemzetközi jellegének tagadására irányulnak.

Közben a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszán egyre jobban megnyilvánul a nemzetközi munkásosztály történelmi szerepe. A kapitalista világ közelmúlt eseményei ismét azt bizonyítják, hogy a munkásosztály a monopóliumok hatalmának legfőbb és legerősebb ellenfele, valamennyi monopóliumellenes erő vonzási központja.

A TTF és a marxizmus kritikusai

A tudományos szocializmus ellenfelei nagy energiával propagálták és propagálják azt a tézisüket, hogy az osztályharc „megszűnt“, hogy a XV. század második felében már „elavultak“ a tudományos szocializmus alapfelételei. Üj kor köszöntött az emberiségre, „a technokrácia korszaka“, állítják az antikom- munista ideológusok, köztük Z. Brzezinski is a Két korszak között. Amerika szerepe a technokrácia századában című könyvében. És nemcsak azt tagadják, hogy a munkásosztály vezető szerepet tölt be a társadalom fejlődésében, hanem azt is, hogy a néptö- megeknek aktív szerepük van a társadalmi haladásért vívott harcban.

A tények azonban másról tanúskodnak. A napjainkban végbemenő tudományos-technikai forradalom (TTF) egyáltalán nem gyengíti korunk fő osztályellentétét — a szocializmus és a kapitalizmus közti ellentétet —, hanem ellenkezőleg, még inkább elmélyíti azt, és szélesíti az osztályharc frontját.

A tudományos-technikai forradalom a kapitalista világrendszerben kiélezi a társadalmi ellentéteket. Nem erről tanúskodnak-e például a munkanélküliség növekedésére vonatkozó statisztikai adatok? Gondoljuk csak el: Nyugaton mindössze három év leforgása alatt, 1969 és 1971 között 6 400 000-ről 10 millióra, tehát több mint másfélszeresére növekedett a munkanélküliek száma. Egy ismert közgazdász, R. Theobald arra figyelmezteti az állammonopolista kapitalizmus uralkodó köreit, hogy a foglalkoztatottság problémájának elkerülhetetlen kiéleződése súlyos veszedelmeket tartogat számunkra. „Ha fennmarad ez az állapot — írja többek között —, az az egyik legmesszebb menő jóslat megvalósulását eredményezné: beteljesedne ugyanis Marx Károly jövendölése, aki azt bizonygatta, hogy a rendszer kisemmizettjei felkelnek az elnyomó rendszer ellen.“

A „szabad világ“ ideológusai mind gyakrabban állapítják meg aggódva, hogy erősödik az antikapita- lista, forradalmi hangulat. „Olyan korban élünk — ismerik be az Encyclopaedia Britannica Korunk nagy eszméi című könyvének szerzői —, amikor újból no a forradalom eszméjének népszerűsége.“

A tudományos elmélet követelményeinek megfelelően a marxisták osztályszempontból elemzik a tudományos-technikai forradalom következményeit. Számításba veszik, hogy a tudományos-technikai forradalom annyira mélyreható és bonyolult folyamat, hogy nemcsak a munka tartalmában, a dolgozók szak- képzettségében és technikai műveltségében idéz elő lényeges változásokat, hanem a társadalom gazdasági és szociális szerkezetében is, és fokozza a burzsoá társadalom ellentmondásait. Következményei kihatnak a világ társadalmi-politikai erőviszonyaira.

A tudományos-technikai forradalomnak igen nagy a társadalmi hatása. A burzsoá ideológusok nem ok nélkül szemlélték ki fő frontnak a tudományos-tech- nikai forradalmat és a vele összefüggő jelenségeket arra, hogy ebből az irányból indítsanak újabb támadást a tudományos szocializmus ellen. A tudományostechnikai forradalmat mondvacsinált érvekkel szembeállítják a szocialista forradalommal, azt bizonygatják, hogy nincs szükség osztályharcra, hogy az osztályharc és a társadalmi forradalom a tudományos- technikai forradalom előidézte változások feltételei között már „elavult“. Ez a lényege annak a platformnak, amelyen összetalálkoznak az imperialista terjeszkedés apologétái (pl. W. Rostow), és azok a szociálreformista ideológusok, akik az ellentétes rendszerek „konvergenciájának“ gondolatát hirdetik (pl. J. Tinbergen).

