Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó
MOYZES ILONA: Milyen furcsa. Mintha két énje lenne az embernek. Az egyik tesz-vesz, sétál, eszik, iszik, káromkodik, szeret, gyűlöl, a másik figyel, óv, int, ellenőriz, korhol, nekimegy az elsőnek, az hétrét görbül miatta, s néha belebetegszik a rágalmaiba. Rosszabb az asz- szonynál, még az anyásnál is. Ez valahogy nincsen rendjén. Mert például ma ez történt... Illetve, hogy nem történt semmi. És az a másik izé ... mégis itt lábatlankodik körülöttem. Nem látom, más sem látja, csak érzem.* A kutyafáját! Pedig nem történt semmi... Illetve, hogy valami ezért mégis ... Hajnalban a Carlton előtt mászkáltam. Utána egy padna ültem elmélkedni. Szeretem a csendet. Nem volt csend. A madarak iszonyatos ricsajt csaptak. Egészen szemtelenül lármáztak. — Nem tudom megérteni — mondom. — Mert laktam én falun is, de nem emlékszem, hogy ott is így csinálták volna. Úgy látszik éhesek ... Nem tudtam befejezni a gondolatomat, mert eszeveszett csiripelésükbe rikkancsok hangja vegyült. Száz szénák is egy a vége, úgy megharagudtam rájuk, mint a madarakra. A düh olyan sűrű és vastag rétegeket vont körém, hogy felfogták a rikkancsok hangját, a szavakat, neveket, szótagokat. Csak lassan szűnt bennem a felháborodás. Az agyamból gleccserként indultak útnak feltorlódott gomo- lyagjai. Nehezen vergődtek át a légcsövemen, de a gyomromon, vesémen, májamon, epémen át már simán ment minden. Agyam tisztult légiköre kezdte felszívni a rikkancsok által elordított szavakat, s a szavak lassan, de biztosan megteltek értelemmel. Erre a fordulatra a meglepetésem úgy ugrott ki belőlem, mint bokorból a megriasztott nyúl. — Szívátültetés Pozsonyban!!! — Horváth Ilona mellkasában új szív dobog!!! — rikoltozták. A üoDDenetem oiyau riasztóan xnu^y vim, mint az előbbi dühöm. — Még, hogy ezen a sebészeten... Hm — mondom... Vettem én is egy újságot, és elolvastam a cikket. Nem azért, mert érdekelt a páciens vagy az új szíve. Nem, nem, hazudnék. Inkább e szóban levő sebészetre gondoltam. Hogy egészen pontos legyek, egy női arc vonásai rajzolódtak ki szemeim előtt. Először csaik úgy... hogy is mondjam, alig észlelhetően, majd egyre tolakodóbban. Végül azon kaptam magam, hogy olyan nagyra nőtt bennem ez az arc, mint valaha szívemben a szerelem, amit a nő irányában éreztem. Nekivágtam az utcáknak, menekülni akartam tőle. De akkor már eltakarta előlem a sebészetet, aíhol szolgálatot teljesít, az utcákat, a házakat, a kötelességeimet. Kanyarogtam, mint a Duna, s csak a reggeli szél szegődött a nyomomba. Igen... biztos, ő is ott van. Hogyne lenne, amikor ez említett cikkben a riporter meg is írja: „A harminctagú munkacsoport tagjai: professzorok, főorvosok, beosztott orvosok és nővérek verejtékezve végzik munkájukat “ A verejtékét is láttam, amint forrón, gyüngyözően ereszkedik le a homlokán. Vagy a kezét... Hosszú, finom, arisztokratikus kezét, gyöngyházszín körmeit. A keze a kulcscsontnál ért véget. A kéz és a kulcscsont között csodálatra méltóan formázott karok. Éreztem gömbölyűségülket, bársonyos puhaságukat. Elszédültem a közelségüktől. Soha karok férfit még nem öleltek így ... Nekimentem egy oszlopnak. Hát, az aztán nem volt puha. Elszédültem. Nagyokat káromkodtam, mert a homlokomon fekete, dió nagyságú daganat támadt. Elutasító mozdulatokat tettem, mintha ki akarnék törülni valamit az emlékezetemből. Vagy a szememből. A mellettem elsiető polgárok gyanúsan megálltak, és egy pillanatra megfordultak utánam. Ez magamhoz térített. Olyannyira, hogy sok mindenre ráébredtem. Például arra, hogy kint járok a Lamacsi úton. Visszafordultam, s akkor az arca jött velem szembe. Belémfolyt szemének kékeszöld színe, mint valamikor. Nem tud úgy nézni senki. De mi a fenét akar velem? Ránéztem az órámra, és megállapítottam, hogy fél kilenc, s nekem nyolckor a rádióban kellett volna lennem. — A mindenét!, mondom, hát az emlékek is fosztogatnak? Mert ez a nő háromszáz (koronámtól fosztott meg, ha ki nem találok valami hazugságot. De- hát a lábam nem tört el, még csak szívátültetést sem végeztek rajtam ... Semmi