Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-21 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
feszültséget teremtett ‘köztünk, bántalmazásod igazában megkönnyebbülés volt számomra. Sohasem fogok megszabadulni tőle, kösd le a kezemet — tettem össze a tenyeremet, és mintegy megadásul a melledre szorítottam. Olyan zavartnak és gyöngének látszottál, mintha kimerültél volna a dühtől. De csak leoldottad derekamról az övét, és megkötöztél. Boldog voltam; fürkésző pillantásodtól, amivel figyelted, hogyan simítom hátra oktalan mozdulattal arcomba hulló fürtjeimet; felesillant bennem a remény: végül mégiscsak megszabadulok megrögzött szokásomtól. De még az is végzetes lett volna, ha bárki érinti is meg a tilalom tárgyát, a szemölcsömet. Vajon, amikor idővel közömbössé váltál rossz szokásommal szemben, egyértelmű volt-e ez irántam táplált utolsó érzelmeid elhalásával? így közölted velem hangtalanul azt, hogy lemondtál mindenről, és azt csinálhatok, amit akarok? Ha babráltam a szemölcsöt úgy tettél, mintha nem látnád, nem szóltál többé. Ekkor különös dolog történt. A megrögzött szokás, melyet se szidalom, se bántalmazás nem szüntethetett meg, egyik napról a másikra eltűnt. A rendhagyó gyógymód nem hatott, a baj magától, úgyszólván észrevétlenül múlt el. — Az ám, nem játszóin már a szemölcsömmel — mondtam neked egyszer, röviddel azután, hogy végképp leszoktam róla. Csak rám néztél, motyogtál valamit, de látszott: nem érdekel. Ha ennyire nem fontos számodra, miért gyötörtél annyit vele? — volt a nyelvemen a szó, de nem mondtam ki, feltételeztem, hogy benned is felötlött: miért nem tudtam oly sokáig leszokni róla, ha most ilyen egyszerűen kigyógultam belőle? Csakhogy te már akkor szóba se akartál állni velem. Ez a szokás, amely nem orvosság, és nem is méreg, de amely oly sokáig ingerelt, egyszerre nem érdekelt többé: folytasd csak nyugodtan, tőlem ugyan piszkálhatod éjjel-nappal, mondta arckifejezésed. Ez végképp lehangolt. Megrendített. Csak hogy bosszantsalak, szemed láttára akartam piszkálni, de felsültem a bosszantással: kezem egyszerűen megtagadta a mozdulatot. * :Magánosnak éreztem magam. És elkeseredetten dühösnek. Gyakran elképzeltem, hogyan fogom piszkálni, ha nem leszel itthon. Ezt azonban szégyenletesnek és undorítónak találtam, és kezem megint csak engedetlen maradt. Szemlesütve harapdáltam az ajkamat. — Az ám, mi történt a szemölcsöddel? — vártam nemegyszer kérdésedet, de akkor már teljesen eltűnt beszélgetéseinkből a szó, hogy szemölcs. Lehet, hogy vele együtt sok egyéb is eltűnt. Miért is nem tudtam másképp viselkedni azokban a napokban, amikor még szidtál érte? Micsoda haszontalan asszony vagyok én. Ismét a szülői házban fürödtem anyával. — Már nem vagy olyan szép, Sayokóm, mint valamikor voltál... — szólalt meg váratlanul. — Meglátszik rajtad az évek múlása... Döbbenten meredtem rá: bőre még most is hamvasén feszült gömbölyded idomain. — Valamikor a szemölcsöd is szebb volt. Nem mondhattam meg neki, mit szenvedtem miatta. Csak ezt mondtam: — Azt mondják, az orvos egyetlen mozdulattal el tudná távolítani. — Igen, az orvos...? De heg maradna a helyén. Forradás. — Milyen szelíd és nyugodt Is az én anyáml — Sokat mulattunk rajtad még azután is. Valahányszor emlegettünk, eszünkbe jutott: Sayoko bizonyára még mindig játszik a szemölcsével, ha férjes asszony lett is. — Valóban játszottam. — Gondoltuk is, hogy így lesz. — Rossz szokás. Mikor szoktam rá? — Mikor is jelennek meg a gyermekeken a szemölcsök? Ha jól tudom, a csecsemőkön még nem láthatók. — Az enyémek közül egyiken sincs. —• Nincs? Hiszen až