Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó
11 szélgetések! Testük bensőséges harmonizálása, s éretlen, csapongó gondolataik megszokottságal Utazásaik, majd későbbi közös életük különféle városokban. S mennyivel szebb lett ez az élet, amikor komolyabbá, kötelességtudóbbá váltl Öt érdekelni kezdte a politika, majd tevékenykedett is a politikában. Annette gúnyos szkepticizmusa ellenére, amelyet megőrzött e szférával szemben, mégis mindig vele tartott. Kari számára Annette eddig az életet jelentette, vagy legalábbis az élet legféltettebb kincsét. Ogy hitte, soha nem tudna élni nélküle. Annette-et is emlékek lepték meg, miközben Kari kezét simogatta, de emlékei elé fátyol ereszkedett. Lélekben már teljesen felkészült arra, hogy mindazt, ami egykor számára mindenekfölött drága volt, a nagy sötétséggel cserélje fel, egyedül ennek tulajdonított már csak vigasztaló erőt. Bőkezűen adakozó és rémesen szabad szíve nagylelkűen elajándékozott már minden földi dolgot, hogy annak fejében a kegyelmet hozó jótéteményt fogadhassa. Szívét kéjes vágy kergette, a cserére vágyott. Semmit nem felejtett el, és még minden gyengédséget magában őrzött. Ezt a gyengédséget azonban már átjárta a halálvágy ellenállhatatlan érzése, és sötétre változtatta. A halál utáni őrült vágyakozás nem torzította el arcát, inkább barátságosan átszel- lemítette, s a férfi és barát iránti hű szerelmét magába zárta. Nem felejtette el barátját, hogy is telhette volna? De ami elmúlhatatlan érzést iránta még megőrzött, az márcsak alárendelt része volt új jegyességének. Arcán szokatlanul békés kifejezéssel állapította meg: — Németországban egyelőre nem lehet megszüntetni a disznóságokat, s ami utána jön, az sem lesz sokkal jobb. Príma kis hazánk van nekünk. Az egyetlen vigasz talán az, hogy a világ többi részén sem sokkal jobb a helyzet. Ez kijózanította Karit. Minden ösztöne és minden alapelve tiltakozni kezdett az ilyen hátborzongató rezignáció ellen. Ez az aszociális, reménytelenül mosolygó megbékélés fellázította. Élesen közbeszólt: — Ha mindenki hozzád hasonlóan gondolkozna, az egész emberiség öngyilkosságot követhetne el. — Mire Annette-nek a legenyhébb mosoly- lyal csak annyi válaszolnivalója volt: — Ez először is csak nyereséget jelentene, és másodszor csak a legeslegkevesebben gondolkodnak úgy, mint én, vagy legalábbis nem merik ezt maguknak bevallani. — Kari, ahelyett, hogy válaszolt volna Annette meg- jegyzésére, amelyet egyenesen szégyenletesnek talált, fejét dacosan lehajtva nagyobb összefüggésekben kezdett el gondolkodni. „Csak most vettem volna észre, hogy már nem tartozunk egymáshoz? Nekem van feladatom, neki nincs. Én hiszek valamiben, ő nem. Nem ámíthatjuk többé egymást. Hisz tudtuk már annak idején, amikor Németországból elindultunk: ez a helyzet mindent a végsőkig ki fog élezni, a személyi dolgokat is. Döntést kényszerít ki belőlünk. Csak nem követ el önmagával valamit, azt talán mégse!“ — Ezt a gondolatot most először gondolta végig, vagy legalábbis először ennyire tisztán, önmaga előtti őszintétlenséggel, amely nem is volt egészen öntudatlan, azonnal el is utasította. Ezt az őszintétlen- séget az ügy miatt engedte meg magának. „Aki így kacérkodik a halállal, mint Annette, nem gondolhatja komolyan“ — erőltette önmagára a vigaszt. — „Van oka egyáltalán aa öngyilkosságra? Én nem hagyom őt el. S egyébként is, micsoda polgári fogalmak ezek. Egyszerűen arról van szó, hogy pillanatnyilag egyáltalán nem segíthetünk egymáson. Most nem terhelhetem meg vele magam, még én sem vagyok egészen biztos a dolgomban. Tiszta szerencse, hogy nem fertőzött meg jobban: ez a találkozás Brúnóval, ez volt számomra a megmentés. Talán később mégiscsak megtalálja az utat hozzánk; valószínűleg így lesz, így kell lennie. Annette alapjában véve nagyszerű ember, és mi egymáshoz * tartozunk. Az lesz a feladatom, hogy segítsek neki, hogy neveljem. Bizonyára sok mindent rosszul csináltam. De ón magam is tönkremegyek, s velem együtt ő is, ha itt, ebben az atmoszférában élek tovább!