okos nem jutott eszembe. — Félresikerült nap — háborogtam. Pedig szerdát írnak, nem pénteket, tizenharmadika sincs. A rádióban nem hallottam a saját hangomat. A másokét sem. A fogyó Holdhoz lehettem hasonlatos, mert azt mondja egyik kollégám: — Mondd, beteg vagy? S ő is gyanúsan méregetett, valahogy úgy, mint az utcai járókelők. Aztán kérdőn összenéztek egy másik kollégámmal. Én meg értelmetlenül rájuik bámultam. Sehogy sem tudtam megérteni, hogyan lehetnek ennyire értelmetlenek az emberek. Mert ha már a dolgok értelmetlenek, legalább az emberek lehetnének értelmesebbek — És akkor történt... Ogy jött nekem, mintha én mentem volna e kínai falnak. Mármint az a másik... Nem a nő, egy fenét, dehogyis... Az a másik, izé .** Az a „másik“ bennem. — Mi? Hogy értelmesek legyenek? Azt mondod? Hát te magad miért nem vagy értelmes? — vonítja felém. A hangja olyan, mint a drótkefe. Kínomban leültem egy padra. Ugyanis alkkor már ismét az utcákon jártam. — Én sem értem... — feleltem. S észrevettem, Ihogy végre hallom a hangomat. Védekezés ágaskodik bennem. Egyszóval, nem értem. Mert hát, igen __ tu dom én, hogyne tudnám, hogy van nekem egy feleségem is. Az, hogy ezt tudom, még nem lenne csoda, de az is eszembe jut, hogy imádom a pöttömnyi kislányomat. Isten bizony... Az egyetlen nő, akit imádok. A kollégáim jól tudják ezt. S most ennyi értelmetlenség egyszerre. Csak legalább el tudnám mondani az asszonynak, gondoltam. De ehhez sincsen bátorságom. — No, még csak az kellene! — jön nekem ismét az a másik. — Izé ... ajjaj. A toronyóra valahol éjfélre kondul. Egyet, kettőt, hármat... A többit nem hallom. Ismét bársonyos karok fonódnak a nyakamba. A szeme belémfolyik, mint a narancssárga Hold a Dunába. Sietek? Hová? Nem a jelenben, a múltban bandukolok. Nini, hisz visszafelé lépkedek, pedig hátraarcot sem csináltam. Micsoda szél húz hátrafelé? S a szélben mióta van mágnes? De ilyesmit nem is tanultam a fizikában. Micsoda kémiai összetétel? A fizika milyen hatalma? A lábam nem éri a földet. Legfeljebb súrolja az országutat. Kilométerek suhannak alattam, évek felettem. Valahol a fellegekbe vannak beleírva az esztendők. Most számolni kéne, de én nem tudok számolni. Az iskolában sem tudtam soha, s Csibi néni meg akart buktatni az érettségin. Lám, mégis érett lettem. Mi, hogy érett Kötni való barom vagyok. Még hogy érett! ... Egy, kettő, három, visszafelé, öt, hat... Nem, nem megy... Számolni csak a feleségem tud. ökonómus. Még azt is össze tudja számolni, arai nincs. De a karja, az nem olyan bársonyos, mint a másiké volt. A hangja sem. Ha nem teszek hét rőfnyi kolbászt az asztalra, sivalkodik kínjában. A másik Adyt szavalta. És Villont. És azt mondta nekem: — Az vagy nekem, mi testnek a kenyér... — Shakespeare — Hisz az is voltam, az igaz. Kenyér. A kenyere. Nekem meg ő volt a kenyerem. Tápláló és mindennapi kenyerem volt. A szívét a testével úgy összekevertem, mint a péik a kovásszal a lisztet. A nappalt és az éjszakát már közösen dagasztottuk eggyé Elzával. Belevesztünk a térbe. Az idő térdre bocsátkozva, alázatosan megszűnt létezni bámulatában. Belépárolgott a végtelenbe. Ott meg elkábult. De a Hold ott pimaszkodott körülöttünk. Elsápadt néha az irigységtől, és elbújt egy-egy felhőcske mögé. De ml nem törődtünk a pimaszkodásaival. Mi csak egymással törődtünk. A testünk ugyan törődött egy kissé a frissen feltúrt zsombékok között, de szerelmünk semmit nem veszített az ízéből. Olyan volt, mint a kristálycukor gyermekkoromban, amit az anyámtól csórtam. Lám, őróla jut eszembe, hogy... De őróla nem illik beszélni. Egyszóval elsápadt előttem az arca. Mármint az anyámé. Isten bocsá’, hogyne sápadt volna el, hisz összetörte bennem az Elza arcát. Mint egy porcelán figuráét, úgy törte össze. Elza arca összezúzódott. Nemcsak az övé. A téré is. És az idő zokogni kezdett, mert fel kellett emelkednie térdeiről. Nem bámulta többé a szerelmünket a réten. Csak a Duna vize zavarodott össze. Máig sem tudom mitől, csak annyit tudok, hogy nagyon háborgott. Mintha anyám kezét szerette volna összetörni, azért mert Elza felé nyújtotta. Azt