később jelentkezik, serdülőkorban, és aztán nem múlik el. De ritkaság az ilyen nagyságú, mint a tied. Valószínűleg már egész kiskorodban is megvolt — nézte a váltamat anya, és mosolygott. Kiskoromban, emlékszem, nővéreim és anya mindig mulatva babrálgatták vállamon azt a kis barna pöttyöt. Vajon nem akkor kaptam rá én is a piszkál- gatására? Feküdtem az ágyban, s miközben kezem önfeledten babrált rajta, egyre vallattam az emlékezetemet: hogy is volt az, amikor még kicsiny voltam? és később, amikor asszony lettem? Nagy idő telt el, nagyon nagy, azóta, hogy így eljátszadoztam vele utoljára. Hány esztendeje már annak, csodálkoztam. Most, ismét a szülői házban, messze tőled, kedvemre játszhatom vele. Nem szól 'rám érte senki. De nem esik jól. Ha csak megérintem, hideg könnyben úszik a pillám. Én a messzetűnt gyermekkort, az ifjúságomat szerettem volna visszaidézni, de szemölcsöm érintésére mindig te jutsz eszembe. Rossz asszonynak bizonyultam; lehetséges, hogy el is válók tőled, de nem kellett volna így történnie, hogy idehaza, ágyban, csakis ilyenképpen gondoljad rád. Megfordítom a könnyes párnát — még álmomban is a szemölcs kísért! Ébredés után nem tudtam felidézni, hol is volt az a szoba, de ott voltam benne, és mintha egy másik nő is velünk volna. Ittam. Alighanem részeg voltam. Sokáig kérleltelek. Erőt vett rajtam a régi szokás. Mint rendszerint, bal kezem magától nyúlt a mellem előtt a vállára fe lé, de a szemölcs — mintha egyenesen az újjaim közül — eltűnt. Fájdalom nélkül tűnt el, valahogy nagyon természetes módon. Olyasvalamit éreztem az ujjaim közt, mint sült bab héja. Elkényeztetett gyermekként kérleltelek: illeszd bele a szemölcsömet az orrod tövébe levő kis gödröcs- kébe. Átdobtam — a saját szemölcsömet terád. Sírtam, zokogtam, duzzogtam, hangoskodtam, elkaptam a zakód ujját, és rádcsimpaszkodtam. Fölébredtem, párnám még nedves volt, és sírtam, sírtam. A végsőkig elgyötörtnek éreztem magamat. És ugynanakkor oly könnyűnek, mintha mondhatatlan tehertől szabadultam volna meg. Egy darabig még mosolyogva feküdtem, és azon tűnődtem, vajon valóban eltűnt-e. Végül is nagy nehezen rábírtam magamat egy ellenőrző tapintásra. Ez minden, amit el kell mondanom a szemölcsről. Ujjaim csak annyit tapinthatnak rajta, mintha töpörödött babszem héját érzékelnék. Én sohasem törődtem a te szemölcsöddel az orrod tövében. Beszélni sem beszéltem róla, pedig minden jel arra vall, hogy nagyon is foglalkoztatott. Szép kis mese kerekedhetnék abból, ha a szemölcsöd megduzzadna, mert az enyémet beleillesztetted. És milyen 'boldog lennék, ha tudnám, hogy alkalmasint te is álmodtál az én szemölcsömről... Valamit még elfelejtettem. „Ez az, amit nem bírok. Ezt gyűlölöm“! Amikor ezt mondtad, még hajlottam rá, hogy azt véljem, voltaképpen a jóindulat szól belőled. Es azt hittem, ha megérintem, a lappangó rossz tapinthatóvá válik. Ez még csak fokozta tanácstalanságomat, miért nem tudok szabadulni bevallott gyöngémtől: vajon azért nem, mert annakidején nővéreim és anyám szinte becézően piszkálgatták kis barna pöttyömet, és az kapatott rá gyarló szokásomra? — Feltételezem, hogy régen, mármint kiskoromban, pirongattál is ezért az ostoba kedvtelésért? — kérdeztem anyámat. — Igen, meg-megpirongattalak, de az nem is olyan régen volt, szívem. — És miért pirongattál? — Azért, mert ez csak egy rossz szokás. — És mit éreztél, amikor láttad, hogy babrálga- tom? — Hm... hogy mit éreztem? — fordította el tőlem a fejét. — Valahogy nem illett hozzád. — Persze... És mégis, hogy hatott rád? Sajnáltál? Vagy utálatosnak, neveletlennek tartottál? — Őszintén