“ Agya előtt állva, erőltetett nyugalommal, nagyon szigorúan Kari még egyszer megkérdezte: — Tehát nem akarsz az elvtársakhoz költözni velem? — Annette a fejét rázta. — Én megígértem az elvtársaknak, hogy hozzájuk megyek — folytatta Kari —, megígértem Brúnónak. Nekem szükségem van most Brúnóra és a többiekre, szükségem van rájuk. — Akkor menned kell — felelte a lány. — De akkor elvesztesz — kiáltotta rá Kari. A lány bizakodva mosolygott: — Te itt vagy — mondta Karinak, és a szívére mutatott. — Ha így gondolod... felelte neki elkeseredetten. S aztán sietve hozzátette: — Természetesen csak pár napig lesz így. Utánam fogsz jönni, majd meglátod. Legközelebb Brúnóval jövök, és egyszerűen magunkkal viszünk. — Kari felnevetett. Nagyon sietősen párszor végigszaladt a szobán, néhány dolgot egy kézitáskába dugott, fogkefét, kissé elnyűtt pizsamát. — Csak a legszükségesebbet viszem magammal — mondta ügyködése közben. Holnap jövök a többiért, és meglátom, hogy jobb belátásra tértél-e. Ma este nagy megbeszélésünk lesz Brúnónál, munkatervet dolgozunk ki. Lent kifizetem a számlát a vén süket nőnek. Gondolkozz azon, nem éri-e meg mégis harcolni, Annette? Nem éri-e meg élni magáért a harcért? Annette fátyolos tekintettel követte Kari gyors és ügyetlen mozdulatait. Nevetés nélkül, jóakara- túan figyelte, ahogy Kari, amilyen gyorsan csak lehet, fel akarja venni a trencskóját, s jobb karjával nem talál bele az ujjába. Hevesen hadonászott. Miközben kézitáskája után nyúlt, azon töprengett, megcsókolja-e Annette-et, de arra az elhatározásra jutott, hogy egy kevéske pedagógiai szigor bizonyára gyógyítóan fog hatni. — Szóval, holnapra okoskodj meg! — szólt vissza az ajtóból. Egyik lábbal már a folyosón, még egyszer visszafordult: — Valóban nagyon örülök, hogy ebből a dohos fészekből kikerülök. — Agyő, Kari! — köszönt Annette. Az ajtó kissé hangosan csapódott be a férfi mögött. Annette hallgatta, hogyan távolodnak Kari léptei a folyosón, ha feszülten figyelt, még ki tudta venni, hogyan tárgyal lent a tulajdonossal, s aztán hogyan csukódik be mögötte a kapu. A távolodó zajok után a hirtelen beálló csönd félelmetesen elterpeszkedett Annette fülében. A csönd súlyától, amely a szobát megtöltő, kiáltó lármához hasonló elviselhetetlenséggel nehezedett rá, szédülten hanyatlott vissza párnáira. Pillantása eközben kíváncsian, barátkozón és komolyan siklott végig az éjjeliszekrényen heverő gyógyszereken. Szeme a veronálos dobozon akadt meg. Tekintete nem vált tőle ünnepélyesebbé, majdnem hogy vidám fontolgatás csillant fel a szemében. Aztán még egyszer elfordította fejét, mint amikor az ember néhány rövid és izgalmas másodpercre elfordul egy hőn óhajtott tárgytól, hogy azután kicsit később annál nagyobb élvezettel térjen vissza hozzá. Arcát erősen a párnába temette, ahol Kari feje az utolsó nehéz hónapok sok éjszakáján az övé mellett pihent. — Szerelmem — súgta bele a párnába. De ekkor már nem tudta, Karinak szólt-e, még ez, vagy már annak a másiknak, amelynek méltóságteljes jelenléte Annette szegényes szobáját ragyogásával csakhamar örökre el fogja sötétíteni. MADL ZSUZSA fordítása Könözsi István felvétele rjsett. Az orszáqúton csillogó tócsák JCé tükrén mintha golyósorozatok futottak volna végig, zavarossá