A marxista—Ieninista filozófusok elvetik és megcáfolják az „osztálynélküliség“ illúzióit. Szerintük a tudományos-technikai forradalom fő társadalmi következményeként a munka és a tőke antagonizmusa, a széles néptömegek és a monopóliumok közötti ellentétek nemhogy gyengülnének, hanem végső soron még jobban kiéleződnek. Végeredményben kiszélesedik és megerősödik a haladó, a háborúellenes és monopóliumellenes erők szövetsége.

Fontos társadalmi változások

A tudományos-technikai forradalom hatására kiéleződnek a burzsoá társadalom ellentmondásai, és ez aktivizálja a tudományos és műszaki értelmiséget, a diákságot, a parasztságot és a városi középrétegeket. Ez azt mutatja, hogy szélesedik a monopóliumok elleni harc társadalmi bázisa. iA lakosságnak egyre újabb és újabb rétegei kapcsolódnak be a békééri és a társadalmi haladásért vívott harcba. Az statisztika azt mutatja, hogy a kapitalista országok kereső népességén belül szüntelen nő a bérből és fizetésből élő dolgozók aránya: az USA-ban ez jelenleg 90, Angliában 93, az NSZK-ban 81, Franciaországban 76 százalék.

A tudományos szocializmus ellenfelei a valóságnak meg nem felelően arról beszélnek, hogy napjainkban csökken a forradalmi munkásmozgalomnak és élenjáró világnézetének a szerepe. Valójában azonban azok a változások, amelyek a társadalmi struktúrában és a munkásosztály állományában a tudományos-technikai forradalom következtében végbementek, nem gyengítik, hanem erősítik a munkásosztály forradalmi élcsapatának és antimonopolista szövetségeseinek pozícióit.

A nyugati antimonopolista és háborúellenes mozgalmak fejlődésében a legutóbbi évek során néhány olyan új vonás fedezhető fel, amelyek sok tekintetben a kapitalizmus társadalmi-gazdasági ellentmondásainak kiéleződése folytán jelentek meg. Növekszik a sztrájkharc tömegjellege, szélesedik a sztrájkharc szociális bázisa. A szakszervezeti tagokkal együtt egyre gyakrabban sztrájkolnak szervezetlen munkások is. És egyre több alkalmazott, mérnök, technikus vesz részt a sztrájkakciókban. Ennek eredményeként a kapitalista világban jelentősen megnövekedett a sztrájkolok száma. 1958-ban 26 millió dolgozó sztrájkolt, 1959-ben 36 millió, 1966-ban 44 millió, 1967-ben 46 millió, 1968-ban 57 millió, 1969-ben több mint 60 millió, 1970-ben körülbelül 65 millió, 1971-ben pedig hozzávetőleg 70 millió.

Változott a tömegek harcának jellege is. A dolgozók jelszavai újabban a munkások és alkalmazottak általános műveltségének és szakképzettségének emelésére vonatkozó követelésekkel egészültek ki, és mind gyakrabban hangzanak el fontos politikai követelések is. A dolgozó tömegek egyre világosabban látják, hogy a legújabb tudományos-technikai vívmányok, amelyek a természet átalakításának, az anyagi javak bősége megteremtésének, az ember alkotó képessége megsokszorozásának korlátlan lehetőségeit tárják fel az emberiség előtt, csak olyan társadalmi rendszerben szolgálhatják mindenki javát, amely más, mint a kapitalizmus — vagyis a szocializmusban.

A marxizmus eszméinek életképessége a lakosság mind szélesebb rétegei szemében válik nyilvánvalóvá. „A marxizmus körül kóválygó kísérletek“ szerepére vállalkozó egyes nyugati filozófusok és szociológusok próbálkozásai kudarcra vannak ítélve — ezek a „kísértetek“ elhalványulnak, szétfoszlanak a valóság fényében.