szólva, nemigen gondolkodtam ezen. Egyszerűen az volt az érzésem, hogy meglehetnél úgy is, ha nem piszkálnád, hisz valahogy olyan ré- veteg lett az arcod. — És bosszankodtál miatta? — Azt hiszem, igen. — Csupán azért bökdöstétek, te és a nővéreim azt a barna kis pöttyöt, hogy bosszantsatok, évődjetek? — Valószínűleg. Ha így igaz: nem gondolod, hogy később azért piszkálgattam önkéntelenül is, hogy felidézzem magamban az ő becéző szeretetüket? Nem azért tettem-e, hogy érezzem azok szeretetét, akik szerettek? Ezt még el kellett mondanom neked. Te viszont kezdettől fogva berzenkedtél mindenért, ami a szemölcsömmel kapcsolatos. Hát gondolhattam én más férfira, amikor melletted voltam? Fel-felötlik bennem a kérdés: a mozdulatom, amit ügy gyűlöltél, valójában nem vallomás volt-e részemről, a szerelemé, amit nem tudtam szavakba foglalni? Szokásom igazán csip-csup dolog, s mivel lényegtelen, ma sem akarok mentegetőzni miatta; de vajon nem ugyanígy kezdődtek-e a többi dolgok Is mind, amelyek miatt rossz feleség lettem a szemedben? Ha kezdetben a szerelem megnyilvánulásai voltak is, mint ahogy lehettek is, később csupán azért fajulhattak valami nőietlenné, mert te elzárkóztál, és nem próbáltad annak látni, ami. Nem gondolod? Hogy ezt írom, még most is felötlik bennem: nem hat-e az egész úgy, mintha egy rossz asszony azon fáradoznék, hogy sértettnek tüntesse fel magát. Vannak még dolgok, amiket ol kell mondanom. DUDÁS KÁLMÁN fordítása S' \§r n zével a korlátot ütögette. Halkan dobolt ujjaival a vason. Az erkélyükkel szembeni üzletlakás ajtaja kivágódott. — Eredj a fenébe, te csibész — kiabált a nő az ajtóban, és meglökte a férfit. — Te ócska dög — szisszent vissza a férfi. — Azt hiszed, nem tudom, hogy ma is itt volt valaki. Már fáradt vagy, persze, ilyenkor csak beszélgetni akarsz, mi? — Te senkiházil A férfi az akácfák tövében húzódó virágágyások felé köpött és csak annyit mondott: — Te kurva! A nő becsapta az ajtót. Timár nem mozdult. Ujjaival sem do- dolt tovább a korláton, nyugodtan tenyereit a vason: rezdü- letlen akáclevelek, az utca fölött lámpák fénye, a távolodó férfi betonon csusszanó lépései. Timár kis idő múlva megfordult, hogy bemenjen a lakásba. Az erkélyajtó zárva. Halkan kocogtatta az üveget. Semmi. Visszafordult, nekidőlt a korlátnak. Valami olyasmi jutott eszébe: ülve és vízszintesen sokszor viselkednek úgy az emberek, ahogy séta közben vagy egy utca sarkon ácsorog- va soha. Aztán eszébe jutott egy alig száz méter magas dombtetőn meredező romkápolna. Mindenütt gaz és dudva verte fel a falak közti törmelék- és földkupacokat, a falak pedig csorbultan az ég felé ágaskodtak. Ha nagyon vizsgálgatta valaki, még rájöhetett, hol volt a főoltár, merre kezdődtek a mellékhajók, hol volt a bejárat. Egyébként csak piros téglahalmaz volt az egész. Forrón vert a délutáni nap a kövekre, a kövek között burjánzó gazra. Darazsak, méhek döngtek a falak tövében, de a kápolna körüli bokrok mellett, szamárkóró nélküli zöld fű terpeszkedett. Magas gyíksás. Timár és a lány — mostani felesége — lehemperedtek a bokrok tövébe. A dombtetőről messze lehetett látni: körben kukoricatáblák, szántók, azokon túl pedig egészen új családi házak. Volt, amelyik előtt még az állvány is ott állt. Lefelé bámészkodtak a dombról, és néhány perc múlva izzadtan szeretkeztek. Egymás teste felé kapkodtak, gondolkodás nélkül rángatták le egymásról a ruhát: inget, szoknyát. Erre gondolt Timár, amikor váratlanul kurta kiabálás és ostorpattogás csattant az utca másik végében. Lovaskocsi fordult nyekeregve az utcába. Alig haladt néhány métert, a ló megállt. Hangosan