korbácsolták a vizet. Amolyan igazi nuári zápor volt. A motorkerékpár fényszórója mint egy éles késpenge fúródott a szakadó esőbe, s fehér műbőrkabátos vezetője előreborulva, szinte együtt repült a fénnyel. Nyugodt lelkiismerettel száguldhatott a motoros, mert rajta kívül semmilyen jármű sem látszott közeledni. Valahogy ma- qával raqadta a száguldás szelleme, meg aztán az eső elől is menekülni akart. Kissé neheztelt is önmgára ezért a kerülőért, de — s itt elmosolyodott — a haverját hozta haza, aki egy kissé túl ünnepelte magát, hoqy mi okból, azt nem tudta. Hazafelé jövet látta meq a város ban, azért tette ezt a kerülőt. Már biztosan aggódnak érte otthon. Nem szó kott ilyen sokáig elmaradni. Na de már végre közeledik. Meglátta a falu fényeit. Ahogy visszakapta tekintetét az útra, már késő volt. Teljes erőből nekirohant a kilométerkőnek. Irtózatos ütést érzett, aztán semmit. Mintha sejtette volna, hogy valami puhába esett, de akkor már elvesztette eszméletét. Este tizenegy óra volt. A falubari nem volt kovács. Pali bácsi a szomszéd községből járt ide gyakorolni a mesterséget. Lassan, a tőle megszokott óvatossággal kerekezett a még nedves országúton. Jólesett neki a friss eső- szaqú levegő, és ez a máskor már megerőltető kirándulás. Szerette a mesterséget, azért is vállalta a további munkát. Meg aztán jól jön egy kis kereset a nyugdíjához. A fia még mindig tanul. Kell a pénz. Hát igyekszik, ahogy tud. Ö vette észre a vetésben mozdulatlanul fekvő alakot. Látta az összetört motorkerékpárt, és rögtön felfogta a helyzetet. A tőle telhető gyorsasággal odasietett az arccal a földön fekvő fiatalemberhez. Nem ismerte. Nagyon kevés embert ismert a faluból. Mit tehetett? Seqítség nem volt. Önmagát meghazudtolva — néha már fájlalta a derekát — a karjaiba kapta az eszméletlen alakot és a falu felé indult. A körülbelül háromszáz méteres utat nagyon nehezen tette meg, de hajtotta a vágy, hogy meq- mentse ezt a szerencsétlen embert, ha egyáltalán1 még menthető. Mindjárt az első háznál bezörgetett. Itt már ismerték a fiút és nem kis ijedséggel vették tudomásul a történteket. — Jézusom! — kiáltott a gazdasszony — ez meg a Várady fia. Hol találta meg a szerencsétlent? — kérdezte, aztán feleletet sem várva rohant telefonálni, míg férje a szinte már halott fiú szüleiért rohant. A mentő szinte egyszerre érkezett Várady ékkai. Várady né jajveszékelése kísérte fiát a kórházba. Szörnyű volt nézni az agyonzúzott embert, aki már magához tért és hátborzonqatóan nyöszörgött. Szülei minden nap a kórházban voltak, de nem engedték a közelébe, csak megnyugtatták őket, hogy a veszélyen már túl van. Egyedül az agyrázkódásnak lehetnek következményei. Közel fél évig volt a kórházban. Boldog volt. Méq sohasem örült ennyire a csípős, őszi szélnek, mint most. — Felkeresem- Andrást — villant az agyába. — Nem szabad, hogy eméssze magát miattam. Élénken élt benne a jelenet, mikor András először felkereste ót a kórházban. Sírva szorította meg a kezét és kö- nyörqött: — Bocsáss meg Janikám, én miattam van minden!? Ha -én akkor nem vaqyok részeg, most nem feküdnél itt. Hiába próbálta me qvig asztal ni és állítani, hogy ő erről nem tehet, András hajthatatlan maradt. Most legalább tüzetesebben elbeszélgetnek a dologról. Addig a percig pontosan emlékezett mindenre, míq az ütést nem érezte. Tudta, hogy örömében esett meg a bal, és azt is tudta, hogy ezért senkit sem lehet hibáztatni. Mégis mintha valami vibrált volna benne, mikor felszállt az András falujába induló autóbuszra. Talán attól félt, hogy nem tudja eloszlatni barátja kételyeit ... Az autóbusz monoton zötyögésére lassan elaludt. *■