mondta alkkor anyám: gyerek vagyok, nem kell nősülnöm, ráérek még. Meg aztán, hogy a lány nem az én nemzetiségemből való. De én nem éreztem sem a testén, sem a szívén. A kenyerem volt. Egyszóval néztem a folyó vizét. Sokáig néztem akkor, emlékszem. Lelhet, hogy attól jött zavarba a folyó, mert zavarba jött. Azt onnét tudom, hogy zavaros volt. Az én fejem is az volt, zavaros. És akkor, vagy éppen azért értünk össze. A folyó és én. Együtt néztük a semmit. Elza halott volt. A testem és a szívem is az volt: halott. Anyám arca a folyóba bukott, s egyre sápadt, mint a Hold az ég peremén, ha fogyni kezd. Utána nem következett semmi. Nem buktam bele a folyóba, nem merültem el benne. Úgy akarom mondani, hogy a testem a parton maradt. Csak a szívem süllyedt egyre mélyebbre a folyó zavaros vizében. Napok, heteik, hónapok, évek múltak el? Isten tudná megmondani. A nagy folyók vize leszűrődött bennem. Megnyugodtunk mind a ketten. A folyó is, én is. Aztán hogy-hogy nem, megnősültem. Azóta az anyám és a nőm együtt sütnek, főznek. Mérlegre teszik a lisztet, a sót és a többi anyagot, ami az étel elkészítéséhez szükséges. Csak a szívemet hagyják figyelmen kívül. Sem az egyik, sem a másik nem teszi mérlegre. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a tartalmát egyszer mégis meg kellene mérniök. Vagy: összetételét. A lerakodott iszapban sok mindent meglátnának. Belefulladt, halott arcukat is. Saját vakságukat, ami halotti maszkjuk előidézője. De nem teszik mérlegre a szívemet, legfeljebb a pénztárcámat és a mosolyomat. Azt figyelik, melyik felé hajlik. Én meg a sivalkodásaikat figyelem. Mert sivalkod- nak. Gyűlölik egymást. Talán azért, mert az egyik jobban tud számolni, mint a másik, s valahogy mégis elszámítják magúkat. Valami kimarad belőlük, valami, ami színt jelent, ami meghitt meleggé varázsolja a dolgokat. És én nem tudom befoltozni a lyukat, mert foltozni csak textilárut lehet. Ma hajnalban is ilyen rossz érzések üldöztek el otthonról, azért haragudtam meg a madarakra... No meg a rikkancsokra is. S egyszerre csak elkábultam... Szeretném megcsókolni a rikkancsok sápadt arcocskáit. Nekiik köszönhetem az állapotomat. Mondhatom, áldott. Kóvályog a fejem. Szédülök. Elindulok az élő asszony felé ... Arra gondolok, talán éppen most törlik le a beteg homlokáról azt a gyöngyházszín verejtékcseppet... Jó lenne meglátogatni a klinikán. Nem, nem lenne jő. Elromlana minden. Csak a véletlen találkozások szépek. Hisz tegnap hajnalban is így találkoztam vele. Véletlenül. S azóta tart a kábulat. Alkohol nélkül, össze vissza futkároz bennem. Mármint ez a fura részegség. Én meg a városban futkározok. Tele vagyok aggodalommal. Mi lesz, ha mégsem találkozom vele? Hová teszem a kábulatomat? És akkor... akkor belébptlottam abba a „másikba“. Nem a nőbe, egy fenétl Abba a másik izébe ... Elkezdtem káromkodni. De nem fejezhettem be, mert belevágott a szavamba. — Verd ki, verd ki, verd ki... — ismétlem, mint a megszállott. — Verd kil De hogyan, mivel? Akkor sem tudtam kiverni, évekkel ezelőtt. Majdnem ráment az életem. Persze, azóta elmúlott néhány esztendő. Sok minden elmúlott azóta. Hajaj! Csakhogy én nem múltam el. Én megmaradtam. Sőt... Bennem is megmaradt sok minden. Példáiul az agyam, a légcsövem, a májam, a vesém, az epéin... Az Istenít, legalább a szívem elmúlott volna. Az igaz, hogy akkor viszont én sein lennék. S a kábulatom sem, pedig ez nem is olyan rossz. Ha Zeusz atya helyébe ültetnének ma, akkor sem lehetnék boldogabb. Felépítettem önmagam. Formálódni kezdenek a dolgok. A házak s az utcáik is körülöttem. Marhanagyadag értelem nyúlik el bennem. Nem is értem, miért nem értettem meg mindjárt. Már indokolni is tudok. S egészen logikusan. Csodálatos kábulat. Végigkurjongatom az utcákat. Túlteszek az ébredő madarakon. Sőt, a rikkancsokon is. Lám, mégis jó, hogy az eredeti szívem dobog, amelyik ma telefolyt értelemmel. Szép az élet, a kutyafáját! Kurjongatok. Csak azt nem tudom, miért. Hisz nem is történt semmi. De, illetve, hogy... azért valami mégis ... Feltámadtam halottaimból... Romantika, Hciško Povol (elvétele