fújtatott, remegtek a lábai. A kocsis háta fölött csattogtatta az ostorát, rekedten, sziszegve káromkodott. Az ostor nem ért a lóhoz, csak fölötte rebbent, közvetlenül a füle mellett. A ló nem mozdult. Csak állt, fújtatott, remegett. A kocsis leugrott a bakról, megigazította a hámot. Már nem káromkodott. Csak a ló fújtatását lehetett hallani. Timár mögött megreccsent az erkélyajtó, a felesége kinyitotta. ' — Gyere bel — mondta az asszony. A férfi nem válaszolt. Az asz- szony visszament a rekamiéjá- hoz. A ló összerogyott, alig pár méternyire a Timárék erkélye alatti akácfától. Csak a hám tartotta. — Bélcsavarodása van biztosan — gondolta Timár. Mögötte a szobában hirtelen berrent az ébresztőóra. Az asz- szony bőröndjében volt. Oda csomagolta be veszekedésük közben. Az óra csörgött, a kocsis megint hangosan káromkodott. Valamelyik erkély felől élesen csattant néhány elektromos gitár. Valaki teljes hangerőre állította a rádióját. De az is lehet, hogy magnetofon volt. Timár bement a lakásba, kinyitotta a bőröndöt, és lenyomta az óra kis fémpöckét. A csörgés megszakadt. A kocsis is elhallgatott. A zengő, csattogó gitárok is elhallgattak. Timár leült az íróasztalához. Kattanás: kislámpafény. Papírok zizzenése, aztán írógépkopogás. Mögötte a félhomályos szobában hangos sóhajtozás, rekamiéreccsenés. — Csukja be az erkélyajtót, ha csörömpöl azzal a vacakkal! — hallatszott kívülről, az utcákról. A szemközti házak valamelyik földszinti ablakból. Talán az üzletlakásból. Szűnni nem akaró írógépkattogás volt a válasz. — Azt mondták, csukd be az erkélyajtót! Ha velem nem törődsz, legalább törődj másokkal. Már nem figyelt a feleségére. — Maga barom, ne zörögjön éjjel ezzel a vacakkal! — Ez már ordítás volt. A szomszédos ház erkélye felől csattant. — Talán a Volkswagen-tulajdono- sok — gondolta Timár. Kis asztalt tett az erkélyre, felkapta az írógépet, kivitte, ott kopogott tovább. A kocsis csendesen ült a járda szélén. Előtte a ló, keresztbe nyúlva az úttesten. Ablakok csikordultak, felesége becsapta az erkélyajtót. A kocsis lassan felemelte le- horgasztott fejét, ránézett, fel az erkélyre. — Maga szerencsétlen, azt mondtam, hagyja abba ezt a csörömpöléstl — vágott Timár felé a szitok a szomszédos erkélyről. Timár felállt, odalépett az erkélykorláthoz, és leszólt a kocsisnak: — Magát nem zavarja, ha itt kopogok? — Gúnyolódni tetszik velem? — kérdezte a kocsis nagyon halkan. — Szó sincs róla — mondta Timár. — De ha magát zavarja, abbahagyom. — Tőlem azt csinál az úr, amit akar. Látja, mi van itten velem. — Segíthetek magának valamit? — Ha csak le nem jön az úr virrasztani, amíg elmegyek segítségért, — mondta a kocsis, de ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna, „eredj a francba!“. Timár az erkélyajtóhoz lépett, hogy bemenjen a lakásba. Felesége ráfordította a kilincset, mutatóúj ját begörbítve kocogott az üvegen. Reccsent az ajtó, belülről elfordították a kilincset. Timár lement az utcára, kezet fogott a kocsissal. Aztán egyedül maradt, a kocsis keményen lépett; nagyokat koppant cipősarka a járdán, ahogy az utca vége felé baktatott. Az ablakok becsukódtak, az akácfák rezdületlenül meredtek az utca fölé feszített lámpák* fényében, az egyik erkély mögött surrogva-csattogva leszaladt egy redőny. Timár egy akácfának támaszkodva bámulta az elnyújtózott puffadt hasú lovat. Az állat időnként fújtatott, miközben a hasa fel-le járt. Valahonnan távolról, a házak fölcsillogó ereszcsatornák között, villamos csörömpölése ereszkedett alá, mint egy szélfútta röpcédula. Lassan, lebegve leesett a ló mellé. Tímárral szembe.